Nem időzhettem sokáig a szigeten. Nyelvük iránt érdeklődtem, de csakhamar meggyőződtem arról, hogy az arabon kívül csak az ismert berberrután nyelvet beszélik. Az ősi hazáról azonban tudták, hogy a tengeren túl fekszik és hogy ott is egy nagy folyó mentén laknak magyar testvéreik…
Este az angol kormányzó vendége voltam. Természetesen tudomása volt arról, hogy a „magyarab” sziget lakói külön törzs, de sohasem gondolt arra, hogy a török háborúk hadifoglyainak ivadékai.
– Egészen mások, mint a berberinek. Szorgalmas, csöndes emberek, soha sincsen velük baj. Jómódúak, mert itt is, Asszuánnál is, szigeten laknak. Most, hogy ön felfedezte bennük elszakított honfitársainak ivadékait, magam is ráeszmélek, hogy gyakran feltűnt nekem világos arcbőrük és az araboktól elütő típusuk. Egyébként jó katonák és hű szolgák. Érdekes, hogy ön, aki már annyiszor járt itt nálunk, Vádi Halfában, még eddig sohasem hallott erről a törzsről. Kár – tette hozzá nevetve –, hogy ön csak most fedezte fel származásukat, mert vajjon hogy fogadták volna a „békecsinálók”, Wilsonék „igazságszolgáltatása” idején, ha akkor jelenti be kisebbségi igényeit ezekre a Nílusszigetekre!
(Almásy László: Levegőben… homokon…, 1937)
125 éve, 1895. augusztus 22-én született Almásy László világhírű földrajzi felfedező, „a Homok Atyja”, a Szahara kutatója, aki Egyiptom és Szudán határvidékén rátalált a magukat magyar eredetűnek valló magyarab közösségre. A törzs XX. századi megpróbáltatásai és szétszóratása után még ma is létezik, ám az asszimiláció, az arabizálás fenyegeti.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!