Cenzúra nélkül

­Bethlen Bálint most megjelent emlékiratait nem lehet letenni, olyan heves tempóban hajszolják végig az olvasót Erdély két világháború közötti korszakán.

Bethlen Béla (jobbról a második) a kolozsvári Szent Mihály-templom előtt, 1968

Áll egy mesébe illő várkastély a Déli-Kárpátok lábánál, amely az ősi erdélyi főnemesi család, a Bethlenek egyik „ősfoglalása” lehetett. Keresdet sok évszázados fennállása alatt soha nem vették be – egészen a második világháború végéig, amikor a várat és a Bethlenek örökségét négy nap alatt prédálta fel a falu népe, majd az elvtársi fosztogatók. A vár urát, ­Bethlen Bálint grófot havasalföldi koncentrációs táborba hurcolták, ott szerzett betegségébe halt bele 1946-ban.

Ehhez az erdő mélyén rejtőzködő erdélyi várkastélyhoz zarándokolunk évek óta, szemléljük jó és rossz változásait; és az elmúlt hónapokban filmet is forgattunk Tiltott kastélyok című dokumentumfilm-sorozatunk újabb epizódjaként a keresdi Bethlenekről. Így bukkantunk „mellékszereplőként” gróf Bethlen Bélára, a keresdi Bálint bátyjára, akinek sorsa az egész XX. századi magyar történelmet példázza – kisebbségi létformát, méltóságot és megaláztatást, társadalmi felelősségérzetet és emberfeletti erőfeszítéseket olyan időszakban, amikor csaknem minden elveszett.

Most megjelent emlékiratait nem lehet letenni, olyan heves tempóban hajszolják végig az olvasót Erdély két világháború közötti korszakán, majd a visszatért Észak-Erdély röpke évein és ­1944-es végóráin. Az „autóbuszos főispán” ugyanis – ahogy hívei nevezték szeretetteljes szarkazmussal szerény életvitele miatt – kötésig állt a történelem sodrában.

Trianon után átélte mindazt, amit az erdélyi nemesség: birtokelkobzást, a térfoglaló románság atrocitásait, politikai peremre sodródást és mégis-tenniakarást. Majd 1940-ben, a második bécsi döntés után kinevezték a szinte teljesen román népességű Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegye főispánjává, hogy attól fogva minden erejével elejét vegye a románságot sújtó revansvágynak, biztosítsa az együttélést és a tapintatos magyar infrastruktúra kiépülését.

Aztán 1944 szeptembe­ré­ben, amikor Románia már a Szovjetunió oldalán loholt Magyarország felé, kinevezték a süllyedő hajó kapitányának, mely tisztséget Bethlen Béla gróf őseihez méltó erővel és emberséggel viselt. Észak-Erdély utolsó kormánybiztosaként megakadályozta a tordai zsidóság kiirtását, meggátolta a kolozsvári gyárak leszerelését és fölrobbantását, elkergetve a náci különítményeket, és szabadon engedte a politikai foglyokat, a biztos likvidálástól mentve meg őket.

Bethlen Béla (jobbról a második) a kolozsvári Szent Mihály-templom előtt, 1968

Jutalma sokéves börtön lett 1945 után. 1952-ben felajánlották neki, hogy nagyenyedi cellájából Magyarországra távozhat szabad emberként. Gróf Bethlen Béla rabruhában is kormánybiztos és gróf maradt: nem távozott, Erdélyben maradt, tehát újra börtönbe vitték.

Emlékiratainak legizgalmasabb részei azonban még így is kiütköznek a szövegből – a szó szoros értelmében. A memoár ugyanis már egyszer megjelent, méghozzá éppen harminc éve, 1989-ben. Csakhogy brutálisan cenzúrázva látott napvilágot a Romsics Ignác által sajtó alá rendezett kötet – a rendszerváltás évében…

A mostani kiadást szerkesztő Kovács Attila Zoltán azt a megoldást alkalmazta, hogy minden kommentár nélkül vastagított betűvel visszaemelte a kimetélt szövegrészeket, rehabilitálva az eredeti emlékiratokat meg persze szerzőjüket is. És a mai olvasó csak hüledezik, 1989-ben miért éppen azok a passzusok akadtak fenn a cenzoron – több mint a fele a teljes szövegnek! –, amelyek a mártír grófot még tisztább, még jobb színben tüntették volna fel a történelem ítélőszéke előtt. Meglehet, valójában nincs is min hüledezni…

(Gróf Bethlen Béla: Visszaemlékezéseim. Szépmíves Könyvek, Budapest, 2019, 440 oldal. Ára: 4490 forint)