Örvényben

Újraindították az orosz hatóságok a nyomozást a Gyatlov-csoport éppen hatvan éve megoldatlan tragédiája ügyé­ben. Donnie Eichar, a kilenc fiatal szovjet sítúrázó talányos haláláról magyarul Halálhegy címmel megjelent ­riportkönyv szerzője a Lugasnak azt mondja: kíváncsi, megoldódik-e ezúttal a rejtély, amely összeesküvés-elméletek táptalajává is vált. De úgy véli, a szovjet hatóságok 1959-ben is mindent megtettek az igazság kiderítésére.

IGOR GYATLOV, a túra vezetője

A húszéves Ljudmila Dubinyinának hiányzott a nyelve, amikor 1959. május 4-én már erősen oszlásnak indult holttestét – három társáéval együtt – kiemelték egy vízmosás fenekéről az Urál hegység északi részén. A szovjet téli diáktúrázókból álló csoport legfiatalabb, egyben legkisebb termetű tagjának bordái összetörtek, belső szervei elmozdultak, de nem tudni, mitől. Nem ember vagy állat ölte meg – állapították meg még hatvan évvel ezelőtt a helyi hatóságok –, és nincs nyoma a holttesten annak a szakértők szerint óriási erejű, egy száguldó teherautóénak megfelelő külső hatásnak sem, amely végzett vele.

Ahogyan az sem világos, mi oltotta ki nyolc társa, köztük a túrát vezető főiskolás, a 23 éves Igor Gyatlov életét. Miért, mi elől menekültek ki – a nyomok tanúsága alapján – rendezett sorokban a mínusz harmincfokos orosz télbe a túrázók, többen alsóneműben vagy mezítláb a sátrukból, amelynek vásznát, mint megállapították, belülről, maguk hasították fel, hogy holmijukat ugyancsak rendezetten hátrahagyva, hamarosan óhatatlanul kihűljenek? Mi történt az Uráli Műszaki Főiskola diákjaival és a hozzájuk csapódó fiatal diplomásokkal 1959. február 2-ára virradó éjjel?

A csaknem négy hónappal később, május végén lezárt szovjet vizsgálat azt állapította meg: „A túrázók halálát ismeretlen kényszerítő erőnek kell tulajdonítanunk.”

Remény a válaszra

Itt tart az ügy ma. „Ha feltehetnék Istennek egy kérdést, azt kérdezném: mi történt a barátaimmal azon az éjszakán?” – ez nem hagyta nyugodni csaknem hat évtizeden át Jurij Jugyint, a Gyatlov-csoport tizedik tagját, aki krónikus reumával küszködött, ezért a túravezető még időben hazaküldte. Így lett a 21 éves fiatalember a túracsoport egyetlen túlélője, aki 2013-ban, már idős emberként hunyt el. A remény most újra feléledt, hogy Jugyin kérdésére egyszer válasz szülessék. Amint az orosz hatóságok nemrég bejelentették, a hozzátartozók kérésének eleget téve és a közvélemény érdeklődésének is megfelelve újranyitják az aktákat.

Andrej Kurjakov, a Szverd­lovszk megyei ügyészség illetékese azt közölte: kizárják a történtekkel kapcsolatban eddig felmerült 75 teória zömét, köztük az összeesküvés-elméleteket is, beleértve a szovjet rendvédelmi szervek valamiféle titkos tevékenységét feltételezőket. Alekszandr Kurennojnak, az orosz főügyészség szóvivőjének szavai szerint kizárják a bűncselekmény gyanúját is, az „ismeretlen kényszerítő erővel” kapcsolatban pedig a természeti jelenségekkel, így a szélviharral vagy lavinával összefüggő sejtéseket helyezik az előtérbe.

