Lélektől lélekig

Az egyszerűbb dolgokra, számokra való emlékezés fölöslegessé válik. A világháló memóriánk kibővítése. Ez kényelmes, ám ezáltal nő az internet- és eszközfüggőségünk.

A gyermekek már egészen kis koruktól képesek értelmezni a tartalmakat Fotó: 123RF

Egyetemi hallgatóim újabban alig jegyzetelnek. A Memory című folyóiratban két amerikai egyetem kutatói közlik kutatási eredményeiket: a memória változik, korábban megpróbáltunk valamit megjegyezni, esetleg erőlködve emlékezni, ma ez nem szükséges. Az egyszerűbb dolgokra, számokra való emlékezés fölöslegessé válik. A világháló memóriánk kibővítése. Ez kényelmes, ám ezáltal nő az internet- és eszközfüggőségünk. Hogy ezzel mit veszítünk: észben tartás, koncentrálás, dolgok közötti kapcsolatok keresése, felkészülés, ráhangolódás valamire, érzelmi fejlődés, tájékozódás konkrét és absztrakt térben? Ez ma mellékesnek látszik. Amikor sok kis üres bolygóként fogunk forogni a semmiben, fel sem fog tűnni, hogy mit vesztettünk.

Hogy miért Tóth Árpád Lélektől lélekig című verse jut eszembe? Mert benne van a „tanultam én”: „Tanultam én, hogy általszűrve a / Tudósok finom kristályműszerén, / Bús földünkkel s bús testemmel rokon / Elemekről ád hírt az égi fény. […] / Tán fáj a csillagoknak a magány, / A térbe szétszórt milljom árvaság? / S hogy össze nem találunk már soha / A jégen, éjen s messziségen át? // Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, / Mint egymástól itt a földi szivek! / A Sziriusz van tőlem távolabb / Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?” És itt következik a „lélektől lélekig” szerkezet legszebb megfogalmazása költészetünkben: „Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! / Ó, jaj, az út lélektől lélekig! / Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

Nem jegyzetelnek, de egyre több filmet néznek. Talán éppen Wargnier Lélektől lélekig című filmjét (eredeti címe: Man to Man). 1870-ben játszódik egy afrikai dzsungelben és Angliában. Dr. Dogg „befog” két pigmeust, Angliába viszi őket, ott három tudós igyekszik megtalálni segítségükkel a majom és az ember közötti evolúciós láncszemet. Kettejüket a tudományos siker vágya elvakítja, egyikőjük rájön, hogy nincs itt szó semmiféle láncszemről.

A kalandos, sőt tragikus történet végén az egyik pigmeust, Tokót megölik, párját újszülöttével együtt dr. Dogg visszaviszi a dzsungelbe.

A történetnek van valóságos alapja, a XIX. századi Európában állatkertekben mutogattak pigmeusokat. Nekem a lélegzetelállítóan fordulatos és megható film három dologról szól. Az ember antropológiai-földrajzi-civilizációs fejlődésének különbségeiből fakadó konfliktusról, a tudomány működéséről: hogy egy új felfedezésért, bejelentésért, sikerért (Tokónak mondja a tudós: „te vagy nekem az én Amerikám”) a tudós, tudomány mennyi mindenre képes.

A skót akadémia jól kimunkált képei számomra igen ismerősek voltak (hazai tapasztalataim alapján). De a film leginkább az emberi érzelmek jeleinek ébredéséről és kereséséről szól.

Egyetemi hallgatókkal néztem meg a filmet, nekik elsőre egészen más szempont jött elő: szerintük a film elsősorban a fehér ember felsőbbrendűségét mutatja, hiszen a pigmeusok kapcsán fehér emberek vitatkoztak, sőt fehér ember (tudós) jött rá, hogy tévedtek, s ő igyekezett korrigálni a hibát. Erre a nagyon szép, tanulságos (tudományos szempontból itt-ott elnagyolt), ám ismétlem, kalandos, fordulatos filmre alig találtam hivatkozást, elkönyvelték „kosztümös-romantikus” filmnek. A „lélektől lélekig” szerkezetre azonban sok utalás van a világhálón (nem Tóth Árpád verse ugrik ki elsőnek). Ebből arra következtetek, hogy a vágy fokozottan megvan a „lelkek összekapcsolódására”, bár bizonyos jelek elgondolkodtatóak, vannak tanulságos tantörténetek is – csak éppen tanulni nem akarunk.