Néhány szelet zserbó

Itt ülünk hát benn ebben az elegáns és mégis oly kedélyes helyiségben. Mindenütt csillogó fény, előkelőség, jó modor. Látja, nagyságos asszonyom, az az, amiért Gerbeaud-t szeretem.

A híres Kugler-féle cukrászboltnak van egy társtulajdonosa, akit Gerbeaud Emilnek hívnak. Ez az úr összeveszett a leírójával, s hogy szóváltás közben mi történt köztük, azt leíró így adta ma elő a IV-X kerületi járásbíróságnál: „Mikor azt mondtam neki, hogy tévedni tetszik, kérem, Gerbeaud úr, ő így szólt: Az meglehet, de abban semmi esetre sem tévedek, hogy ön egy kandírozott szarvasmarha! Elmosolyodtam, kérem, ezen az illetlenségen, s azt válaszoltam, hogy ilyesmit egy művelt franciától mégsem vártam volna. Mire Gerbeaud úr a mellére ütött, s így szólt: Engem ne tanítson műveltségre semmiféle magyar szalonnás gyomrú paprikalovag, mert az egész magyar nemzet barbár és műveletlen csorda! A képéhez akartam mázolni, kérem, néhány marék krémet, de gondoltam, azzal csak igazat adnék neki, és inkább erőt vettem magamon. Arra való a bíró úr, hogy az ilyesmiért bosszút álljon. Tíz esztendeje eszi a hazai kenyeret és süti a hazai tortát és még magyarul sem tud.”

Gerbeaud úr rágalomnak nevezte az egész dolgot, és a következőképpen védekezett: „Én szorgalmasan tanulom a magyar nyelvet, s csakis magyar embereket alkalmazok az üzletemben, mert a magyar nemzetet intelligens, lovagias és művelt nemzetnek tartom.”

A járásbíróság az udvari cukrászt a vád alól fölmentette – a magyar nemzet pedig most már nyugodt lehet, a francia cukrász kiállította neki a lovagiassági bizonyítványt. Még mondja valaki, hogy mi nem vagyunk hódító nemzet!

(Budapesti Hírlap, 1886. február 14.)

*

Itt ülünk hát benn ebben az elegáns és mégis oly kedélyes helyiségben. Mindenütt csillogó fény, előkelőség, jó modor. Látja, nagyságos asszonyom, az az, amiért Gerbeaud-t szeretem. Itt nem látok betyárizmust, magyarmiskáskodást, mert csak jó modorú emberek járnak ide […]

Ez a Gerbeaud az én szememben egy darab Párizs, ami nagyvárosunkban, vagy legalább is egy kis rész a művelt Nyugatból. Mert hiába építünk fényes, négyemeletes palotákat – hitelre –, hiába csinálunk földalatti villamos vasutakat, űzünk luxust s adjuk a nagyurakat, kártyázunk a klubokban s vagyunk befolyásos bankigazgatók stb. – mégse vagyunk igazi kultúrnemzet.

(Hazánk, 1900. április 7.)

*

A cukrászfőnökök elhatározták, hogy a cukrász sztrájk tartama alatt, ők, a főnök urak, három cukrászműhelyben dolgozni fognak. Az egyik főnökműhely már meg is nyílt Gerbeaud vezetése alatt. Korán reggel teljes benzinerővel a műhely elé robogott egy elegáns, okker sárga automobil. Az automobilból nagy ruhás kosárral a karján kiugrott Gerbeaud komornyikja. Tíz perccel később megjelent orosz trapperes fogatán Gerbeaud is. Fürgén ugrott ki a kocsiból s hanyagul dobta el Upman szivarját. A műhelyben talpig hófehérben már várakozott rá a többi főnök. Gerbeaud elegáns kézmozdulattal üdvözölte őket. „Brávó, uraim! Látom, hogy a segéd, ki önökben oly sokáig szunnyadott, életre kelt. Megengedik, hogy én is toalettet csináljak? (A komornyik kibontja a ruhakosarat). Nemde pompás fehér sapka? Hja, ezt valamikor Careme viselte, III. Napóleon cukrásza. Egy árverésen vettem potom kétezer frankért!”

(Pesti Napló, 1904. április 15.)

*

Gerbeaud Emil cs. és kir. udvari cukrásznak országos híre van a drága süteményeiről. De fogyasztóinak bizonyára halvány sejtelmük sincs arról, hogy menyi gorombaság és durvaság között készülnek azok, hogy a munkások éhbérek mellett napi 14 órát dolgoznak és ráadásul a hajcsároktól és Gerbeaud-tól mennyi gyalázatot kell zsebre vágniuk. […] Ha Gerbeaud úr a dolgozóba megy, a legszelídebb megszólításai a „taknyosok”, „tetvesek”. […] De madame Gerbeaud sem hiába életpárja a durva főnöknek, fölül akarja múlni a férjét, a munkásnők az ő reszortjába tartoznak, de el is bánik velük. Előfordult, hogy egy munkásnőt, csak azért mert egy szem cukrot megevett, fölpofozta, rugdosta és végül a hajánál cibálta.

(Népszava, 1912. december 24.)

*

Mostanában sokféle izgalmak edzik meg az embert, de tegnap mégis végigfutott hátamon a hideg egy kis hír olvastára. A Gerbeaud állítólag kijelentette volna, hogy itt hagyja Budapestet és mindenestül áttelepszik Ausztriába, ha a főváros nem adja oda neki azt a rongyos kis telket. […] Mit csinálna Budapest a Gerbeaud nélkül? Mert azt tudni kell, hogy a Gerbeaud Svájcból jött ide néhány száz millióval és azzal az emberbaráti szándékkal, hogy Budapest élelmezési viszonyait megjavítja. Miután a budapesti zsemlyék hírhedten kicsinyek voltak, ezeknek pótlására aprósüteményeket készíttetett, amelyeket a hálás közönség róla Kuglereknek nevezett el. Ha azt nem is érhette el, hogy úrnak pórnak asztalán mindennapos legyen a Gerbeaud, de azt elérte, hogy úrnak és pórnak mindennapos asztala volt a Gerbeaud-ban.

Most, amikor a háború folytán élelmezési ügyünk válságba jutott, a Gerbeaud sziklaszilárdan kitartott önfeláldozó álláspontja mellett és bárha a cukor kilónként fillérekkel, a csokoládé egy-két koronával drágult, ő a Gerbeaud-cukorkák árát kilónként alig emelte nyolc-tíz koronával. Így nem csoda, ha néhány száz milliójából amíg van most néhány milliója és méltán el lehet keseredve, ha a hálátlan főváros még azt a pár ezer négyszögöl telket is sajnálja, amelyre ennyi nemes küzdés után fáradt fejét lehajthassa a Gerbeaud.

(Az Est, 1916. július 1.)