Az egyik magyarázat szerint a vihar a Kármán Tódor magyar tudósról elnevezett örvénysort hozhatott létre, amely infrahanggal is kísért fülsiketítő zajjal jár, és irracionális viselkedést válthat ki az emberekből. Korábban a ma már Gyatlov-hágónak nevezett helyszín környékét lakó nyelvrokonaink, a manysik ármánykodásával, harcászati tevékenységgel vagy nukleáris katasztrófával, illetve ufók felbukkanásával is magyarázták egyesek a sítúrázók tragédiáját. Egyes holttesteken, illetve ruházatokon radioaktív nyomokat is találtak, de a csoport két tagja atomerőműben dolgozott. Mindenesetre az orosz ügyészek most márciusban helyszínre utazó csapatát természettudós szakemberek, geodéták, meteorológusok, illetve speciális mentők is kísérik.

Donnie Eichar (középen) Jurij Jugyinnal (balra), a Gyatlov-csoport túlélőjével, aki 2013-ban hunyt el
Fotó: Jurij Kuncevics

– Rengeteg abszurd elmélet látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy mi ölte meg a Gyatlov-túracsoportot. Magam is hallottam, amint sarkköri törpékről, orosz jetikről vagy földönkívüliekről beszéltek egyesek. Ezek a teóriák azonban nyilvánvalóan nem állják ki a tudományos hitelesség próbáját, és nem is foglalkoztam velük a könyvemben – nyilatkozza a Lugasnak Donnie Eichar.

A most 47 éves amerikai író, rendező és producer hét évvel ezelőtt az első amerikaiként járta végig az orosz tél viszonyai között a Gyatlov-csoport útvonalát. Ebből született meg a magyarul Halálhegy címmel megjelent riportkönyv (Park Könyvkiadó, 2016): a cím arra utal, hogy a túraútvonal célpontját, az Otorten-hegy csúcsa felé vezető hágót a tragédiától függetlenül is Holatcsahlnak nevezték, ami az őslakos manysik nyelvén Halálhegyet jelent. Évszázadokkal korábban állítólag éppen kilenc manysi vadász lelte itt különös halálát.

„Ismeretlen kényszerítő erő”

– Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tár majd fel az orosz vizsgálat. Úgy vélem, a korabeli hatóságok is a lehető legtöbbet hozták ki annak idején ahhoz képest, hogy milyen gyorsan kellett dolgozniuk, és milyen forrásokra támaszkodhattak. Szerintem az, amit Lev Ivanov, a szverd­lovszki ügyészség vezető nyomozója a végén megállapított, vagyis hogy „ismeretlen kényszerítő erő” végzett a hegymászókör tagjaival, az adott körülményekhez képest hihetetlenül pontos következtetés – állítja Eichar, kizárva, hogy, amint egyesek feltételezik, Jugyinnak is köze lehet társai halálához. – Heteken keresztül készítettem vele interjúkat. Semmilyen oka vagy indítéka nem lehetett arra, hogy kárt okozzon a többieknek – teszi hozzá Eichar, akit a kaliforniai Malibuban értünk el.

Az amerikai fiatalember egyébként látszólag a lehető legalkalmatlanabb személy volt arra, hogy a Gyatlov-rejtély nyomába eredjen. Nemcsak az orosztudása volt kezdetleges – az Urálban keveréknyelven vagy tolmács segítségével beszélt a helyiekkel –, de mindig is meleg vidéken élve azelőtt alig párszor, ha látott havat, nemhogy mínusz harminc fokban kelljen azt taposnia.

– Még a 80-as években, Costa Ricában túráztunk az apámmal, kalandokat is megélve, és ez sarkallt később arra, hogy utazzam. De Costa Rica úgy aránylik Oroszországhoz, mint az alma a spárgához. Vagyis össze sem lehet a kettőt hasonlítani. Egyébként pedig Floridában nőttem fel, ahol a hőmérő higanyszála ritkán süllyed fagypont alá. Sokkolt az a mínusz 35 fok, amellyel orosz utamon szembesültem. Általában is megdöbbentettek a mostoha körülmények, amelyeknek a túracsoport tagjai ki lehettek téve. Az életnek nagyon kevés jele mutatkozik ott, fent a hegyekben. Csak néhány, alig méteres törpefenyőt ha látni. De a hegymászók ismeretlenül is belopták magukat a szívembe. Amatőr költők, zenészek, feltalálók is voltak közöttük. Azért vágtak neki az útnak, hogy leküzdjék a távolságot, és nehéz körülmények között próbára tegyék saját magukat is. Talán tíz évvel ezelőtt hallottam először a hágónál történt szerencsétlenségről. Ezután a rejtély megszállottja lettem. Miért is hagyna el kilenc, nagy gyakorlattal rendelkező túrázó a nagy mínuszban, vaksötétben és hiányos öltözetben egy tökéletesen megépített sátrat, hogy másfél kilométeren át a halálba gyalogoljon? Ez volt a kérdés, amely nem hagyott nyugodni – meséli az író, aki jelenleg dokumentumfilm-sorozaton is dolgozik. Ennek témája ugyancsak a Gyatlov-rejtély, a nyersanyaga pedig mindaz, amit Eichar a könyvéhez összegyűjtött.

