A Duna szakadéka

Valószínűleg nem a Csele-patakba fulladt az 1526-os mohácsi csata után II. Lajos magyar és cseh király, hanem a Duna mellékágába – de lehet, hogy egy azóta eltűnt csatornába. Újra kell-e gondolni a magyar história e fejezetét (is)?

Szakemberek kutatják át fémkeresővel a mohácsi csata feltételezett helyszínét a baranyai Majs közelében ez év márciusában Fotó: MTI/Sóki Tamás

– A szombathelyi orvosok felvetése után nagyszerű forrásgyűjtemény készült Farkas Gábor Farkas könyvtáros koordinálásával – tájékoztat B. Szabó János, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa.

– A király halálával foglalkozó összes forrást összegyűjtötték a kollégák. Kiderült, közel kétszázötven éve él erősen a magyar köztudatban, hogy II. Lajos a Csele-patakban lelte halálát. Losonczy István a Hármas kis tükör című tankönyvében hivatkozott erre a vízfolyásra, ez alapján generációk egész sorának tanították, hogy e patakocska medre lehetett a király tragikus lovasbalesetének helyszíne. Tóth Gergely történész kiderítette, hogy már néhány évtizeddel a király halála után is gondoltak a Csele-patakra a király halálával kapcsolatban. Ha azonban közvetlenül a csata után született forrásokat elemezzük, azok nem patakról szólnak, hanem Duna-kiöntésről, mocsaras, vizenyős részről, Duna-ágacskáról, illetve egy úgynevezett „fokról” is. Azaz a patakmedernél jóval tágabban értelmezhető helyet jeleznek – magyarázza B. Szabó János.

– Az egyetlen ismert szemtanútól nem maradt fenn beszámoló, csak indirekt utalásokat ismerünk másoktól, hogy mit is mondhatott. A Csele-patakkal kapcsolatban ugyanis nehéz elhinni, hogy a legfeljebb 120 centiméter széles és maximum hatvan centiméter mély vízbe lovastól belefulladhat valaki. Ezzel a verzióval kapcsolatban régóta bukkantak fel kétkedő hangok, de a kétkedés nem a történelemírás fősodrában jelentkezett. Utóbbit nem igazán érdekelte ez a probléma, a szabványválasz ugyanis az volt, hogy esett az eső, ezért megduzzadt a patak – mutat rá B. Szabó.

Kutakodása során a budapesti történész a szultán hadműveleti naplójában azt olvasta, hogy a törökök Mohács után tószerű vízi akadályba ütköztek, amelyen egyetlen keskeny híd vezetett át. Egy magyar forrás pedig arról írt, hogy a fokban II. Lajos király a sárba veszett. Andrásfalvy Bertalannak az ártéri gazdálkodásról szóló monográfiája segítségével derítette ki B. Szabó János, hogy a Duna mentén foknak nevezték a mesterséges beavatkozással született, a vizek világát szabályozó képződményeket – amelyek lehettek halastavak, az odavezető csatornák vagy az áradó Duna vizét szabályozó zsilipek. Ez azért fontos, mert ha patak közelében volt valamiféle szándékosan felduzzasztott víztömeg, akkor az egy-másfél méter mély vízben már a páncélt viselő ló és lovasa is elsüllyedhetett.

Mivel B. Szabó János nem tudta, hol lehetett ilyen építmény a Csele-patak torkolatának közelében, a 2018 őszén rendezett pécsi földrajzos konferencián tartott előadásától azt remélte, hogy a kollégáktól választ kaphat erre a kérdésre. Bármi volt is ott, azt azóta elmosta a Duna – felelte neki a témát jól ismerő szakértő. A történész idáig jutott, azt mondja, nem igazán az ő tiszte cizellálni ezt a felvetést, hiszen inkább földrajzi, néprajzi s nem kifejezetten történészi kérdésről van szó.

Szakemberek kutatják át fémkeresővel a mohácsi csata feltételezett helyszínét a baranyai Majs
közelében ez év márciusában
Fotó: MTI/Sóki Tamás

– A király halálának, pontosabban a lehetséges helyszínnek az azonosítása csak érdekes mellékterméke kutatásunknak. Azt vizsgáltuk, hogy milyen útvonalakon érkeztek a felek a csatatérre, hol táboroztak, hol volt az összecsapás centruma, illetve azt, hogy merrefelé menekültek a túlélők – mondja Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem professzora, aki augusztus végén állt elő azzal a koncepcióval, hogy II. Lajos nem a Csele-patakba fulladt.

Az egyetlen szemtanú, az előbb említett Czettrich Ulrich királyi kamarás beszámolója szerint az uralkodó két-három főnyi kíséretével a Duna felé menekült, és Mohácstól északra, Csele falu közelében, a folyó „mellékágán”, „kicsiny ágacskáján” átkelve szenvedett balesetet. A pécsi kutatók az uralkodó halálának helyeként tehát a folyó mellékágát azonosították, amelyet a helyiek Szakadék-Dunának hívtak. (A „szakadék” a főágból kiszakadót, tehát mellékágat jelentett a régi magyar nyelvben.) Ennek a vízfolyásnak a szélessége átlagosan ötven méter lehetett.

A pécsi kutatók valószínűsítik, hogy azért jutottak tévútra a XIX. század végén kezdődő vizsgálatok, mert addigra a Duna korábbi főága mellékág lett, míg a korábbi mellékágból kifejlődött a ma is ismert mohácsi főág. Ekkorra már viszont a legendák által sugallt Csele-patakkal kapcsolatos elképzelés miatt fel sem merült, hogy az időközben a Csele torkolatánál mintegy hétszáz méteresre duzzadt folyam helyén egykor a Szakadék-Duna folyhatott.

