Tapasztalat

Pszichológusok, szociológusok számára igazi kincsesbánya lehet annak kiderítése, hogy a különböző életkorú, társadalmi hátterű, más-más egészségi állapotú ember miként létesít kapcsolatot a másikkal, vagy éppen zárkózik be.

Mindannyiunk közös érdeke, hogy a betegek megkapják a szakmailag szükséges ellátásokat Fotó: Havran Zoltán

Tele az internet a magyar egészségügyet fitymáló, gyalázó bejegyzéssel. Elhasználódott műszerekről, hullafáradt szakemberekről, olykor leszakadó mennyezetről és egyebekről írnak egyesek. Itt nem erről esik szó.

A nagymamát bélelzáródással műtötték nyolc hete, egy rossz szó sem eshet arról, ahogy kezelték, ápolták a kórházban, nyugtatták a hozzátartozókat és a betegtársakat, hogy az altatás utáni zavart állapot elmúlik, csak átmenetileg vádolja a fiát azzal, hogy megkéselt valakit, és a függönyt sem szabja le, legfeljebb rángatja. Két kanült kitépett magából, nagyobb gond abból sem lett. Valóban elmúlt a zavartság. A seb szépen gyógyult, a beteg lassan erősödött, inkább lassan, mert 77 évesen nem egyszerű szívbetegként a talpra állás. Apropó: szívbetegség. A főváros melletti, hirtelen nagyra nőtt település rendelőintézetéből beutalták a szívdiagnosztikai centrumba. Nosza, legyen!

A veje reggel fél nyolcra elvitte Budára. Hamar elkészült a laborvizsgálat. Az első hat órában mindössze ennyi történt. Délután kettőkor kiderült, hogy a pészméker-ellenőrzést elfelejtették felvinni a számítógépbe, de hamar pótolták, majd jött az EKG-vizsgálat, a szívultrahang, és alig 14 és fél óra után a fűzője által összetartott beteg este tízre készen volt. Mindössze további háromnegyed óra utazás a meglehetősen kihalt utakon, és újra otthon.

Mindennapos eset, mondhatnánk, de nem ez a fontos. Ha pikpakk, egy-két óra alatt végez, akkor nem ismerkedik meg azzal a 82 éves pátyi asszonnyal, akinek két fia született, és aki miniszteri dicséretet kapott. Nem mostanában, az előző rendszerben, de ez lényegtelen. A tíz éve özvegy, vidám teremtés őrzi a miniszteri aláírással sújtott dokumentumot, és két mosoly között elárulta, hogy ugyanitt egyszer éjfél után végzett, és bizony félt a nyomasztó fővárosi éjszakában, de nem történt baja, hiszen most is itt van. És sokkal többet is mesélt volna, de este hat órakor behívták, így beleragadtak a további történetek. A főorvossal való találkozó után nem ült vissza a padra, hogy szóval tartsa a másikat, inkább hazament. Üdítő jelenség volt az a nyolcvan körüli férfi is, aki a cipőjét lerúgva zokniban sétálgatott a kellemes melegben. Hat-nyolc ember tréfás történetekkel szórakoztatta egymást.

Repült az idő, a jó hangulatot időnként azonban megzavarta, hogy behívtak valakit a rendelőbe. Aki bement, érthetetlen módon csak búcsúzni tért vissza. Pszichológusok, szociológusok számára igazi kincsesbánya lehet annak kiderítése, hogy a különböző életkorú, társadalmi hátterű, más-más egészségi állapotú (elsősorban szívbeteg) ember miként létesít kapcsolatot a másikkal, vagy éppen zárkózik be – hallgat zenét, olvas újságot, bolyong az interneten.

A negyvenes, rövid hajú férfi nemcsak nekem, másoknak is elmesélte, hányszor ütötték ki a szívét, nyomtak le a torkán valami kütyüt, amelynek a segítségével szívének meghatározott részéről kaptak érdemi képet. Pangó vérről beszélt, artériába dugott csövekről, szívizomégetésről és számos más érdekességről. Mesélt a zalai faluból érkező, hajnali háromkor kelő és este hét körül amiatt aggódó betegről, hogy miként jut haza, hazajut-e aznap egyáltalán. Mert ilyenek is akadnak, akik nem örülnek az újonnan szerzett ismerősöknek, miközben becsülhetnék ezt a nyolc-tíz-tizennégy órát, kinek mennyi jut. Készen kapták a kapcsolatépítés lehetőségét. Ha csak egy-két órára sodródnak egymás mellé, ezek a történetek nem kerülnek elő. Hallatlan előny a fiatalabbak számára, hogy a közönség zöme hatvan év feletti, tehát érlelt, megélt tapasztalatok sokaságát gyűjthetik be. Ingyen.

Nem értem azokat, akik a 14 és fél óra hallatán szörnyülködnek. Ez nem megpróbáltatás volt, hanem lehetőség. Aki ilyen helyzetbe kerül, napokig emlegeti. Vagy megemlegeti.