Az szőlőnek érése

Szüretre készülök – közben Szent Mihály napján aggódva kémlelem az esős eget és a kilátásokat.

Haj, a régi szőlőbeli rendtartás mennyire hiányzik mai életünkből – most viszont azt vizsgálom, kibírja-e a szőlőm. Beérik-e „rendesen”? Milyenek lesznek a „feltételek”? Azok, amelyekről másik kedves öreg könyvecském beszél, melyet a korban szintén népszerű káté formában írtak meg és adtak ki Gazdasági kis tűkör címmel. A falusi ifjúság számára „tanuló és olvasókönyvül” adja ki az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, Pesten (Érkövy, Galgóczy és Kocsi nyomdájában a Haltér és aldunasor sarkán). Nekem az ötödik kiadás van meg, 1865-ből, amelyet Mórocz József egyesületi elnök látott el bevezetővel, és ahogy írja, harmincezer példányban nyomták ki a gazdaifjúság számára. (Ó, boldog idők!) A sok haszonnal forgatott művecske borkezelésről írt cikkelyében ez áll (kérdés-felelet): „Mely föltételek határozzák a szüret czélszerűségét?” A válasz kissé naiv (majd kétszáz éves), de a lényegét tekintve tökéletesen helytálló:

„1) A szőlők érettségi foka. – 2) A fürtöknek minősége szerinti megválogatása. – 3) A szedés alatti szőlőevésnek megtiltása. – 4) A lehető legnagyobb tisztaság a szüretelési eljárásban, és – 5) hogy a szüret lehetőleg mindig száraz idővel történjék. – Esőben, harmatban szüretelni nem szabad.” Egyszerű fogalmazás (más lapokon beszél az esőről és rothadásokról is), de az érettségi fok kiemelt parancsa igen fontos, viszont a nyári felmelegedésre való tekintettel a bazalthegyeken ma már inkább a harmonikus érettségre, a jó cukor-sav harmóniára törekszünk: „savra megyünk”.

És hogy milyen lesz a szüret? Mint az alábbi, olyan már biztosan nem: „A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert [magas keménygallért]. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszter vagy a Sámuel napja.” Krúdy írja ezt a Szüret a Sas-hegyen című darabjában a régi, valaha volt budai szüretekről.

S ha ezekben a napokban veri is az eső a szőlőt, és csapzottan lógnak a kordonon, és láthatóan nem lesz itt „ünnepély” – pedig kár, mert a pince mögötti „kultikus” tölgyfámnál legszívesebben kondért állítanék. Amikor rátaláltam, kökény, csalán és vadrózsa fojtogatta őt, benőtte a veresgyűrűs som, nyomta az akáccserje. Kimentve viszont valóságos természeti csodát produkált, és a kopár szikla közepébe gyökeret fúró fa lett belőle. És boldogan, jó erőben virít most is, a permetező esőben. Nem tudni korát, élő talaj nélkül nőni egy széles gyökérzetű fának (taxonnak) nagy rejtély. Azt hiszem, egy vándormadár kloákája pottyantotta ide, mert Kemenesalján leginkább a tölgy másik változata, a kocsánytalan tölgy a honos; tanult erdész barátom sokáig nem is hitte, hogy szőlőhegyemen síkvidéki kocsányos tölgy nőhet; egy bölcsész azonosítási tévedésének gondolta. Egy egész hadsereget tart fenn; tompa karéjú levelei közt némán libegő pillangókat, ragyogó, rubin- és smaragdszínben pompázó, futkosó, cikázó bogárvilágot, durván repedezett kérgén zuzmófajokat, a lombokban madárfészket, hazajáró, becsapódó énekesmadarakat.

S ha „valami van”, elzarándokolok az olajzöld makktermésű gazdanövényhez. Elüldögélek, hallgatom a madárdalt, a döglött csöndet, figyelem a szőlősorok fegyelmezett struktúráját (mind én telepítettem). S most szőlőéréskor vizsgálva, ­telnek-e­ a bogyók, kóstolgatom – s gyakran jut eszembe e párás, vizes, rothadásra készülő napokban is, e borúsabb kilátások esetén is az ő esete: sose add fel! Védd növényeidet: a szőlőt is, és a tölgyet is. De távolabb: a kaszálóhegyen a tarka nőszirmot és a fekete kökörcsint – minden zavarórepülés ellenére. A kökörcsin bókoló virágai épp hogy előbukkannak a tavaszi bágyadt napsütéskor, a turisták, hiába védett ez a növény (Pulsatilla nigricans), rendre kiássák, és hazahordják a Királykő melletti rétről. Nem tudják, hogy a növények sosem élik túl az áttelepítés traumáját.

Matyi fiamat „vigasztalom”: ültessen csak ő is szőlőt, és küzdjön meg érte. Tanulja, miként én is folyamatosan tanulom; védje meg karéjos leveleit és csábító fürtjeit. Hogy beérhessenek – az utóbbi években korai és kíméletlen fagyok, jégverések, aszályok és özönvizek veszteségei közt éppen ez volt a legnehezebb művelet. (De amit gazdájának ad, az itt termelt bor: fölséges.) Hogy tisztelje őket: a növény tízméternyire is megnövő, virulens gyökere a bazaltsziklák láthatatlan repedéseibe bújva éltető forrásvizet és tápláló ásványanyagokat szippant fel. Hogy e büszke, nehezen magára találó növény a végén fittyet hányjon a klímaváltozásnak, és gyümölcse-vesszeje átvészelje az ideihez hasonló esőzéseket. Mert a szőlő olyan sztoikus élőlény, aki jól tudja mélység és magasság finom és érzékeny bölcseletét: egyszerre igyekszik a Föld mérhetetlenül gazdag gyomra és az éltető Fény felé. Mindkettővel testvéri egyetértésben.