Úriember nem csúszik be

Football comes home, azaz a labdarúgás hazatér – hirdette az 1996-os, angliai Európa-bajnokság szlogenje, picit a passzív romantika jegyében is utalva a hajdani dicsőségre. A játék tanítómesterei azonban 2019 tavaszán ismét oktatnak: a kontinentális klubkupákban olyan fölénybe kerültek, mintha akár 1919-et írnánk.

A két döntős csapat címerét szerelik fel a madridi Wanda Metropolitano Stadion bejáratánál. Jártak nagyon mélyen is Fotó: REUTERS/Sergio Perez

Jellemző, miként méltatták az angol labdarúgást annak egyik leggyászosabb napján éppen a mi Aranycsapatunk vezetői. Azt követően, hogy Puskásék 1953 novemberében, az „évszázad mérkőzésén” a kontinensről érkezett vendégként először győzték le – méghozzá 6:3-ra – Angliában a hazai válogatottat, Sebes Gusztáv, a mieink mestere kijelentette: „Úgy futballoztunk, ahogy Jimmy Hogan tanította nekünk. Amikor labdarúgásunk történelméről beszélünk, az ő nevét aranybetűkkel kell feljegyeznünk.” Barcs Sándor, a magyar küldöttség vezetője erre rímelve hozzátette: „Mindent, amit erről a sportágról tudunk, Jimmy Hogantől tanultunk.”

Mr. Hogan annak idején egy bécsi börtönből vetődött Budapestre. Az első világháború kitörésekor ugyanis hirtelen ellenséggé vált az osztrák válogatott ír származású trénere, akivel a hadüzenetet követően szerződést bontottak, majd le is tartóztatták. Ezer font váltságdíj ellenében nyerte vissza a szabadságát, és a Monarchia anomáliáiról is árulkodó módon gond nélkül utazhatott Budapestre, és vállalhatott munkát az MTK-nál. Először 1914–1921, majd 1925–1927 között irányította a klubot, nyert vele sorozatban öt bajnoki címet, és eközben lefektette a később világhíressé vált, rövid passzos játékra, gyorsaságra és technikára épülő közép-európai futballiskola alapjait.

Ugyanígy hálálkodhattak volna a tanítómestereknek a világ szinte minden szegletében. A huszadik század első éveiben ugyanis számos kikötőben megszokott kép volt, hogy az angol matrózok előkaptak egy labdát, és belefogtak valami magával ragadó, harcias és sportos elemeket ötvöző, a helyiek számára ismeretlen vetélkedésbe. Isztambultól Buenos Airesig feljegyezték, hogy így történt, ezek voltak az első momentumok.

A brit szigeten bezzeg ekkor már régóta virágzott a sportág. A XIX. század közepéig főleg oktatási intézményekben, helyi normákat követve kergették a labdát, mígnem 1848-ban Cambridge-ben hozták létre az első egységes szabályzatot. Ennek hívei alapították meg 1863-ban az országos szövetséget, majd 1872-ben írták ki először a patináját azóta is őrző nemzeti kupa, az FA Cup versenyeit. A harmadik évezredben rendre hétszáznál is több csapat nevez a sorozatra, a valószínűleg megdönthetetlen csúcs a 762 induló. Ugyanabban az esztendőben megrendezték minden idők első válogatott mérkőzését is, mondani sem kell, Anglia–Skócia szereposztásban.

Kezdetben az egyéni képességekre, dinamikára, gyorsaságra építő „kick and rush” stílus dívott, gyakorlatilag mindenki a labdát, illetve az éppen azt birtokló ellenfelet üldözte. Ennek nyomait még manapság is viszontlátjuk, amikor egy-egy mérkőzés hajrájában a vesztésre álló gárda mindent egy lapra feltéve, még kapusát is előrevezényelve, félőrült módjára támad. Sőt az alsóbb angol osztályokban még mindig jellemző a folyamatos felfelé ívelgetés, amire a kontinensről érkezett középpályás a következő, roppant beszédes szavakkal csodálkozott rá: „A mérkőzések nagy részét a labda alatt töltöm.”

