Záró szám

Nagyszámú közönséget vonzó fellépéseiken kultúránk és hagyományaink megóvását tudatosítják. Családról, hazaszeretetről, ősök tiszteletéről, a XX. század magyar traumáiról, konzervatív értékekről énekelnek. Az ­Ismerős Arcok az elmúlt húsz év egyik legtöbbet koncertező zenekara. Népszerű daluk, a Nélküled sokak számára második himnusszá vált. A zenekar szövegírójával, énekesével, Nyerges Attilával beszélgettünk.

Budapest 20200107 Labdarúgás Vegyes 2020 Énekes Dalszerző Fotó Török Attila Nemzeti Sport Nyerges Attila Fotó: Nemzeti Sport–Török Attila

– Tavaly ősszel, néhány hónappal az ötvenedik születésnapja után motorbalesetet szenvedett. Amikor felgyógyult az életmentő műtét után, azt ígérte, hogy megjavíttatja és eladja a motorját. Eladta?

– Még nem tudtam, mert a rendőrségi ügy nem zárult le, de amint lehet, eladom. Sem a családomat, sem a zenekaromat nem tehetem ki többé hasonló kockázatnak. A baleset hallatán sokan aggódtak értem, közösen imádkoztak. Olyan emberek is jelentkeztek, akikről nem is gondoltam, hogy figyelnek rám. Mindez óriási erőt adott. Érdekességgel is szolgált az élet: a kórházban reggel ötkor jött a nővérke, és elmesélte, hogy a szomszéd szobában a Nélküled című dalunk szól, én meg itt fekszem eggyel arrébb.

– Az igaz, hogy a műtétje előtt is ezt a számot hallgatták?

– Amikor betoltak a műtőbe, néhány asszisztens felismert, de a doktornő még nem hallott az Ismerős Arcokról. Azt mondta, neki nem ismerős. Valaki a telefonján megmutatta neki a dalt, de én már nem hallottam. Addigra elaltattak.

– Mit tanult a balesetből? Átgondolta a dolgait, változtatott valamin?

– Megijesztett, hogy milyen törékeny az ember, hogy egy pillanat alatt teljesen megváltozhat az élete. Elhatároztam, hogy rendet teszek magam körül, és nem foglalkozom olyan dolgokkal, amelyek nem fontosak sem nekem, sem a körülöttem élőknek.

– Mivel foglalkozott 1987-es érettségijétől 1999-ig, míg megalakult az Ismerős Arcok zenekar?

– Másfél évig Székesfehérváron voltam katona. Utána egy ideig a Budapest Kongresszusi Központban dolgoztam, majd tíz évet töltöttem el a Komjádi uszodában úszómesterként, később műszakvezetőként.

– Hogyan lett zenész?

– Már a gimnáziumban elkezdtem zenélni, leginkább azért, hogy felkeltsem a lányok érdeklődését. Édesapám komoly lemezgyűjteménnyel rendelkezett, már gyerekkoromban magával ragadott a muzsika iránti lelkesedése. Halála után hozzám került a gyűjteménye, amelyet az évek során jócskán gyarapítottam. Apám, Nyerges Mihály válogatott tízpróbázó volt, a Magyar Atlétikai Szövetség főtitkára, később a Testnevelési Főiskola dékánja lett. Fiatalon sok mindent kipróbáltam, atletizáltam, kosaraztam, majd választanom kellett a sport és a zene között. A katonaságnál találkoztam egy sráccal, aki gitározott, ő szólt, hogy a Stexas együttes énekest keres. Hét évig az akkori sűrű klubéletben rhythm and blues zenét játszottunk. Kiváló tanulóidőt töltöttem velük, megtanultam a szakma alapjait. Aztán feloszlott az együttes, de néhányan továbbra is zenélni akartunk. Az Ismerős Arcok nevű zenekart az akkori basszusgitárossal, Galambos Nándorral alapítottuk. Egy tagcserével húsz éve ugyanazokkal játszunk együtt. Eleinte a Stexashoz hasonló volt a stílusunk. Aztán egy erdélyi turné olyan mély nyomokat hagyott bennünk, elsősorban talán bennem, hogy teljesen megváltozott a szövegvilágunk. Megismerve a Székelyföldet, Wass Albertet és Nyirő ­Józsefet, akikről a tanulmányaink során soha nem hallottunk, rácsodálkozva, hogy nyolcszáz kilométerre az otthonunktól létezik egy másik Magyarország, amelyről szintén alig tudtunk valamit, úgy gondoltam, abbahagyom a szórakoztatást, és szeretnék valamit visszaadni vagy hozzátenni ahhoz, amit ott kaptunk. Igazságérzetünk is nehezen tűri azt az igazságtalanságot, amellyel az ott élőknek naponta szembesülniük kell. Akkor lépett rá a zenekar arra az útra, amelyen a mai napig jár. Zetelakán egy idős bácsi odaült mellénk, és megkérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, hogy Magyarországról. Bepárásodott a tekintete. „Még soha nem jártam Magyarba’ – mondta, majd elgondolkodott. – Ja, de, egyszer igen, álmomban.” Engem azóta kísért ez a mondat.

