Bivaly

A kies Badacsony tetején járunk, a legszebb sziklák tetején, melyeket sajtkoronghoz szokás hasonlítani – ahol a hegy délnyugati oldalán szép kőkereszt, a Ranolder-kereszt áll.

Képzeljünk el egy bizarr jelenetet vadregényes díszletek közt! A kies Badacsony tetején járunk, a legszebb sziklák tetején, melyeket sajtkoronghoz szokás hasonlítani – ahol a hegy délnyugati oldalán szép kőkereszt, a Ranolder-kereszt áll.

Ezernyolcszázötvenhetet írunk, és a kőkereszt hatalmas talpköveit nyikorgó szekérrel, erős bivalyokkal vontatják fölfelé. Azon a Vaskapunál fölvezető, csigalassúságú úton. A menet végre a hegytető délkeleti peremén célhoz ér. S amint a fekete bivalyok kifáradva, csatakosan elérik a hegy párkányát, kifogják őket a járomból. Nos, ott ragyog csak fel igazán a pompás fényekben tündöklő Balaton csodás panorámája! A tudós Cholnoky Jenő, a Balaton nagy ismerője jegyzi föl a szürreális jelenetet: az állatok kitágult orrlikakkal vizet szimatolnak, és gondolkodás nélkül trappolásba fognak. Egyenesen a hűsítő, csillogó víztükör felé. De minthogy a bivalynak nincs annyi sütnivalója, hogy a távolságot és a mélységet meg tudná becsülni, a sziklaperemhez érve mint repülő bivaly lezuhannak a negven-ötven méter magas sziklafalról. És kitörik a nyakukat.

Eötvös Károly a nyolcméteres kőkereszt fölszállítását már nem két, hanem negyven bivallyal regisztrálja, de hallottam négybivalyos variációt is. De mindegy: a kövek nyaktörő utakon végül is szerencsésen fölkerülnek – csupán a gyönyörű, különleges szépségű állatok Nagy Zuhanását Cholnokyn kívül nem emlegeti senki.

Egy nekifeszített szügyű bivalyfogat honfoglalás kori, lomhán haladó, talyigás rajzát az építész és szecessziós művész Toroczkai Wigand Ede örökítette meg, és a marosvásárhelyi Kultúrpalota egyik színes ólmos üvegén ma is látható. Toroczkai Wigandnak még volt is miről mintáznia: a millenniumi összeírás idején Magyarországon, különösen Erdélyben, a bivalyfogatok száma rögtön a ló- és ökörfogatok után következik. Erdélyen belül főleg Kalotaszegen – még én is vártam Kökényt és Bimbót, a csordából hazatérő bivalyokat Magyarvalkón Lőrinczék kapuja előtt, bár a néphit szerint az ördög bivaly alakjában szokta a hegyeket járni. Cs. Szabó Lászlónál is előkerül a bivaly mint valamiféle „rossz”szinonimája – 1944-es vallomásában Kolozsvárról azt jegyzi meg, hogy a szerette város „fővárosnak kicsi”, „mecénásnak szegény”, „múzeumnak üres”, „régiségnek új”, s „házigazdának rideg”. De „Athénnak, magyar Athénnak”? Válasza jelzésértékű: „Túl sok benne a bivaly.” Viszont ebben a bivalyos „békevilágban” (értsd kis magyar világ), amikor Kolozsvárra reggeli órában befut a pesti gyors, a vasútállomási étkezőben már százszámra áll kikészítve a bivalytejes kávé, amelyért az éhes utasok közelharcot vívnak.

Bivaly hátán járja be a világot Lao-ce, a legnagyobb keleti filozófus. A legnagyobb békében ketten együtt mint az erő és a bölcsesség kútfője. Találkozásuk nem véletlen, mondhatni, ősegységben létező – Az Út és Erény könyve (Tao te King) szerzője fekete bivalyháton üldögélve békésen utazik határokon és országokon át, s közben: mosolyog. Merthogy a filozófus szelídsége még az állat vadságán is erőt veszen.

A bivaly valóban vadállat – a házi ’bivalyat’ (Bos bubalus domesticus) csak az ókorban do-mesztikálták. Trópusi, szubtrópusi állat – s mint a régi agrárkultúra emléke a rizstermelő vidékek legfontosabb állata.

