Az igazi meglepetés a tizedik érettségi találkozón volt. Akkor döbbentünk rá, mennyi reakciós gyereket fújt össze a szél Esztergomba. Persze utólag semmi meglepő nincs benne, hiszen ki adná az utódát egyházi iskolába a létező szocializmus éveiben, ha nem egy megátalkodott klerikális, kulák vagy arisztokrata. Akkor derült ki, hogy apáink közül milyen sokan érintettek az ötvenes évek szörnyűségeiben és a forradalom utáni megtorlásokban. Szinte mindegyik. Börtön, bujkálás, kitelepítés, rengeteg megdöbbentő történet hangzott el a vacsoránál, amiről a rendszerváltásig mi magunk, a gyerekek se tudtunk. Előttünk nem beszéltek róla. Talán egyikünknek sem. Legföljebb az lehetett volna különös, hogy apáink milyen idősek – már akinek egyáltalán élt még.
Amikor megnyílt a Terror Háza Múzeum, felajánlottam a plébánosunknak, látogassuk meg együtt. Leszek kísérőtárs és fuvaros. Kabar Sándor atya csak annyit mondott: – Nem tudnám elviselni. Hallottam én ott az agyonvert emberek hörgését és sikolyát a pincében. Nem akarok belépni oda.
Tudtam, hogy sokszorosan érintett, de személyes beszélgetések során csak lassanként mondott el néhány dolgot az ötvenes évekről, ötvenhatról. Pedig ez már a kétezres évek eleje volt. Képes volt rá, hogy humorral gondoljon vissza a történtekre, saját megkínzatásaira és megaláztatásaira is akár, de inkább azért hallgatott róla, mint egy nyomtatásban megjelent visszaemlékezésében olvasható, mert úgy vélte, az ő szenvedése eltörpül másokéhoz képest. „Sem mártír, sem hős nem vagyok – írta. – És sorsom a számtalan megtiport, meggyalázott magyar mellett oly jelentéktelen, névtelen, de tipikus magyar sors, hogy csak arra érdemes, miszerint a statisztikában plusz-mínusz eggyel szaporítsa a létszámot.”
Pedig dehogy. Egyszer házáldásra hívtuk, és a szomszédok is jelen voltak. „Atya, kérem! – kérdezte a bádogos Józsi komolykodva. – Miért zárták be a papokat az ötvenes években? – Hát hogy vigyázzanak rájuk. Nagyon féltették őket” – mondta mosolyogva. Őt kétszer is lecsukták. 1957 májusában azzal a váddal került rács mögé, hogy megszervezte Nógrád megyében az ellenforradalmat. Méghozzá október 15-én. Azért akkor, mert aznap volt a papi gyűlés nála, a kis palóc faluban, Etesen, ahová helyezték. Egy héttel később persze tényleg volt szerepe az események alakulásában: megmentette a sokak életét tönkretevő párttitkárt az atrocitásoktól, talán a haláltól is. A jellemes ember bizonyára így hálálta meg az érte tetteket. Amikor pedig az etesi káplán megtudta, hogy Budapest éhezik, szerzett egy pótkocsis teherautót, és a krisztinavárosi plébániára vitt tűzifát és élelmiszert. Amit a faluban össze tudott gyűjteni. Etes etette a nélkülözőket. Komoly bűn, különösen, hogy a vád szerint azért mert elindulni a fővárosba, mert fegyvere is volt… Négy hét kihallgatást, tizenhárom hónap internálást ért. Veréseket, megaláztatásokat, későbbi házkutatásokat. Magától talán sose mondta volna el. Csak azért beszélt róla, mert az igazságnak mégiscsak fel kell ragyognia. Egyszer.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!