Aprópénzre váltott királyi korona

Henrik herceg mintha lépésről-lépésre tékozolná el és hazudtolná meg dinasztikus örökségét.

A brit királyi család tagjainak, Henrik hercegnek és Meghannek a képével díszített londoni szuvenírek. Történelmi szereptévesztés? Fotó: Henry Nicholls Forrás: Reuters

Nem azért irányítanak az uralkodóházak egy-egy országot, nem azért ülnek tagjaik a trónon, mert a szerencse istenasszonya úgy döntött, márpedig ez a család jó lesz arra a pozícióra, hanem mert hosszú évszázadokon keresztül ezért dolgoztak. Irányították a nagyon szorosan összekapaszkodott család mindennapi politikai teendőit, birtokokat vettek és adtak el, háborúkat indítottak, seregeket állítottak fel, meggyőzték a pápát, vagy épp kiugrottak a szentegyház kebeléből, hogy maguk alá gyűrjék a vallást és ezzel a civil adminisztrációt is, no meg az alattvalók lelkének üdvösségét.

A brit királyi család tagjainak, Henrik hercegnek és Meghannek a képével díszített londoni szuvenírek.
Történelmi szereptévesztés?
Fotó: Reuters

Ahogy mindent ezen a világon, ezt is el lehet rontani. Modern világot látni 2020-ban, ahol már nem az a fontos, hogy mit tett a család a XVII. században, milyen elvek mentén vált azzá, amilyen most. Pontosan ezt teszi Henrik herceg, aki úgyszólván nem akarja megérteni, mi az ő szerepe a történelemben. A brit uralkodócsalád nem választásról választásra tervez, hiszen nem a köznép szavaz róluk, gyakorlatilag személyükben szimbolizálják a birodalmat, vagyis ma már az egyesült országot, a nemzetet, a nemzetek közösségét. A feladatuk ennek a szimbólumnak a fenntartása, hogy minden nevezetes alkalommal felvonuljanak, feddhetetlen életet éljenek, és azt a képet sugározzák az emberek felé, hogy bármi történik, mindig ott leszünk, és képviselni fogunk titeket. A bulvársajtó iszonyatos nyomását is ki kell bírniuk, ők nem lehetnek dühösek, hiszen az újságírók és lesifotósok is az istenadta nép gyermekei. A királynő ezt tudja, a koronaherceg is tudja, s a trón későbbi várományosa, Vilmos herceg is tudja. Henrik herceg viszont mintha nem tudná.

A brit sajtó imádott csámcsogni azon, hogy a vörös hajú királyi sarj Kanadába költözött, amely azért annyira már nem a hazája, bármennyire is II. Erzsébet az uralkodója. Az igazi mélyütés azonban az volt, hogy a bulvársztárrá vált Henrik és felesége, Meghan Markle megállapodást kötött a Netflix filmgyártóval. A szerződésről maguk a sztárpár tagjai számoltak be, előtérbe helyezve azt, hogy többféle módon fogják segíteni a tévégigász programjainak előállítását, azzal a céllal, hogy a számukra fontos ügyekben szülessenek produkciók. Ilyenek a női egyenjogúság, az esélyegyenlőség, a környezetvédelem, azaz azok a témák, amelyekért mostanában olyan sokat fizetnek a médiában. Henrik herceg pedig tudja, hogy nem az a fontos esetében, hogy milyen a fizimiskája, még a felesége se számít különösebben érdekesnek, itt pontosan a hercegi cím emeli őt mindenkinél magasabbra. Mert akinek nincs igazi vezetékneve, az a nyugati világban nagyon kapós. Az ő magánélete vonzó, mert titokzatos, egy kékvérű herceg, aki roppant divatos módon megvalósítja önmagát, kiszakad az őt korlátok közé szorító ősrégi családja ölelő karjaiból, elveszi feleségül élete szerelmét, aki nem brit és nem is fehér. Amolyan sikertörténet. A sajtóban rengetegszer előkerült a téma, miszerint a volt sussexi hercegné nem illeszkedik be könnyen a túl merev brit királyi etikettbe, nem tudja eljátszani a neki szánt szerepet. „Ugye az nem elég, ha valaki túl tud élni valamit. Nem ez az élet célja. Az embernek ki kell bontakoznia, boldognak kell lennie!” – nyilatkozta Meghan Markle az életkörülményeiről és a vágyairól.

Az elmélete azonban hibás. Az uralkodónak nem lehetnek ilyen céljai, hiszen éppen úgy tudtak eljutni a brit trónra, hogy minden hasonló egyénieskedést idejekorán elfelejtettek. Henrik herceg ugyanis a britek egyik példaképe volt, akinek tovább kellett volna vinnie a rá osztott szerepet, aki nem tehette volna meg azt, hogy kilép a hercegi rangból. Ezt valójában nem tudja megtenni, mert a brit korona szabályai erre nem adnak lehetőséget, de egy furcsa megoldással ­amolyan lappangó herceggé vált, aki hátat fordít a palotának, s magánemberként viselkedik. Ugyanolyan hazugság, mint amikor Gyurcsány Ferenc elmegy egy tüntetésre, és azt mondja, ő magánemberként van ott, nem politikusként. Henrik herceg sokkal nagyobb kárt okozott lépésével, mint azt bármikor gondolná, persze nem lehet tudni, pontosan mi jár a fejében, de az bizonyos, hogy a Netflix busásan meg fogja fizetni a nemrég még koronás fő szolgálatait. A túlságosan is egyszerű, borzasztóan negédes témák egy olyan ember képét festik le, aki állandóan a jótékonykodással foglalkozik, a segítés vágyával kel és fekszik, miközben épp a magánemberré válás vágya irányította erre az útra.

Persze nem ő az első herceg, aki így döntött, az emlékezetes VIII. Eduárd is a szerelmet keresve mondott le, miután nem volt hajlandó szakítani a kétszer elvált amerikai asszonnyal, aki elrabolta a szívét. Úgy is fel lehetett fogni, hogy a fiatal uralkodó nem tudott parancsolni érzelmeinek, de ennél sokkal többről volt szó, a harmincas évek derekán az egyre növekvő német térhódítás idején vált méltatlanná az uralkodó arra, hogy uralkodjon. Ha Eduárd akarata érvényesül, s elveheti az amerikai nőt, Wallis Simpsont, a brit kormány lemond, s új választás várt volna a szigetországra. Ezt mérlegelve Eduárd hátralépett, lemondott, s Franciaországban telepedett le, ott is halt meg. Magánemberként.

A család persze megoldotta a problémát, hiszen öccse lépett a trónra, és vette át Eduárd feladatait. Jött a háború, és egy egész ország nézte bizalommal VI. György király tevékenységét, eltökéltségét, hogy a nehéz időkben is derűvel tekintett a jövőbe, és nem élt királyi előjogaival, Londonban maradt akkor is, amikor bombázták a várost. A királyi ház persze most se él át drámai hónapokat, hiszen van elég utód a megfelelő pozícióra, népszerűek ma is a nép körében, s feltehetően azok is maradnak. Csak az a fájó, hogy a XXI. századra mégiscsak a pénz győzedelmeskedett az évszázados elvek fölött, s a feladat elvégzését a család egyik kiemelt tagja mégse volt hajlandó elvállalni, lemondva a saját boldogságáról, az istenadta nép érdekében.