„Forradalmi” újításnak számított, amikor legalább egy védőt hátravontak, ebből lett később kettő, a 2-3-5-ös formáció, majd a híres, ismét az egész világot meghódító WM-rendszer, a 3-2-5. Tévedés ne essék, mindez még mindig angol találmány! Utóbbi a brit labdarúgás első nemzetközi hírű teoretikusáé, Herbert Chapmané.

Ő volt az, aki az Arsenalnál sikerre vitte e később mindenütt elterjedt felállást, ő honosította meg a mezek számozását, ő szorgalmazta a villanyfényes mérkőzéseket. Manapság mindez persze alapvetés. Amilyen kevesen tudják, hogy mindezt Chapmannek köszönhetjük, olyan sokan sejtik emögött is az angol tradíciót. A korszakos menedzser nem mellékesen elképesztő figura volt, a pályán kívül, például egy-egy kiszemelt szerződtetésénél is olyan trükköket vetett be, hogy arra 2019-ben is csak csettinthetünk.

Amikor a Bolton Wanderers vezetőivel tárgyalt a kor bálványa, David Jack átigazolásáról egy szállodában, Chapman fél órával a találkozó előtt érkezett a helyszínre, magához intette a pincért, két fontot csúsztatott a tenyerébe, és a következőt mondta neki: „Az asszisztensem whiskyt fog inni gyömbérrel, én gint tonickal. Vendégeink azt rendelnek, amit akarnak, de mindenből dupla adagot hozzanak nekik, az asszisztensem italából viszont hiányozzon a whisky, az enyémből pedig a gin.”

Igaz, ez nem éppen angolos megoldás. A szigetországi gentleman típusú sportvezetőt ettől még többtucatnyi hús-vér figuráról megmintázhatták volna. Például Roy Hodgsonról, aki 1997 nyarán az Internazionalét hagyta ott a Blackburn Roversért, és amikor megkérdezték tőle, hogyan képes a földkerekség egyik legismertebb klubját lecserélni egy nevenincsre, örökbecsű, nem csak a futballra érvényes szentenciával válaszolta: „Ha Olaszországban valakire azt mondják, ravasz, az dicséret. Angliában ugyanez sértésnek számít.”

Más kérdés, hogy a felsőbbrendűségi tudat a sportban gyakran az eredményesség gátja is.

A két döntős csapat címerét szerelik fel a madridi Wanda Metropolitano Stadion bejáratánál. Jártak nagyon mélyen is
Fotó: REUTERS/Sergio Perez

A brit politikából megismert „splendid isolation” a labdarúgást is áthatotta, ám csupán önkéntes elszigeteltség lett belőle, de egyáltalán nem fényes. Az angolok az első három világbajnokságon 1930–1938 között részt sem vettek, gondolván, azt nélkülük nonszensz megrendezni vagy World Cupnak nevezni, amikor aztán végre 1950-ben indulni méltóztattak, az addigi egyetemes futballtörténelem legnagyobb meglepetését szolgáltatva 1-0-ra alulmaradtak az Egyesült Államok erősen behatárolt képességű csapata ellen. Jellemző, hogy másnap több szigetországi napilap 10-1-es győzelemről adott hírt, arra gondolva, hogy a telexből kibukó 1-0 nyilvánvaló sajtóhiba.

Nem az volt, miként az Aranycsapat 1953-as, 6:3-as diadala sem. A más futballnációk újításait mereven elutasító angolok – amikor az 1930-as években a válogatott középhátvédjétől megkérdezték, ő miért nem csúszik be, azt felelte, mert úriember így nem szerel – nem tudtak mit kezdeni Hidegkuti hátravont középcsatár játékával. Utóbb Stanley Matthews, a vendéglátók legjobbja elmesélte, hogy a szünetben Harry Johnston középhátvéd már-már sírva panaszkodott neki: annyira felkészületlenül érte a magyarok taktikája, hogy fogalma sincs, mit tegyen ellene.

