De nemcsak a tudós elmék, hanem néphagyományaink is erre utalnak. Bizony, a szilveszteri zajkeltés (akusztikus káosz előidézése) ősi hagyomány, melynek – mára elfeledett – célja a gonosz elűzése, a bűnöktől való megtisztulás volt. (Nem mintha ma már nem lenne gonosz, ajaj, vagy nem követnénk el bűnöket, ajajaj – csak hát „elérzékenyített” társadalmunk nyitottabbá vált rájuk. Különben is, a „píszí” szótárában a gonoszság ma már „másodrendű jóság”, a bűnök pedig a megélhetéshez kapcsolódnak. Néha egész jól meg lehet élni belőlük.) De vissza a zajkeltéshez! Régen is mindent felhasználtak erre a célra, ami a kezük ügyébe esett: ostort, kürtöt, sípot, kolompot, kereplőt. Sőt a legények kifejezetten azzal a céllal járták végig a portákat, hogy zajongásukkal felkeltsék az alvó jószágot. Merthogy állítólag ez jót tett a következő évi szaporulatnak. (A kutyák esetében nyilván nem releváns a dolog, nem hiszem, hogy a zömében ivartalanított jószágok ettől hirtelen termőre fordulnának, de nem is ők a célcsoport.) Persze városon a felsorolt zajkeltő tárgyak csak a Múzeumok Éjszakáján hozzáférhetőek, ezért a megszorult városi ember szilveszterkor a petárdákhoz, tűzijátékokhoz folyamodik. Ábel soha nem használt efféléket, de mindig élvezettel figyelte az utcáról a fekete égboltra felsüvítő, majd színes fénypászmákban aláhulló alakzatokat. Az akusztikus-vizuális káosz szerves része a szilveszteri hangulatnak.
Van tehát egyrészt egy évezredes rítus, másrészt meg a kutya. Illetve a kutya tulajdonosa, aki a tűzijáték betiltása mellett kardoskodik, mivel az eb pszichéje ezt nehezen viseli: megrémül, elbujdosik, infarktust kap. Nos, Ábel kutyaszerető (de nem imádó) ember, több kutyája is volt. Ám világosan látja, hol végződik a kutya, és hol kezdődik az ember. Egészséges elme és psziché gond nélkül érzékeli az éles határvonalat, amelyet a kutya is tiszteletben tart, mert okos jószág ám! E tekintetben a gazdik egy része bizony leveri a lécet. Ábel a minap szemtanúja volt annak, amikor a metrón egy középkorú nő a szájával nyújtotta át a ropit a kutyájának. Hogy nem pillanatnyi elmezavarról van szó, hanem rutinról, abból is kitűnt, hogy az eb nem jött zavarba attól, hogy a gazdája lement kutyába. Ellenkezőleg, nagy szakértelemmel roppantotta le és fogyasztotta el a maga felét, miközben a gazdi megható csókot nyomott fekete orrára. Eme aktusról a kutyabarát olvasók kedvéért Ábel most nem nyilvánít véleményt. Aminthogy arról sem, amikor az egyik kereskedelmi rádió önnön állatszeretetétől elalélt műsorvezetője hirtelen felindulásból azt találta mondani: „Nincs nemesebb tett, mint egy állat életének megmentése!” Aha. A mentők, orvosok, rendőrök s a többiek meg valahol a sor végén, leszakadt bajusszal. S ahhoz vajon mit szólna, ha adott esetben (soha ne kerüljön rá sor!) a legnemesebb tettre vágyó tűzoltó nem őt, hanem a szűkölő Blökit mentené ki a lángoló mennyezeti gerenda alól?



















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!