Ha posztmodern alapon el is vetjük, hogy a történelem a maga teljességében rekonstruálható, akkor is el kell fogadnunk azt, hogy a történelmi folyamat megélése, megörökítése, leírása – akár napló vagy visszaemlékezés, akár történeti szakmunka keretében – legalább egy értelmezést, egy narratívát ad a történelmi pillanat mint a történeti kutatások tárgya megértéséhez. A jelenkortörténet, így a XX. század históriájának is, fontos kutatásmódszertani eleme az oral history (elbeszélt történelem) interjú, amelyből ha talán nem is a leglényegesebb tényeket és a legfontosabb momentumokat nyerhetjük ki, de egyéni intenciókat, személyes tapasztalatokat és megéléstörténeti mozzanatokat szerezhetünk általa.
Ha mindezek szellemében kézbe vesszük Képiró Ágnes (történész, művészettörténész, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum munkatársa) Pomogáts Bélával készült életinterjúját, akkor az 1900-as évek második fele magyar történelmének egy alkotó értelmiségi szemszögéből elbeszélt interpretációját olvashatjuk. Pomogáts Béla irodalom- és művelődéstörténész a magyar XX. század politikai, társadalmi és kulturális folyamatainak nemcsak tanúja, de némely pillanatban alakítója is volt. Így például 1956-ban, amikor a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége egyik vezetőségi tagjaként kiállt a forradalom törekvései mellett, s amiért aztán a kádári megtorlás idején többhavi internálást kellett elszenvednie. Az 1989/90-es rendszerváltozásban, valamint annak előkészítésében és az új politikai rendszer megteremtésében pedig a művelődéspolitika és az irodalmi közélet színterén tevékenykedett.
Pomogáts saját közéleti tevékenységéről így vallott Képiró Ágnesnek: „Soha nem vágytam arra, hogy politikus legyek, a közélet érdekelt, de attól mindig megrémültem, hogy politikus legyek. Emlékszem arra, amikor megalakult az egyik rendszerváltás utáni kormány, kaptam egy telefont a Miniszterelnöki Hivataltól, hogy menjek be, mert a miniszterelnök most alakítja ki a kormányát, és az a gondolat vetődött fel, hogy én legyek a kulturális miniszter. Ettől megijedtem, mondtam, hogy szó sem lehet róla. A közélet persze vonzott, és bele is szóltam. Voltak olyan tisztségeim vagy feladataim, amelyeknek a birtokában nem is lehetett kikerülni a politikát: voltam az Írószövetség elnöke két ciklusban, hat évig; voltam az Anyanyelvi Konferencia elnöke tizenvalahány évig, Vásárhelyi Miklós mellett voltam az 56-os Emlékbizottság alelnöke. Egyszer összeszámoltam, hogy tizenhat helyen voltam elnök, elnökségi tag, alelnök. Nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is. De az, hogy közvetlenül részt vegyek a politikában, pláne vezetőként, az soha nem vonzott.”