Bill Shankly szobra

Az angol futball presztízsén azonban sem az évszázad mérkőzése, sem más fiaskó nem csorbított. Mondhatjuk, azért, mert a múlt normális esetben nem változik, így a dicsőség és a tradíció örök maradt. Az 1966-ban, hazai pályán megszerzett világbajnoki arannyal ráadásul a tanítómesterek visszatértek a jelenbe. Bár válogatott szinten mindmáig egyszeri maradt e siker, a klubok több érában, miként most is, uralták Európát.

Angol gárdaként a Manchester United 1968-ban nyerte az első BEK-serleget (akkoriban még Bajnokcsapatok Európa-kupája néven futott a mai BL). Kereken egy évtizeddel a müncheni légi katasztrófa után, amelyben a belgrádi kupacsatáról hazafelé tartó MU-legénység nyolc játékosa vesztette életét. Azok, akik megmenekültek, 13 nappal később már pályára léptek a Sheffield Wednesday ellen, az FA-kupa ötödik fordulójában, de Matt Busby menedzser ekkor még nem tarthatott a fiúkkal. Hetvenkét napig küzdöttek az életéért, kétszer is feladták neki az utolsó kenetet, de végül ő győzött. Mint ahogyan saját nevelésű fiatalokra épített alakulata is az 1968-as BEK-döntőben; csapatkapitányként Bobby Charltonnal, a müncheni katasztrófa másik túlélőjével.

Ekkor már formálódott a későbbi nagy Liverpool is Bill Shankly keze alatt. Ő az, akinek életnagyságú szobrát elsőként pillantja meg a látogató, ha megérkezik a ’Pool stadionjához, az Anfieldre; az emlékmű felirata csupán annyi: „Boldoggá tette az embereket.” Valóban, hiszen a Liverpool 1977 és ’84 között négyszer hódította el a legrangosabb klubtrófeát, a BEK-serleget. Shankly ekkor már eggyel hátrébb lépett, 1981-ben el is hunyt.

Pontosabban ekkor költözött át az örökkévalóságba – olyan aforizmáival együtt, mint ez: „Vannak, akik azt hiszik, a futball élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok, mert biztosíthatok mindenkit: sokkal, de sokkal több annál.” Ritkábban citált, de a sikert a sportnál általában jobban szerető magyar szurkolók számára is megszívlelendő intelme pedig így szól: „Ha nem tudsz szurkolni nekünk, amikor döntetlent játszunk vagy veszítünk, ne szurkolj akkor sem, ha győztünk.” Hogy egy kevésbé magasztos, ellenben a városi riválist ugyancsak hamisítatlan angol eleganciával és humorral megfricskázó klasszikust is idézzünk a mestertől: „Ha az Everton a kertünk végében játszana, behúznám a függönyt.”

Naponta három temetés

E kettősség, az emelkedett sportszerűség és a csibészség határát súroló vagányság, szókimondás szinte minden szigetországbeli nagyság sajátja volt. Leginkább talán mégis Brian Clough-ot jellemezte. Ha relatív mércével mérünk, minden idők legnagyobb bravúrja az övé: „falusi” csapattal, a Nottingham Foresttel újoncként lett bajnok, aztán a nemzetközi porondon ért a csúcsra, méghozzá kétszer is, 1979-ben megnyerte, majd 1980-ban megvédte a BEK-et. (1978 és 1982 között sorozatban ötször győzött 1-0-ra angol egyesület.)