Fotó: Nemzeti Sport–Török Attila

– Mit szólt a stílusváltáshoz a közönség?

– Kicserélődött. Hamar elfogytak azok az emberek, akik mulatni akartak a hétvégeken, viszont lassan megjelentek a velünk együtt gondolkodó, egyetértő emberek. Nagy segítség volt akkoriban a Pannon Rádió, ahová bevittem néhány dalunkat, amelyeket elkezdtek játszani. Hónapról hónapra egyre többen lettünk a fellépéseken. Miután megszüntették a Pannon Rádiót, más rádió nem játszott minket. Az egyetlen mód, hogy eljussunk a közönséghez, az volt, ha koncertezünk. Mentünk is mindenhová. Így épült fel a nagyon stabil közönségünk. Sokkal lassabban, mint a ­média segítségével sikerülhetett volna, viszont nekünk nem kell aggódnunk – még most sem, amikor nem találkozhatunk velük a járvány miatt –, hogy a közönségünk elporlik, elhagy minket.

– Sorra kapják az elismeréseket, legutóbb a Máté Péter-díjat. A médiába is sikerült bekerülniük?

– A rádiók továbbra sem adják le a dalainkat, de televíziós műsorokban szerepelhettünk. A Petőfi TV-ben, az Akusztik színpadán léphettünk fel. A karantén előtt forgattuk a Hír Tv stábjával az 5 kedvenc című műsort, mely rólam szól, de ha valami rólam szól, akkor az a zenekarról is. Május elején vetítették a Szerelmes földrajz első részét, amelyben gyerekkorom színhelyét, Bátaszéket mutathattam be.

– Láttam, szép helyen töltötte a nyarakat a nagyszüleinél. Többször találkozott az íróval, Lázár Ervinnel. Milyen viszonyban álltak?

– Rokonok voltunk, dédnagymamám testvére az édesanyjának. Nekem unokabátyám. Apám volt a felelőse, hogy a nagycsalád évente egyszer a Balaton-felvidéken összegyűljön. A műsor második részében oda látogatunk el, és Budapesten a Keleti Károly utcába, ahol születtem. Megmaradt bennem Ervin mondása, mely szerint a világ egyik fele folyamatosan rombol, a másik fele pedig felépíti, amit amazok leromboltak. Bízom benne, hogy az építők oldalán állok, amit az elődeimnek köszönhetek.

– Leghíresebb daluk önálló életre kelt, és elindult a nagyvilágban. Az interneten több mint 41 millió megtekintésnél tart. Hogyan született a Nélküled című számuk?

