Repült az idő, a jó hangulatot időnként azonban megzavarta, hogy behívtak valakit a rendelőbe. Aki bement, érthetetlen módon csak búcsúzni tért vissza. Pszichológusok, szociológusok számára igazi kincsesbánya lehet annak kiderítése, hogy a különböző életkorú, társadalmi hátterű, más-más egészségi állapotú (elsősorban szívbeteg) ember miként létesít kapcsolatot a másikkal, vagy éppen zárkózik be – hallgat zenét, olvas újságot, bolyong az interneten.
A negyvenes, rövid hajú férfi nemcsak nekem, másoknak is elmesélte, hányszor ütötték ki a szívét, nyomtak le a torkán valami kütyüt, amelynek a segítségével szívének meghatározott részéről kaptak érdemi képet. Pangó vérről beszélt, artériába dugott csövekről, szívizomégetésről és számos más érdekességről. Mesélt a zalai faluból érkező, hajnali háromkor kelő és este hét körül amiatt aggódó betegről, hogy miként jut haza, hazajut-e aznap egyáltalán. Mert ilyenek is akadnak, akik nem örülnek az újonnan szerzett ismerősöknek, miközben becsülhetnék ezt a nyolc-tíz-tizennégy órát, kinek mennyi jut. Készen kapták a kapcsolatépítés lehetőségét. Ha csak egy-két órára sodródnak egymás mellé, ezek a történetek nem kerülnek elő. Hallatlan előny a fiatalabbak számára, hogy a közönség zöme hatvan év feletti, tehát érlelt, megélt tapasztalatok sokaságát gyűjthetik be. Ingyen.
Nem értem azokat, akik a 14 és fél óra hallatán szörnyülködnek. Ez nem megpróbáltatás volt, hanem lehetőség. Aki ilyen helyzetbe kerül, napokig emlegeti. Vagy megemlegeti.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!