A fullasztóan meleg nap után, mielőtt lefeküdtem, felhúztam a redőnyöket, éjszakára kitártam a ház összes ablakát és a teraszra szolgáló kétszárnyú ajtót is. Hajnali kettő körül arra riadtam, hogy összedűl a ház. Az égzengés olyan lassú és feltartóztathatatlan méltósággal gördült végig a szobákon, hogy azt hittem, a föld morajlik. Ijedten felkönyököltem, vártam az első földlökéseket, aztán felültem az ágyban, és dermedten hallgattam a véget nem érő égi kőomlást. Gyerekkorom óta megmagyarázhatatlan lelkesedést érzek, ha a fejem fölött megzendül és recsegve-ropogva hasadozik az ég, most mégis a félelem nyűgözött le. De mert az égi zenebona nem maradt abba, újabb és újabb hullámokban hömpölygött befelé a házba, kipattantam az ágyból, és ahogy voltam, anyaszült meztelenül kirohantam a teraszra, ahol földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal bámultam a mennyei színjátékot.
Körös-körül sárgán villódzott az ég alja, és az egymás hegyén-hátán tornyosuló ezüst fellegek közt, mint egy égi növény gyökérzete, amerre csak fordítottam a tekintetem, mindenütt hosszú villámok sercegtek és sziporkáztak, mint valami gigantikus zárlat, pokoli műszaki hiba, mennyei kisülés. Egyik villám a másikat követte, és nem hunytak ki azonnal, másodpercekig reszkettek a cafatos, tépett felhők alatt, az egyik vízszintesen húzódott a háztetők fölött, és mire elhalványult, addigra kigyúlt a másik, miközben ferdén, függőlegesen, jobbra és balra újabb sárgásvörös gyökérbozontok izzottak fel a magasban. Az ég szünet nélkül zengett, csattogott, robajlott, morajlott, aztán elkezdett szakadni a jég. Cseresznye nagyságú jégdarabok ropogtak a házfödeleken, csapkodták a fák levelét, én pedig hetek óta, talán hónapok óta először lélegeztem szabadon, végre olyan paránynak éreztem magam, amilyen valójában vagyok, minden gondom olyan lényegtelennek tűnt, hogy hirtelenjében egyet sem tudtam volna említeni azok közül, amik este még nyomasztottak.
Tíz percig, fél óráig álltam megbűvölten a teraszon, aztán bementem a lakásba, megtörülköztem, visszafeküdtem az ágyba, de nem tudtam elaludni. Van, hogy fut a szekér, gondoltam, és van, hogy nem fut. A fontos dolgok olyankor születnek, amikor éppen nem fut, amikor látszólag kátyúba ragadt. A legjobb sorok akkor születnek, amikor mélyen vagyunk, odalent kotorászunk a sötétben. Akkor találjuk meg a legtisztább dolgokat. Ha ilyenkor önmagunkat gyilkoljuk, az sehová sem vezet, azzal semmire sem jutunk. Kiborulunk, összeroppanunk, magunkat kínozzuk – és másokat. De ha elfogadjuk, hogy ennek így kell lennie, nem lehet másként, kiderül, hogy ezek a legfontosabb időszakok.
