Vihar

Apai nagyapám egyszer megkérdezte: „Tudod, mivel kínozza az ördög a pokolban a lelkeket? – Tűzzel? – Rosszabb. – Vasvillával? – Rosszabb. Az idővel. Várakoztatja őket.”

Ilyesmik jártak a fejemben. Egy halott barátom, aki réges-régen, egy ugyanilyen viharos, villámfénnyel és robajlással teli éjszakán ordítva követelte Istentől, hogy ölje meg, vagy ha nem, akkor ölje meg magát. „Ha létezel, ha tényleg mindenható vagy, akkor megteheted! Mert a semmi is te vagy! Mert a semmi és a minden ugyanaz! De embernek élni így nem lehet!” Nem is lehetett. Bele is döglött. Abba, amit csinált. Vagy abba, amit nem.

Gyerekkoromban sokszor megpróbáltam elképzelni, hogyan éltek a múltban. Nem csak a látvány érdekelt. A hangokat, a szagokat is „tudni” szerettem volna. Hamu, korom, verejték szaga. Az eső áztatta fekete földé. Bőrök és zsírok, faggyúk, utcán csorgó trágyalé. Fáklyák szurka, mécsesek égett olaja, gyertya viasza. Sebek, tályogok, kelések rothasztó mételye, perzselt gyapjú, égett szaru és pörkölt csont, rothadó toll orrfacsaró bűze. Penészes falak és üszöggomba. És persze a jó illatok: virágoké, szárított füveké, gyógynövényeké és aszalt gyümölcsöké. Aztán a hangok is. Az ismeretlen zörejek. Szekérkerekek döngése, kordék kenetlen nyikorgása. Lovak éjjeli patadübögése, patkók száraz csattogása. Szamárordítás, kutyavonítás, nyerítés. Sár szörcsögése, vizek csobogása, tyúkok káricálása, fújtatás, harangok zúgása, kolompok repedtfazék-hangja, kereplők pergése, láncok csörgése, kondás tülke, kobzok pengése, sípok rivalgása, cselédek és papok éneke, koldusok hadovája, gólyák kelepelése, mozsarak és üllők csengése, fejszék csattogása, darálómalmok monoton moraja, kanócok éji sercegése, kasza fenése, kard élezése, bagoly huhogása, róka surranása, összeomló parázs halk moraja. És a legnehezebb még nem is ez. Hanem ami nem látható, nem tapintható, nem szagolható, nem hallható. Ami a fejekben létezett.

Apai nagyapám egyszer megkérdezte: „Tudod, mivel kínozza az ördög a pokolban a lelkeket? – Tűzzel? – Rosszabb. – Vasvillával? – Rosszabb. Az idővel. Várakoztatja őket.”

Vannak helyek, amelyek várnak rám, ahol sosem jártam, talán nem is fogok, valamiért mégis jelentőséggel bírnak számomra. Nem azért, mintha bármit csinálnom kellene ezeken a helyeken, hanem csak úgy. Valami megmagyarázhatatlan ragaszkodást érzek ezek iránt a sosem látott helyek iránt. Ismerősnek, otthonosnak érzem őket.

Ezek jelentek meg akkor, éppen úgy, mintha álmodtam volna. Talán álmodtam is. Az ég nem mordult többet, az eső elállt. Felkeltem, magamra kaptam valamit, szandálba bújtam, lementem az utcára. Csönd volt. Meghitt, éjjeli csönd, amilyen a sűrűn lakott, öreg városoké. Barlangok időtlenségét idéző monoton zajok vettek körül: állati neszek, percegő esőcsatornák, klutyogó lefolyók, szivárgó ereszek. Vajon ha Prága, Granada vagy Bokhara volna a szülővárosom, egy hasonló éjjel éppen ide álmodnám magam? A kandeláberek elszórt gyertyaként világoltak. Nem volt kedvem felébredni. Lesétáltam a néptelen, nagy tér aljáig, és a törökverő ércszobránál megfordultam. A mecset kupolája fölött hidegen perzselt a hold, úgy fénylett, mintha zsírpapír borítaná az eget. A medencékben csöndesen, észrevehetetlenül csordogált a víz.