Nyomasztó siker

Három éve, 2016. március 31-én hunyt el Kertész Imre, emlékére a Vígszínház műsorára tűzte a Kaddis a meg nem született gyermekért című regény dramatizált változatát Lukács Sándor előadásában. A Kertész Imre Intézet kamarakiállításával egybekötött bemutató április 6-án lesz. A Nobel-díjas író hagyatékáról Hafner Zoltán irodalomtörténésszel, a Kertész Imre Intézet vezetőjével beszélgettünk.

Kertész Imre átveszi a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem díszdoktori címét, 2015. „Nagyvilági attitűd jellemezte, amelyet még fiatalkorából hozott” Fotó: MTI–Marjai János

– Kire hagyta az életművét Kertész Imre? Mivel nem született gyermeke, joggal aggaszthatta, mi lesz a hagyaték sorsa.

– Még a kilencvenes évek végén, egy elkeseredett időszakában úgy döntött, hogy Berlinben helyezi letétbe művei kéziratát. Akkor úgy érezte, nincs szükség rá itthon, és feledésbe fog merülni, amit alkotott. Sok kéziratát ekkortájt meg is semmisítette – műfordításait például, amelyek közül néhány meg sem jelent nyomtatásban, szerencsére azonban ezek másodpéldányát sikerült előkerítenünk.

– Mit jelent a berlini letét?

– A Berlini Művészeti Akadémia vállalta, hogy tárolja, megőrzi az anyagot. Az író engedélyével néhányan kutathatták, és megtörtént hosszú évek során e hagyatékrész feldolgozása is, ám a megállapodás értelmében Kertész Imre bármikor visszakérhette volna a kéziratokat. Imre erre mutatott is némi hajlandóságot, itthon azonban semmiféle érdeklődés nem volt a hagyaték iránt sem a 2002-es irodalmi Nobel-díj elnyerése előtt, sem azután. A kéziratokat végül csak 2011 májusában vásárolta meg a Berlini Művészeti Akadémia, arra pedig csak Imre halála után derült fény, hogy milyen erősen megrostált anyagot adott át az intézetnek. Belátta, hogy művei gondozására Berlin nem nyújt megoldást, mivel az ott csupán holt anyag. Magyar szakemberek tudják csak feldolgozni és sajtó alá rendezni a hagyatékot. A 2010-es évektől erőteljesen foglalkoztatta, milyen formában valósulhatna meg a kéziratok feldolgozása.

– Mekkora anyagról beszélünk?

– Például a mintegy tízkötetnyi naplóról – csak ennek a sajtó alá rendezése is sokéves munkafolyamat, amely nem kevés költséggel jár. Finanszírozása messze meghaladta a lehetőségeit. Súlyosbodó betegsége, a 2000-ben diagnosztizált Parkinson-kór kapcsán kormányzati részről tapintatos módon minden segítséget felajánlottak neki. Erre, mint utólag kiderült, szükség is volt, mert ezáltal legalább két évvel meg lehetett hosszabbítani Imre életét, és ez idő alatt be tudtunk fejezni két könyvet és egy hangoskönyvet, illetve elvégeztük egy nagyon régi, elveszett kézirat rekonstruálását.

Fotó: Bach Máté

– Kertész Imre szövegeinek gondozójakét, köteteinek szerkesztőjeként milyen volt a munkakapcsolatuk, hogyan dolgoztak együtt?

– Még a Nobel-díj elnyerése előtt ismerkedtünk meg, 1994 októberében. Egy társaságban, ha jól emlékszem, 1998 januárjában említette, hogy el akarja adni a Török utcai garzont, ahol első feleségével élt 42 évig, mire azt javasoltam, ne tegye, mert szerintem egyszer abból emlékmúzeum lesz. Meghatódott a felvetésemen, bár ezt akkor teljes képtelenségnek érezte.

– Ez A kudarc című regényben centiről centire leírt kis lakás?

– Igen, nap mint nap ebben a 28 négyzetméteres „cellában” írt. Nagyon szigorú volt önmagához. Aprólékosan dolgozott, és bár a naplóiba szinte soha nem javított bele, a regényein és az esszéin sokat variált. Bármikor kihúzott vagy eldobott oldalakat könyörtelenül. Ha pedig nehezen, rengeteg variáción keresztül végre rátalált a formára, akkor már a formának engedelmeskedett. Különböző műfajokban alkotott, esszéistának is elsőrangú, a naplóírásban pedig szerintem csak Máraihoz mérhető. Keresztül-kasul járkált a szövegeiben: szükség esetén mindegyik műfajt nyersanyagként használta a másikhoz.

– Óriási filológiai munka lesz feltérképezni szövegeinek hálózatát. Kertész Imre maga is vallotta, hogy amit a Sorstalanság után épített, az teszi igazán jelentőssé a Sorstalanságot is. Egységes életműben gondolkodott? Szövegei egymással is párbeszédben állnak?

– Abszolút. Az élete és a művek szintén szétválaszthatatlanok. Rengeteg pótolnivalónk van a megismerésében. Amikor megkapta a Nobel-díjat, és kiderült, hogy itthon alig-alig ismerik, a gyerekkoráról pedig végképp semmit nem tudunk, leültem vele életinterjút készíteni. Ez a beszélgetéssorozat 2003-ban kezdődött, előzetesen csak annyiban állapodtunk meg, hogy két dologról nem szeretném kérdezni: a díjakról és a sikerről.

– De miért?

