Magyarabok szigete

Almásy László világhírű földrajzi felfedező talált rá a magukat magyar eredetűnek valló közösségre.

Forrás: Pexels

Most Vádi Halfa bazárnegyedében, a világ minden árujával megrakott tágas üzlethelyiségben ülök, alacsony díványon, arab módra keresztezett lábakkal, illatos fekete kávét szürcsölve.

Vendéglátóm, az üzlet tulajdonosa, régi ismerősöm. Nem először toppanok be hozzá így váratlanul „odaátról” jövet.

[…] Végre túlestem az üzleti részen, 1500 liter Shellbenzin rendelésén, végignézem az áruház kincseit, a feltűnően sok japáni árut, megakadt a szemem a „Budapesti Lámpagyár” jelzésű petróleumlámpákon és búcsúzás közben már csak arról van szó, hogy ki szállítja át holnap csónakon a benzines ládákat a túlsó parton várakozó autóimhoz?

– Csak bízzad rám, nagyuram, Ibrahim el Magyar majd pontosan elvégzi.

Így mondta: „magyar”, úgy, ahogyan csak mi magunk ejtjük ki nemzetünk nevét.

– Miért nevezed a csónakost „el magyarnak”, effendim?

– Mert magyar. Ők úgy nevezik a törzsüket. Nem arabok, nem berberinek. Magyar az valamennyi ott a szigeten.

Szinte hihetetlen. Az a világos bőrű, sasorrú arab, aki tegnap áthozott a vízen, „magyar” nevű törzsből való? Sohasem hallottam ilyen törzsről a szudáni arabok között.

De hiszen itt kuporodik kint a boltajtó előtt. Behívtam.

– Milyen törzsből származol, Ibrahim?

– A „magyar” törzsből. Odaátról, a „magyarab” szigetről, nagyuram.

– És honnan származik a te törzsed?

– Messziről, nagyuram. „Rubaból” (Európa). A „Nemza” (Osztrák) országból hozott minket ide Szolimán Szultán vagy négyszáz évvel ezelőtt…

Fotó: Pexels

A délután folyamán megjártam a „magyarab” szigetet. Vagy háromszázan lakják és lent Asszuán közelében még egy csoportjuk él, körülbelül ugyanannyian.

A törzsfőnök távol volt, de a falu vénjei mind összejöttek. Feltűnően világos arcszínű, sas­orrú emberek. Amint így csoportban láttam őket, azonnal feltűnt, hogy mások, mint a berberinek vagy a szudáni arabok.

Öntudatosan, büszkén mondották: „Nem vagyunk arabok! Európából telepítette ide őseinket a nagy Török Szultán, Szolimán. Katonák voltak, határőrök a núbiai feketék ellen. Ugyanakkor más törzsbeliek is jöttek őseinkkel a »Nemza« országból. Azok »Bosznából« jöttek és Kasr Ibrahim várában telepítették le őket. (Romja ma is áll a Vádi Halfa és Asszuán közötti Nílusszakasz jobb partján.) Őseink akkori sejkje Szendzser volt (nem arab név!), sírja a túlsó parton van, abban az ősi épületben, amely valamikor vár volt. Őseink aztán Berberin-lányokat vettek feleségül és megtanulták tőlük a »rután« (berber) nyelvet, ezt beszéljük mi ma is az arab nyelven kívül. Mi tudjuk, hogy vannak »magyar« népek Európában. Ők testvéreink és mindig vártuk, hogy valaki eljöjjön közülük ide mihozzánk. Mélyen sajnáljuk, hogy a sejk nincsen itt. Elmondaná leszármazásunk történetét, de ha ismét megtisztelsz látogatásoddal, nagyurunk, ő bizonyságot fog tenni arról, hogy testvérek vagyunk.”

Nem időzhettem sokáig a szigeten. Nyelvük iránt érdeklődtem, de csakhamar meggyőződtem arról, hogy az arabon kívül csak az ismert berberrután nyelvet beszélik. Az ősi hazáról azonban tudták, hogy a tengeren túl fekszik és hogy ott is egy nagy folyó mentén laknak magyar testvéreik…

Este az angol kormányzó vendége voltam. Természetesen tudomása volt arról, hogy a „magyarab” sziget lakói külön törzs, de sohasem gondolt arra, hogy a török háborúk hadifoglyainak ivadékai.

– Egészen mások, mint a berberinek. Szorgalmas, csöndes emberek, soha sincsen velük baj. Jómódúak, mert itt is, Asszuánnál is, szigeten laknak. Most, hogy ön felfedezte bennük elszakított honfitársainak ivadékait, magam is ráeszmélek, hogy gyakran feltűnt nekem világos arcbőrük és az araboktól elütő típusuk. Egyébként jó katonák és hű szolgák. Érdekes, hogy ön, aki már annyiszor járt itt nálunk, Vádi Halfában, még eddig sohasem hallott erről a törzsről. Kár – tette hozzá nevetve –, hogy ön csak most fedezte fel származásukat, mert vajjon hogy fogadták volna a „békecsinálók”, Wilsonék „igazságszolgáltatása” idején, ha akkor jelenti be kisebbségi igényeit ezekre a Nílusszigetekre!

(Almásy László: Levegőben… homokon…, 1937)

125 éve, 1895. augusztus 22-én született Almásy László világhírű földrajzi felfedező, „a Homok Atyja”, a Szahara kutatója, aki Egyiptom és Szudán határvidékén rátalált a magukat magyar eredetűnek valló magyarab közösségre. A törzs XX. századi megpróbáltatásai és szétszóratása után még ma is létezik, ám az asszimiláció, az arabizálás fenyegeti.