– A keskeny folyóágnak a zátonyos, iszapos bal partján, a Mohácsi-szigetnél fulladhatott vízbe a király. A Duna főága a XVI. században a Mohácsi-sziget keleti oldalán folyt, ott zajlott a hajóforgalom is. A nyugati ág ezzel szemben csekély szélességű volt, az volt a mellékág, azaz „szakadék”. Az 1526-os csatából menekülők minden észszerű irányba elindultak, de jelentős részük éppen ezen és a Mohácsi-szigeten átkelve az Alföld felé haladt, amerre Szapolyai seregét sejtették – érvel Pap Norbert. A budapesti történész vitatja pécsi kollégájának azt a felvetését, hogy a király át akart kelni a Dunán, és a baleset a túlsó parton, esetleg a Mohácsi-szigeten érte.

– Jelenleg nem ismerünk olyan túlélőt, aki keleti irányba akart menekülni. Inkább északnak, illetve Pécs irányába, ott reméltek biztonságot – foglalja össze ellenvetéseit B. Szabó János. – Szulejmán szultán győzelmi jelentésében pedig az olvasható, hogy a muzulmán harcosok a hitetleneket lekaszabolták, illetve a Dunába fullasztották. Más török forrás sem ír keleti irányú sikeres menekülésről. A Mohácsnál folyó „mellékágat” sem vékony erecskeként kell elképzelni. Mohács fontos hadikikötő volt, a folyó ezen részén – amely Pap Norberték szerint is legalább ötven méter széles volt – hadianyaggal, ágyúkkal megrakott teherhajók úsztak le ide közvetlenül a csata előtt. A magyarok után a törökök is használták azt: 1560-ban saját flottabázist hoznak ott létre. Ezen hajózni lehetett, de lóháton, páncélban vagy a korabeli teljes vértezetben nemigen küzdhető le.

– A csatát megelőzően Tomori serege kétszer is sikeresen átkelt a megáradt folyón, először Péterváradnál a bal partra, ez nem a két ágra osztott folyó, hanem a főág osztatlan medre, majd később, a csata előtt újra átkel rajta visszafelé is, valahol északabbra a jobb partra – veti fel Pap Norbert. – Az erdélyi sereget, amelyet keletről vártak, bár végül nem ért oda, sem nézelődni hívta a király. Mindez azt bizonyítja, hogy át lehetett ott kelni. Honnan jött a fenyegetés?

A szultán serege egy ideig még nem mozdul a csatatérről, támadást vár. Ami veszélyt jelent a menekülőkre, az a Báli bég vezette lovasság, amely közben elfoglalja a Mohácsi-síkság északi részét, és megöli a tábor őrségét is. Ezért volt veszélyes az északi és a nyugati út – magyarázza Pap, aki szerint a király három-négy kilométerre északra Mohács központjától, a Csele falu alatt, egy dunai mellékág keleti oldali kiöntésébe fulladt. A kérdéses helyen a Dunának volt mellékága, a történeti források is megemlékeznek róla.

De miért menekült kelet felé a király? Pap Norbert szerint nem tett mást, mint sokan mások. Számos olyan említést olvashatunk, hogy a menekülők a Duna felé haladnak, és sokan fulladnak vízbe. Észszerű volt-e ez a döntés? A Dunán átkelni az Alföld felé észszerűnek is tűnhetett. Arról várták Szapolyai seregét, attól remélhettek menedéket. A Duna védelmet is nyújthatott számukra, ráadásul a folyó mentén volt még katonaság, például a sajkások, akik nem vettek részt a csatában, de segíthették az átkelést. Szapolyai, aki kisebb kísérettel Szeged felől gyorsan közeledett, ezektől a túlélőktől tudta meg, hogy a csata elveszett, és visszatért a Tiszához.

Abban minden érintett megegyezik, hogy mindhárom lehetséges helyszín a Csele-patak torkolatához közel, a Duna jobb vagy bal partjához kötődik. Van annak most jelentősége, hogy a Csele-patakban, Duna-ágban, esetleg valamilyen más vizenyős területen vesztette életét a király? B. Szabó János szerint izgalmas történelmi érdekességről van szó, amellyel kapcsolatban nagyon sok a bizonytalanság. Az emberek fantáziáját ma is megmozgatja a kérdés, hogy véletlen baleset volt-e, vagy merénylet áldozata lett a király. A történész úgy véli, az általa összerakott képből véletlen, de érthető baleset helyszíne rajzolódik ki.

Pap Norbert szerint a történelmi környezet rekonstruálásával megérthetjük azokat a megfontolásokat, amelyek a résztvevőket befolyásolták, esetenként furcsa, ma irracionálisnak tűnő lépések nyerhetnek így értelmet. Kisebb terük marad az összeesküvés-elméleteknek, és a kutatás új emlékezeti pontokat is létrehoz, erősítve a csata jelentőségét a magyar közgondolkodásban.

A kérdés tehát nem dőlt el, hiszen ugyanannak a kutatói közösségnek két meghatározó szereplője sem ért egyet a menekülés lehetséges irányában. Szakmai viták sora várható, mire megformálják a legvalószínűbb koncepciót. Addig marad a tankönyvekben a Csele-patak…