Clough egyéniségébe az is belefér, hogy korábban 44 nap alatt bukott meg a kor sztárklubjánál, a Leeds Unitednél, első csapatértekezletén ugyanis azzal nyitott, a játékosok nyugodtan dobják a szemétbe addig gyűjtött érmeiket, mert tisztességtelen futballal szerezték meg azokat. De Clough volt az is, aki pályaválasztásáról így nyilatkozott: „Tudtam, hogy vagy pap leszek, vagy futballista. Ezért mindennap feldobtam egy pénzt, és ha fej jött ki, edzésre indultam, ha írás, a templomba. Előfordult, hogy hétszer-nyolcszor is fel kellett dobni, míg fej lett.” Ebbe a vonulatba illeszkedik az az oldalvágás, amelyet a Man United emblematikus főnökén, Sir Alex Fergusonon elhelyezett: „Hiába a lovai, a lovagi címe és a bajnoki aranyai, neki nincs kettő abból, amiből nekem igen. És nem a heréimre gondolok.”

Hogan, Chapman, Hodgson, Matthews, Busby, Bobby Charlton, Shankly, Clough, Ferguson – a fentiekben említett nevek héroszok. Bármelyikük egy labdarúgó európai középhatalom legismertebb, legnépszerűbb figurája lenne. Csakhogy ők mindannyian az angol „soccer” hírét, nevét, legendáját táplálták. Mint a közelmúlt, különleges intelligenciával megáldott játékosai: Brooking, Hoddle, Lineker, Lampard, Gerrard.

Vagy éppen Alan Shearer, akihez személyes élményem is fűződik. Az 1996-os Newcastle–Ferencváros-mérkőzés előtti estén, a hazaiak klubirodáján várakoztam a tiszteletjegyemre, előttem egy roppant elegáns úriember állt a sorban, akit arra kért az alkalmazott, engedje előre a vendéget. „Természetes, elnézést, hogy nem vettem észre” – lépett hátra e szavakkal és fordult meg az illető, akiben döbbenten ismertem rá az évtized egyik legnagyobb gólvágójára, legértékesebb labdarúgójára. De említhetném ugyanebből az időszakból Robbie Fowler esetét is: a Liverpool csatára a javára tévesen megítélt büntető miatt felpattant, és heves mozdulatokkal jelezte a játékvezetőnek, őt bizony nem bántották.

Ne hallgassuk el, az angol futball járt nagyon mélyen is! Nem is az 1966-os vb-győzelem utáni, példátlan baki- és balszerencse-sorozatra gondolunk, bár az sem akármi. Csupán a vb-ket és az Eb-ket idézve: három vesztes tizenegyespárbaj mellett történelmi játékvezetői és kapushibák, erősen véleményes kiállítások, szövetségi kapitányi elmezavarok terhelték a „háromoroszlánosokat”. De mi ez a valódi tragédiákhoz képest?

Hillsborough poklához, ahol a sheffieldi stadion lelátóján az egymást a pályát elválasztó vasrácshoz préselő szurkolók őrült rohamában az 1989-es Liverpool–Nottingham FA-kupa-elődöntőn 96 ember vesztette életét. Kenny Dalglish, a Pool menedzsere minden áldozattól igyekezett személyesen elbúcsúzni, heteken át temetésekre járt, összesen több mint ötvenre, olykor naponta háromra is. Aztán ebből az iszonyatból az úgynevezett Taylor-jelentés nyomán sarjadt az a döbbenetes ívű fejlődés, amelynek következtében manapság az angol stadionok a legszebbek, a legbiztonságosabbak, a Premier League pedig olyan szakmai és üzleti rangra, presztízsre emelkedett, mint a kosárlabdában az NBA vagy a jégkorongban az NHL.

Hagyományőrzés és rohamos fejlődés, a XIX. és a XXI. század így ötvöződik e különleges elegyben, az angol labdarúgásban. Nem túlzás: annak kultúrfölényében. Amelyet a kontinentális Európa ugyan sokszor megmosolygott, sokszor le is győzött, de mindig tisztelt és irigyelt. Ez utóbbira 2019 tavaszán, azon belül is a kupadöntők hetében még a szokásosnál is alaposabb oka van.