Ami nem lenne tragikus, ha aztán egy nagy közös eszmélés keretében jót nevetnénk (de inkább röhögnénk) önmagunkon, s jönne a katarzis meg a továbblépés. De ehelyett a karikatúra szentképpé avanzsál, a röhögés pedig megégetéssel jár. Persze vannak, akik ezen az áron is vállalják, mint Pilátus őrsége a Brian élete című filmben, de a többség azért igyekszik komolyan venni a hatalomra jutott téboly apostolait. Nem találja „humolosnak” őket. S ezzel a kezükre játszik. A kicsinyhitűek úgy gondolják, hogy a józan mérlegelés ez utóbbiak privilégiuma, míg az ő jussuk csupán az alkalmazkodás és végrehajtás. Elfogadják, hogy a király nem meztelen, bár minden porcikája látható.
Az eltúlzás s ezáltal a torzítás egyaránt érvényes az apró-cseprő hétköznapi ügyekre és a nagyívű, globális érvényű problémákra. Nehéz példákat hozni rá, mert a bőség zavarával küszködünk, de nem hagyjuk cserben az olvasót. Íme két, szélsőségesnek is mondható példa: a szilveszteri tűzijáték hatása a kutyák mentálhigiénéjére, illetve a bringázás hatása a globális felmelegedésre.
Nos, kezdjük a szilveszteri ünneppel. Bár első pillantásra csupán egy, a szokásosnál kiadósabb bulinak tűnik, nem az. Nem csak. A szilveszteri az egyetlen ünnepünk, amely hidat képez az óév és az új között. Ha egy kicsit elrugaszkodunk a sültestáltól és a pezsgőspohártól, azt is látjuk, hogy sajátos forgatókönyve van. Nem minden bulin puszilózunk össze minden jelenlévővel, bontunk pezsgőt éjfélkor, és énekeljük el a himnuszt. Mircea Eliade, a neves vallástörténész szerint ilyenkor az emberiség egy rövid időre reprodukálja a teremtés aktusát, azt a pillanatot, amikor az őskáoszból új világ születik. Az ember az óév végén a profán (azaz hétköznapi) időből néhány napra, esetleg órára átlép a mitikus időbe. „A profán idő felfüggesztésekor együtt létezik a múlt és a jelen. Ez a káosz pillanatában a legteljesebb, amikor minden egybeesik. Az óév utolsó napjai azonosíthatók a teremtést megelőző káosszal” – mondja Eliade. Azt is megállapítja, hogy míg az archaikus népek ezt valóban egy új élet kezdeteként élték meg, a modern (értsd: civilizációs máz mögé bújt) ember esetében csak egy új élethelyzetet jelent. Ennek ellenére az ő esetében is megőrizte az értelmét, hiszen lezárja azt, ami elmúlt, és új „lapot” kezd. Lehetőséget kínál a megújulásra.