Őrszemek

A nevem John! Szeretlek benneteket! Jézus is szeret titeket!

Ezekkel a kiáltásokkal közelített John Allen Chau a Szentinel-sziget őslakóihoz, akik dárdákat hajítottak felé, nyíl- és kőzáport zúdítottak rá.

A modern Keresztelő János ajándékokkal érkezett a barátságtalan szentinelézekhez: állítólag egy Bibliát, egy kevés halat és egy futball-labdát szándékozott volna átnyújtani nekik. Ők viszont, köszönték szépen, nem kértek az ajándékokból, inkább – szokásukhoz híven – végezni igyekeztek a betolakodóval.

John Allen Chau viselkedését értem. Nem azt mondom, hogy a 2018 novemberének derekán megölt önjelölt térítő és annak törekvései rokonszenvesek lennének nekem, de az ellenkezőjét sem állítom, csak annyit mondok, hogy azt hiszem, értem, mi vezérelte őt. Azt hiszem, el tudom képzelni. Amit nem értek, az a szentineliek viselkedése. Természetesen vannak ötleteim, de ezek csak tétova találgatások, valójában nem tudom, mi a mozgatója ennek a kivételt nem ismerő, engesztelhetetlen ellenségességnek.

John Allen Chau állítólag előre látta saját halálát. Ezt írta volt a szüleinek: „Ha meg találnak ölni, ne hibáztassátok őket, és ne káromoljátok az Istent! Tisztában vagyok a veszéllyel.” A beszámolók szerint nem akart mindenáron végezni magával. Úgy manőverezett a kenujával, hogy közben igyekezett elkerülni a dárdákat és a nyilakat. Vakmerő ember lehetett, gondolom, megszállott. Egyszer olyan közel került hozzájuk, hogy hallotta az üvöltésüket, kivehette a szavaikat. Megpróbálta elismételni azt, amit hallott, s ezen aztán a dárdahajigálók nagyokat röhögtek. Felderítette őket az idegen ügyetlenkedése? Ellenállhatatlannak találták a különös kiejtést?

Barátságtalannak látszanak, de fejlett humorérzékük van? Vagy az a „röhögés” valójában állati nyihogás, acsargás volt?

Nem tudom, mert nem ismerem és nem értem őket.

Szinte megszédülök attól, ami eszembe villan.

Lehetséges, hogy ezek a feltehetően írástudatlan dzsungellakók megérezték ugyanazt, amit a kanadai jövendőmondó McLuhan is megérzett? Sokan azt állítják, hogy a velünk közös jelenben élő, kőkorszakinak mondott dzsaravák – és az Andamán- és Nikobár-szigetek néhány más apró törzsének tagjai – megérzik a csontjaikban a készülődő szökőárt. Tudományos magyarázat egyelőre nincs. A földmozgás lenne? A mélyben egymásnak feszülő kéreg láthatatlan energiái? A változó mágnesesség? Tulajdonképpen mindegy. Szinte hallom, amint a szentineliek felhördülnek: „Nem vállaljuk a felelősséget, ami ezzel az egész felfordulással jár, amit ti okoztatok. Tartsátok távol magatokat tőlünk! Lehet, hogy egyenként tele vagytok jóakarattal, de együtt gyilkos, esztelen hordává lesztek. Nem vállalunk felelősséget a tetteitekért.”

Bizonyára sokan tudják, hogy az őrszem nyirokcsomó a ráktól igyekszik megvédeni minket.

Azt is, hogy az Európai Űrügynökség Sentinel műholdjai évek óta éberen figyelnek, mérik a tengerek és óceánok hőfokát, a légmozgásokat, a légkör változásait, a tüzeket, fürkészik a klímaváltozás jeleit.

Talán még a Sentinel – Az őrszem című tévésorozatra is emlékeznek? A filmben egy orvos-antropológus világosítja fel a főhőst, egy hiperérzékenységgel megáldott (vagy megvert) dzsungelharcost, hogy feladata van, ő egy őrszem, és meg kell védenie a rábízott települést (várost, országot, világot, az emberiséget). Az Őrszem-sziget szentinelézei a csontjaikban érzik, hogy pusztulást hozunk magunkra és rájuk is? Menekülni nem tudnak előlünk, mi marad nekik: a makacs elzárkózás?

Hogy aztán majd őket sem kíméli az Armageddon?

Lehet, hogy azt mondják erre: „Mi megtesszük, amit tehetünk. Isten útjai pedig kifürkészhetetlenek.”

Az is lehet, hogy még ennél is magabiztosabbak. „A pusztító cunamik elvitték a kikötőiteket, a hajóitokat, a szállodáitokat. Százezerszám vesztetek oda. Mi viszont túléltük a tengerárt.”

Biztos eljátszottak már a gondolattal, hogy vajon mi történne, ha hirtelen – mindegy, mi okból – eltűnne a világmindenségből az ember. Eretnek gondolat? Talán az, talán nem az. Hiszen épp csak most tűntünk fel. A mai ember a földtörténeti pleisztocénben jelent meg. Mondhatjuk úgy is, hogy tegnap. A Homo sapiens pedig csak pár földtörténeti perccel ezelőtt, mondjuk, úgy kétszázezer évvel ezelőtt jelent meg Kelet-Afrikában.

Tudják, mennyien voltak? Úgy becsülik a tudósok, hogy öt-, talán tízezres lehetett a populációnk.

Próbálják meg elképzelni azt a világot! Nem léteznek a földgolyót behálózó utak. Vasút sem köti gúzsba a Földet. Nincsenek távírópóznák, villanyvezetékek. A tengereken nem úsznak vashajók. Semmilyen hajók nem úsznak sehol. A folyók tiszták, a tengerfenéken nincsenek hajóroncsok, a hegyek oldalán nincsenek bányasebek. Sehol, az égegyadta világon sehol sincsenek falvak és városok. Érzelmes tudósok a bőség korának nevezik azt az időt. Az élővilág bőségére gondolnak.

A párhuzamos evolúció elmélete szerint ha nem a Homo sapiens győz, akkor egy másik ember-majom vagy majom-ember faj győzött volna. És akkor a fejlettebb agy, a nyelv kialakulása, a kommunikáció kifinomultsága, az elvont gondolkodás megjelenése akár más pályára is vihette volna azt a másik embert.

Közhely, de megismétlem: a földtörténet felől nézve az ember egy pillanat alatt változtatta meg a Földet. Csak egyetlen adat

– még az Őrszem szondák nélküli világból –: 1850 körül úgy harmincmillió bölény legelt az észak-amerikai prériken. Ezerkilencszázban ötszáz példány tengődött a védett területeken. Egy tonna bölénycsontért akkoriban tíz dollárt fizettek, és egy tonna csontért száz állatot kellett megölni. A szóda- és műtrágyagyárak csak az 1860-as és 1870-es években két és fél millió dollárért vásároltak fel bölénycsontot a fehér vadászoktól.