A berlini amerikai

John F. Kennedy a morális erő és pszichológiai bátorság jegyében, a béke stratégiáját hirdette meg.

Ifjabb John Kennedy a Fehér Ház Ovális Irodájában játszik édesapja elnöki asztalánál, 1963. Mindketten tragikus véget értek Fotó: Getty Images Forrás: Getty Images

Hatvan éve, 1960 őszén, az Egyesült Államok elnökválasztásán a történelem addigi legkisebb fölényével megválasztották elnöknek a 42 éves, ír származású, katolikus John F. Kennedyt.

A család óriási vagyonnal rendelkezett, hiszen az elnök édesapja londoni nagykövetként bennfentes információkkal rendelkezett, és kihasználva, hogy tudta, mikor ér véget az USA-ban a szesztilalom, bérelt egy flottát, telerakta whiskyvel, és a tilalom feloldása után elsőként érte el az amerikai kikötőket. Olyan extraprofitra tett szert, amely lehetővé tette, hogy a korábban sem szegény Kennedyek az Egyesült Államok egyik leggazdagabb családjává váljanak.

Az ifjú Kennedy a korábbi elnök, Eisenhower alelnökével, Nixonnal küzdött meg. Kennedy csinos és rokonszenves volt, Nixon izzadt és erőlködő. A rádióhallgatók Nixont találták jobbnak, a tévénézők és ezen belül a nők Kennedyt.

Kennedy új stratégiát hirdetett meg, amelynek lényege a béke stratégiája volt. Ezt nemcsak pénzben és katonai befolyásban mérték, hanem morális erőben és pszichológiai bátorságban is. Az elnök mottója így hangzott: „A mi nemzedékünknek nem kell új célokat keresnie. A régi amerikai célok még mindig érvényesek.”

Kennedy egész politikája szemben állt a Szovjetunióval. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmust részint a harmadik világban technikai, gazdasági, oktatási segítséggel kell háttérbe szorítani. Ugyanakkor – bár készen állt a háborúra – politikájának alapja volt, hogy a harmadik világégést el kell kerülni, mert annak csak vesztesei lennének. Megfordította a kard és a pajzs politikáját, amely addig azt jelentette, hogy bármilyen Keletről jövő támadásra a Nyugat – értsd az Egyesült Államokat – totális atomcsapással válaszolt volna. Kennedynél a pajzsot, azaz a védelmet a taktikai atomfegyverek jelentették, és a kardot, a támadó erőt a hagyományos NATO-csapatok. Ez azt jelentette, hogy ha bárhol szovjet (a Varsói Szerződéshez tartozó) erők támadnak, azt ugyanolyan nagyságú nyugati erőkkel kell ellensúlyozni. Ez az elgondolás elfogadhatatlan volt az NSZK számára, és Adenauer kancellár 14 sikeres év után, mivel képtelen volt Kennedyvel együttműködni, lemondásra kényszerült. Kennedy elveit – azaz NATO-szinten a tömeges megtorlás doktrínáját a rugalmas reagáláséra cserélni – a szervezet csak jóval Kennedy halála után, 1967-ben fogadta el.

Az elnök még megválasztása előtt meghirdette stratégiai céljait. Első helyen szerepelt, hogy az Amerikai Egyesült Államok mindaddig szünetelteti atomkísérleteit, amíg a Szovjetunió ugyanígy tesz. Második helyen említette, hogy az USA-nak meg kell kétszereznie erőfeszítéseit, hogy valamennyi atomkísérletet nemzetközi ellenőrzés alá vonják. Harmadik helyen azt jelölte meg, hogy ha a szovjetek nem hajlandók az atomkísérletek felfüggesztésére, akkor az Egyesült Államok morális fölényét kihasználva, a világ államaival összefogva próbálja meg rábírni Moszkvát az amerikai kezdeményezés betartására. A további pontok kimondták többek között azt, hogy a béke az államok közötti normális állapot kell hogy legyen, míg az agresszió egyértelműen kivétel. Hogy minden katonai konfliktusnak rendelkeznie kell morális aspektussal, amely elvezet az ellenség feltétel nélküli kapitulációjához. Hogy a világ szabad és békeszerető nemzeteinek a feladata a jog és egyenjogúság alapján a világ vezetése. Végül hogy az Egyesült Államoké a világon a legnagyobb GDP és a legmagasabb életszínvonal.

Készülve az elnökválasztásra 1960-ban a külpolitika területén Kennedy számára a fő kérdés a Szovjetunióval kialakítandó jövőbeli viszony volt. Kennedy tisztán látta, hogy a kommunista birodalom nem lesz hajlandó az atomfegyverrel kapcsolatos technológiát senkivel, így Kínával sem megosztani. Beszédeiben kiemelte, hogy egy korlátozott háborúból bármikor általános háború válhat. Ilyen volt Korea 1950-ben, Vietnam 1954-ben és Szuez 1956-ban. Az elmúlt években – részint a vietnami háború miatt – problematikussá vált az USA kapcsolata a világgal. Az 1953-as berlini események, az 1956-os magyarországi és lengyelországi felkelések egyértelművé tették, hogy Kelet-Európával szemben az Egyesült Államoknak új politikát kell alkalmaznia. És ezen új politika kulcsállama Lengyelország kell hogy legyen.

Ifjabb John Kennedy a Fehér Ház Ovális Irodájában játszik édesapja elnöki asztalánál, 1963.
Mindketten tragikus véget értek
Fotó: Getty Images

Az elnök sokszor gyakorolt önkritikát. Megállapította, hogy az Egyesült Államok válságidőszakot él át, és ez nem 1957-tel, az első szputnyik fellövésével kezdődött. Akkor 19 fejlődő országban több mint kétezer kommunista mérnök tevékenykedett, miközben az USA még a saját belső igényeit sem volt képes a képzéssel kielégíteni. Burmában a szovjetek műszaki főiskolát építettek, Indiában acélüzemet. A harcot a kommunizmussal nemcsak rakéták terén, hanem a fejek megnyeréséért is folytatni kell. A természettudományokban az USA a hatvanas éveket elveszítette, de a hetvenes, nyolcvanas éveket meg kell nyernie. Az USA a nemzeti jövedelme három százalékát fordította oktatásra, míg ez a Szovjetunióban tíz százalék. Sok területen az oroszok tehát lehagyták az USA-t.

Az elnök tevékenysége középpontjába állította, hogy az Egyesült Államok megfelelő nukleáris fegyverzettel rendelkezzen. Késznek és képesnek kell lennie, hogy a világ bármelyik pontján be tudjon avatkozni katonai konfliktusba. Megfogalmazta az új Közel-Kelet-politikáját, amelynek lényege, hogy a semlegesség nem bűn, és jobban oda kell figyelni az arabokra. El kell érni, hogy az afrikai országok amerikai és nyugati segélyben részesüljenek, és ne Moszkva kegyeit keressék.

Meghirdette, hogy meg kell találni a kettéosztott Berlin kérdésének hosszú távú rendezését, és amikor a fal felépítése után ellátogatott Berlinbe, a szabad világ csodálta, és az a mondata, hogy „Én berlini vagyok”, világhírűvé vált. Készen kell állni a szocialista országokkal a kapcsolatok fejlesztésére és a változások elősegítésére.

Kennedy csak részben tudta végrehajtani céljait: 1963-ban máig tisztázatlan körülmények között megölték, 1968-ban a Demokrata Párt elnökjelölő konvencióján meggyilkolták öccsét, Robert Kennedyt is – ettől kezdve a Kennedyek szerepe az amerikai politikában periferikussá vált.