– Tízéves volt a zenekar, akkor még csak a közönség és mi léteztünk, mindenféle médiasegítség nélkül. Sokan követték az Ismerős Arcokat, Csepregen táborokat szerveztünk, arcról és névről ismertük őket. Úgy gondoltam, hogy köszönetet kellene mondanunk a közönségnek a tőlük kapott szeretetért és gondoskodásért. A billentyűsünk, Leczó Szilveszter írta a szöveghez a dallamot. Az első pillanattól tudtuk, hogy olyan dal született, amelyet nem lehet kihagyni a koncerteken. Záró szám. Egyszer próbáltuk meg nem előadni, de szörnyű földindulás lett belőle. Mi csak megírtuk a számot, a közönség tette azzá, amivé lett. Tényleg kicsúszott a kezemből az irányítás, de nem bánom. Több kellemes és megható élmény ért a karantén idején is. Rengeteg helyen csendült fel a világ számos pontján, jelképezve az összetartozást. Mi is ezzel a dallal próbáltuk megköszönni mindenkinek, főleg az egészségügyi dolgozóknak az áldozatos munkát, hogy ilyen cudar időben másokért dolgoznak. Óriási közönségsikert úgy ért el, hogy a Dunaszerdahely focicsapatának szurkolói a meccsek előtt mindig eléneklik. Az elmúlt tíz évben más értelmezést is kapott a dal: a nemzeti összetartozásét. Egy református fesztiválon azt mondták, hogy a Felvidéken mindig irigyelték a székelyeket a székely himnuszért, most már nem kell, mert nekik is van: a Nélküled. Talán a legszebb dicséret, amelyet valaha kaptunk. Boldogsággal és büszkeséggel tölt el, hogy olyat tudtunk alkotni, aminek nyoma marad azután is, amikor mi már nem leszünk.

– Nemcsak gitározik és szövegeket ír, Ismeretlen ismerős címmel novelláskötete is megjelent. Történetei az interneten is meghallgathatók. Az öreg indián lejön a hegyről című írása az édesapjáról és a halála utáni hiányról szól. Valaki a hozzászólásában ezt üzente önnek: „van neked bőr a képeden, ember? Így elbánni a kérges szívemmel kora reggel?

– Szinte minden történet a szüleimről, nagyszüleimről és a velük való kapcsolatomról szól. Csak azért írtam le őket, hogy ha a gyermekeim egyszer kipakolják a fiókomat, legyen emlékük az őseikről. A barátaim biztatásának köszönhetem, hogy kötet született belőle.

– Meghallgattam a Három nap című történetet is, amely a kisfia haláláról szól. Dalt is írt róla Balázska 1990–1993 címmel. Ezekkel az alkotásokkal megpróbálja kiírni magából a fájdalmat?

– Ezt tudatosan soha nem fogalmaztam meg magamnak. Talán ez is kell hozzá, hogy túléljem a lehetetlent. Huszonnégy évesen belepusztultam a kisfiam elvesztésébe. Balázs halála után sem a boldogság, sem a szomorúság nem volt olyan nagy többé. A fiam elvesztése mindent felülírt. Később édesapám halála szintén nagyon megrázott. Az idő úgy ad valamiféle gyógyírt, hogy most már tudok róluk beszélni. Megtanultam együtt élni az elvesztésükkel, de nincs nap, hogy ne jutnának eszembe.

– Később két gyermeke született. Ők merre járnak, mit csinálnak?

– Dorottya Görögországban ment férjhez, és két unokával ajándékozott meg. Bálint fiam nemrég tért haza Ausztriából, ahol szállodában főzött. Most nálunk lakik Fóton.

– Folyamatosan járja az országot. Ha arrafelé viszi az útja, miért áll meg mindig Cecén?

– Édesapám mindig ott szerezte be az éves paprikamennyiséget. Elképesztő színe és illata van! Én is rászoktam, hogy ott vásároljam meg a paprika- és fokhagymaadagunkat. Nagyon szeretek főzni. Nálunk úgy alakult, hogy ez az én feladatom, nem a feleségemé. Dorkával még gimnáziumba jártunk együtt, de csak húsz évvel később kerültünk össze, miután ő is és én is kétszer elváltunk. Most jól kihasználom a tavaly épített kinti sütögetőt. Kertes házban élünk, ahol mindig találok magamnak munkát, közben persze zenészként arra is készülök, hogy előbb-utóbb visszamehetünk a színpadra. A gitár mindig kétméteres közelemben van, szövegeket írok, és küldöm a zenekar tagjainak, hogy ízlelgessék, mi jár a fejemben. Nagyon szeretünk lejárni a Dunához is. A dobosunk, Kovacsik Tamás Gödön él, közösen vásároltunk egy kenut, amelyet Dinnyehéjnek neveztünk el. A kutyával Visegrád fölé jártunk sokat, ott nagyon szép a Duna, kis zátonyokra lehet besétálni. Az időmet Fóton vagy a Pécsely közelében ránk maradt kis szőlőskertben töltöm. Ha tehetem, a Balaton-felvidéki kis házban bújok el, oda menekülök a világ elől. Egyre jobban szeretem a csendet és a nyugalmat.