A kis Hableány

Köszönjük a segítséget és a türelmüket – olvasható a molinón, amelyet a Margitsziget bejáratánál állított fel a TEK. Ezen még a legcinikusabbaknak sem volt kedvük gúnyolódni.

Köszönjük a segítséget és a türelmüket – olvasható a molinón, amelyet a Margitsziget bejáratánál állított fel a Terrorelhárítási Központ. És ezen a mondaton még a legcinikusabbaknak sem volt kedvük gúnyolódni. Sem a TEK-en, sem a molinón, sem azon, ami az elmúlt napokban a budapesti Margit hídnál történt.

A Hableány május 29-én hét másodperc alatt tűnt el a Duna vizében, az a csoda, hogy a rajta lévő 35 emberből heten megmenekültek. A tragédia megrázta az országot, nemcsak azért, mert a kis hableányok nem szoktak elsüllyedni, hanem mert nálunk nagyon régen volt ilyen méretű vízi baleset, ennyi áldozat pedig emberemlékezet óta nem volt. Egy 120 halottat követelő távol-keleti robbantás a sajtóban ma már kis hír, vagyis hozzászoktunk a tömeges tragédiákhoz is. De a kis sétahajó, a Hableány tragédiája itt történt, a mi Dunánkon, a mi Margit hídunk alatt. Ott pihent napokig a budapestiek sétaútvonalán, benne a halottakkal. A kis hajót elsodorta, megsemmisítette a dölyfös, óriási szállodahajó. Már maga a kép is megrázó.

A sajtó nagy terjedelmet szentelt az ügynek egészen a hajóroncs kiemeléséig. Részletesen követte a mentés fázisait, és ebben a folyamatban még a legkritikusabb orgánumok sem tudtak hibát találni. Pedig nem rutinmunka volt, hanem olyan feladat, amilyennel a tapasztalt búvárok, katasztrófavédelmisek, rendőrök és terrorelhárítók is legfeljebb a katasztrófavédelmi gyakorlatokon találkoztak.

Eleinte még mondogatták, írták a kákán is csomót kereső sajtómunkások, hogy nem volt az utasokon mentőmellény, meg hogy meg fognak romlani a magyar–dél-koreai diplomáciai kapcsolatok. De aztán csönd lett, a tisztelet csendje. Felfogta mindenki, hogy azok, akik az áradó Dunában a roncsot vizsgálják, akik az áldozatok után kutatnak, naponta kockáztatják az életüket. És ebben az elcsendesített sajtóban nagy szerepe volt annak, hogy mindenről tudni lehetett. A szakemberek folyamatosan tájékoztattak, és ezzel kielégítették a sajtó kíváncsiságát. Nem lett értelme találgatni, konteókat gyártani. Pontosan azt tette tehát mindenki, ami a dolga: a mentők mentettek, a vezetők tájékoztattak, a sajtó leírta a tudhatót.

Van is tanulság ebből bőven. Mindenki levonhatja a magáét. Például: nem kell politikát keverni abba, amiben nincs. Nem kell sületlenséget mondani, írni, terjeszteni, mert az csak annak a hitelességét csorbítja, aki ezekbe beleáll. Továbbá jó lenne, ha mostantól minden az lehetne, ami: a baleset elhárítása szakmai kérdés, a tény tény, a kommunikációs szakember pedig felkészülten áll a kérdések elé, és nem jön zavarba, mert nincs titok, és nincs féligazság. Hogy ebből majd levonják-e a következtetéseket azok, akiknek a tájékoztatás a napi munkájuk, nem tudjuk. Pontosabban nem hisszük. A kommunikációs szakma már régen a manipuláció művészetéről és nem a tájékoztatásról szól. De egy pillanatra akkor is beállt a rend. A kis Hableány tragédiája megmutatta, hogyan lehet megteremteni.

Tisztelegtek a búvárok a hatéves koreai kislány holtteste felett. Megrázó pillanat volt. Méltó lezárása a tragédiának.