Rettenetes erejével tűnik ki társai közül: csupa erő, és csupa nyugalom – a „bival, ha csak sohajt is, messze fúj”, tartja a közmondás. A magyarságnak a honfoglalás korában is kedvelt igavonó állata – II. Endre magyar király délszláv fejedelmekkel való találkozásakor serlegeken, ruhákon és lovakon kívül bölényeket és „szaraczén bivalyokat” kapott ajándékul. Az 1405 körüli Schlägli szójegyzékben „bial” szóalakban szerepel; a XVII. századi nagy török utazó, Evlija Cselebi Temesvárnál annyi lovat, ökröt, juhot és bivalyt látott, hogy „azok számát Isten tudja”. Az 1691-es szalánkeméni csatában a török hadsereg vesztesége a mohamedán fővezér és húszezer halottja mellett számos ágyú, sátor, ló, kétezer teve és tízezer bivaly szerepel! A zentai csatában a törökök egész tábori készlete kerül a győztesek kezébe – ágyúk, lovak, tevék és öszvérek mellett még kétszáz bivaly is. A világutazó nemzetközi természettudósokat a magyar bivalyok feltűnően érdeklik: az orvos és természetvizsgáló Franz Ernst Brückmann latin nyelvű úti levelében 1740-ben kuriózumként jegyzi föl, hogy „Magyarország bivalyokat tenyészt, melyek a nehezen megmunkálható, kemény talajú földek felszántására alkalmasak. Egy állat ereje öt igásökör erejével is felér.” „Szarva 10 libra (1 libra kb 460 gram), hátrafelé görbül és csavaros, feketén fénylő, s hozzá jutva egy ilyenhez Magyarországból, lerajzoltattam.” De az utazóknak Brückmann előtt is feltűntek a magyar bivalyok – Edward Brown 1673-ban jegyzi föl, hogy a magyarok „süppedékes és mocsaras völgyeken keresztül bivalyokkal vontatják a szekereket, mikor hat állatot is elibe fognak!”.

Szép és mesés történetük ellenére a második világháború előtti utolsó számlálásban már csak 6700-as országos számot írnak össze (benne az akkor visszacsatolt Kalotaszegét is) – s ahogy írták, „oly számocska ez, amely közelebb van a temető, mint a fűvesek gyepéhez”. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében például egyetlen szál bivalyborjú („bivalybocs”) sem akadt.

Dunka Béla kis könyvéből (A házibivaly, 2013) minden lényegeset megtudhatunk róla; eredeti hasznosítása (hústermelés, tejtermelés, igavonás) mellett ma a tájrehabilitáció is a bivaly feladata. Ez is valami – hisz a bivalyokkal együtt tragikusan eltűntek a bivaly kedvelte és látogatta mocsaras, vizes honi élőhelyek is. Elképzelem a szomszédos, valaha lápos-zsombékos Marcal mentét, melyhez – ha tehetem – ki-kilátogatok; Boba, Kamond, Nagypirit, Kispirit környékére, az egykori kövér legelős, mai sivár, monokultúrás, ipari mezőgazdaság árnyékában feltört-felszaggatott, eredetileg vizes élőhelyekre (itt találtak rá pár éve, száz év után, egy Magyarországon újra fészkelő darupárra); és reménykedem. Elképzelem, hogy egyszer, valaha, az újra vizes legelőkön okos tehén- és bivalycsordák legelésznek, és boldog tulajdonosaik hajtják haza őket fejésre.

Legjobb bivalygasztroélményemről, a csodás bivalysajtról (caseus bubalinus) meg annyit, hogy a „termék” Szikszai Fabricius Balázs 1590-es latin–magyar szótárában is szerepel, mégpedig ’bial sait’ (nem mozzarella) alakban. Egyik jelentős mai tenyésztője, Rózsa Péter barátom, aki nem mellesleg a Magyar Bivalytenyésztők Egyesületének elnöke, érlelt félkemény és kemény bivalysajtokat is készít: a markáns illatú, szinte faragható aranysárga sajt nagy kedvencemmé lett. Össze is kóstoltam a Petit Somlaival, a furmint-, juhfarkalapú száraz somlai borommal, és nehéz róla mit mondani. Talán annyit, hogy nincs ennél pazarabb házasítás.