– Nagyon giccses történet kerekedett volna ki abból, hogyan vezet az út Auschwitztól a Nobel-díjig. Első alkalommal három órán át beszélgettünk, s csupán ötéves koráig jutottunk el. Nagyon élvezte, és mondta, hogy tartsuk ezt a ritmust, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Másfél éven át hol én mentem Berlinbe, hol ő jött haza, így készült az életinterjú. Közben kedvet kapott hozzá, és más szerkezetben, a kronológiát mellőzve írni is kezdte az emlékeit.

Kertész Imre átveszi a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem díszdoktori címét, 2015. „Nagyvilági
attitűd jellemezte, amelyet még fiatalkorából hozott”
Fotó: MTI–Marjai János

– Kétlakisága önként vállalt emigráció volt?

– Számtalan félreértés van az életrajzával kapcsolatban: 2001-ben egyéves német ösztöndíjjal utazott Berlinbe, és ott érte a „szerencse-katasztrófa” – ahogy ő nevezte –, a Nobel-díj. Ezt követően megengedhették maguknak a feleségével, hogy egy kis lakást béreljenek Berlinben, zömében ott folytak a kiadókkal, szerkesztőjével, fordítóival a tárgyalások, hiszen időközben több tucat nyelvre lefordították az írásait. Berlin kényelmes hely volt, de Imre magyar állampolgár maradt, Magyarországon adózott, magyarul írt. Második felesége, Magda sűrűbben járt haza, olyankor általában én mentem ki, hogy ne legyen egyedül. Fájdalmai voltak, a jobb keze remegett, a naplóírást már 2009-ben abbahagyta; onnantól kezdve a meglévő anyagok válogatásán, szerkesztésén dolgoztunk, alapvetően az én gépemen. Amikor 2013-ban végleg hazajöttek, hetente többször mentem hozzájuk. Munkakapcsolatunk során tíz kötet született; óriási volt az akaratereje és a munkabírása.

– Miért nyomasztotta a siker? Ezzel kapcsolatban Camus-t idézte, aki rosszul lett, és hónapokig beteg volt, amikor a Nobel-díjat megkapta. Kertész úgy vélte: „Ez az egyetlen egészséges reakció az efféle atrocitásra.” Máskor azon tépelődött: „Vajon hány embernek vettem el a kedvét a könyveimtől azzal, hogy nyilatkoztam róluk? A magamét mindenképpen.”

– Ezekben az idézetekben rengeteg humor is van. Akik ismerték, azokban bizonyára megmaradt a nevetése. Hatalmasakat tudott kacagni. Imrét egyfajta nagyvilági attitűd jellemezte, amelyet még fiatalkorából hozott, elegancia és humor – ezt mind ki tudta élni. Kiváló anekdota- és viccmesélő volt. Ez a közvetlen, elbűvölő ember azonban már alkatilag is ambivalens viszonyban volt önmagával. Hatvannyolc évesen kapta meg a Kossuth-díjat – a későn jött siker már nem tudta őt megrontani. Annyiban azonban nehezen viselte az elismerést, hogy közben meg akart felelni az elvárásoknak: ha felkérés jött, úgy gondolta, azt illik is elfogadni, így rengeteg külföldi szereplést elvállalt, amelyek aztán az írástól vonták el az energiáit. Eközben a feléje áramló szeretetet – például hogy megismerték az utcán – gyerekes örömmel fogadta.

– A 2017 januárjától működő Kertész Imre Intézet célja az író emlékének ápolása, kiadatlan műveinek és a róla szóló irodalmi anyagoknak az összegyűjtése, feldolgozása, sajtó alá rendezése. A hagyaték túlnyomó többsége azonban a Berlini Művészeti Akadémiához került. Mi lesz a kinti anyaggal, és mi található a Kertész Imre Intézetben?

– A berlini hagyaték másolatára szükségünk lesz a kutatáshoz – ráadásul olcsóbb és praktikusabb is, mint például a magyar kutatók németországi költségeinek finanszírozása. A töredékben maradt korai művek egy része nálunk van, és Imre rám bízta azt a számítógépéről lementett, körülbelül tízezer oldalnyi anyagot is, mely variánsok tömegét tartalmazza, főként a 2000–2009 közötti időszakból. Feleségének és édesanyjának a hagyatéka szintén nálunk van, amely óriási kincs. Az első feleség, Vas Albina koncepciós eljárásával kapcsolatos levéltári anyagokat is beszereztük a tavalyi évben; ő teljesen jogtalanul, ítélethozatal nélkül töltött egy évet a kistarcsai internálótáborban, s közvetlenül kiszabadulása után ismerkedtek meg. Az intézet gyűjti a hazai és külföldi magántulajdonban és közgyűjteményekben fellelhető iratokat, emellett pedig mintegy 130 magyar nyelvű interjú, egy ötórás rádiós beszélgetés korrektúrázott lejegyzése és tíz műfordításkötet szöveggondozása fejeződött be eddig. Időközben az intézet (illetve fenntartója, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány) immár minden szükséges felhatalmazást megkapott a teljes hagyaték gondozása és a művek felhasználói jogainak tekintetében. A közelmúltban elkészült az író életművét és hazai recepcióját feldolgozó bibliográfia is, és tavaly novembertől elérhető a Kertész Imre Digitális Tudástár (www.kerteszintezet.hu), ahol egyebek mellett javarészt kiadatlan dokumentumok segítségével ismerkedhet meg a felhasználó az író életével, művei fogadtatásával és még sok érdekességgel. Reméljük, a közönség ezáltal is kedvet kap a Kertész-könyvek olvasásához.