A hruscsovi időszak delelője volt 1959. Igor Gyatlov a kor szellemének megfelelően a Szovjetunió Kommunista Pártja XXI. kongresszusának tiszteletére és ülésére, egyben a szverd­lovszki Uráli Műszaki Főiskola téli szünetére időzítette a mintegy kéthetes túrát. (A város neve ma már újra a Katalin cárnőnek emléket állító Jekatyerinburg, de a másfél milliós orosz nagyváros változatlanul a szverdlovszki terület székhelye.) Ez már nem a rettegett ötvenes évek volt. Ha a kommunizmus feltételrendszerén belül is, de a fiatalok legalább beleszagolhattak a viszonylagos szabadság levegőjébe. „Sztálin halála [1953] után nyitottabb lett a világ, a diákok az országon belül szinte bárhová mehettek. Külföldre viszont továbbra sem utazhattunk” – mondta el Jugyin Eicharnak.

Igor Gyatlov, a túra vezetője

Természetesen a hatóságok igyekeztek lenyesegetni a nyugati dekadencia hajtásait, így akadályozták azt is, hogy lemezen terjedjen az egész világot meghódító amerikai könnyűzene. A túracsoport esetében sem bíztak mindent a véletlenre: az egyik túrázót, Szemjon Zolotarjovot a hatóságok erőltették rá Gyatlovékra. Ő korával is messze kitűnt a fiatal társaságból: 38 éves volt a történtekkor, és a korabeli szovjet titkosszolgálat, a KGB embere lehetett. Mivel azonban Zolotarjov maga is tapasztalt túravezető volt, kétséget ébreszt a lavinával kapcsolatos spekulációkkal kapcsolatban, hogy beleegyezett volna, veszélyes helyen verjenek sátrat.

Furcsa véletlenek

Később mások is a hatóságok keze nyomát vélték felfedezni egyes történésekben. Így például Eichar útján különös baleset érte az autójukat. A hatvanas években cenzúrázták Jurij Jarovoj könyvét. Ő eredetileg egy kutató mentőcsoport tagja volt – a hatóságok 1959-ben több ezer négyzetkilométert fésültek át, míg rábukkantak az eltérő helyen és időben megtalált holttestekre –, később azonban oknyomozásba kezdett.

Amikor 1980-ban életét vesztette egy autóbalesetben, éppen azt a két dossziét nem találták meg nála, amelyek az üggyel kapcsolatos kiadatlan feljegyzéseit tartalmazták. A szverdlovszki ügyészséget képviselő Andrej Kurjakov mostani tájékoztatóján elmondta, hivatala bekérette az összes olyan iratot, amelynek bármi köze lehet a rejtélyhez. A nyomozást elrendelő parancsra a dokumentumok egy részét még annak idején harminc évre titkosították, majd évtizedekkel ezelőtt ezt feloldották, más iratok pedig mindig is hozzáférhetőek voltak – állította. A tájékoztatón egy négyszáz oldalas eredeti dossziét be is mutattak.

Jugyin halála óta a túracsoportnak már nincsen túlélője. De a tragédiával 1959 februárjában szembesülő hozzátartozók, barátok, főiskolai társak, egyszerű helybéliek, illetve kutató-mentők, nyomozók közül is alig élnek már. A válaszokat az utókor várja.