Jobbra e tótól és szigeteitől terül az országos kiállítás színhelye, melynek díszes épületei közül fönnáll most is a nagy iparcsarnok, a királypavilon és a művészcsarnok. A nagy iparcsarnok jelenben kereskedelmi és ipari rendes kiállító helyül szolgál; méltó a megtekintésre mindenkinek. A hazai iparcikkeket ott találjuk a legeredetibb mivoltukban és nagy választékban; virág- és gyümölcskiállítást is itt szoktak évenként rendezni.
Télen, mikor a tó befagy, új élet pezsdül föl a Városligetben. A korcsolyázók pompás csarnoka benépesül; a városligeti tó nagy jégpályáján kanyarogva iszánkodnak végig a korcsolyázók százai, olykor ezrei, ami este, villanyvilágítás és harsogó zene mellett a közönségnek is tündéri látvány. Ilyenkor a néphumor is érvényesül; a hóhalmazokból építészeti csodákat raknak össze és nagyszerű szobrokat faragnak ki magukat meg nem nevező művészek; a hópalotákat elnevezik főconsuli kvártélyoknak, a hóbálványokat népszerű nagy embereknek, s azok ott pompáznak, míg a tavaszi nap véget nem vet a dicsőségüknek.
A közel jövendőben még egy nevezetességgel fog gazdagodni a Városliget. A zászlórudas domb helyére (amely rudat a néphumor a „város fogpiszkálójának” nevezett el) az Andrássy út ligeti torkolata előtti téren tervezett monumentális szobor: a szabadság-szobor, vagy Andrássy Gyula emléke, melyeknek pályázatra szánt mintáit már láthatják az avatottak hazai szobrászaink műtermeiben.
(Jókai Mór: A Városliget. Forrás: mek.oszk.hu)
*
Budapest egy nagy hólyag. Vízhólyag, vízfej. Talán, ha a vidékiek élelmesebbek lettek volna a történelem során, egy jókora sicherheitstűvel vagy netán élesre fent kaszával kipukkaszthatták volna egy jól irányzott döféssel. Nem tették. Így aztán, ők maradtak vidékiek, a budapestiek meg fővárosiak. Előkelők és szegények. Provinciálisok és központiak, európaiak. Sosem értették meg egymást. […] Így szakad ketté az ország – bármilyen rendszer van is, kvázi Magyarországra és Budapestre. Ennél károsabb gazdasági és kultúrhelyzet alig van a világon. […] Budapest egy nagy szafaládé. Sok húsból készült, de idővel mindenki meg akarja kóstolni. Belefőzni bácskai lecsójába, beregszászi tojáslevesébe. És? Előbb-utóbb mindenki Budapesten akar élni. Itt akar lenni. Jelen akar lenni. Itt is kell élnie. Mai napság, sajnos, még mindig nem alakult ki az az európai közállapot, hogy vidéken is igencsak lehessen élni-alkotni-zenélni-festeni-írni, mert minden itt van. És ebből senki nem akar, és nem is tud kimaradni. […] El tudom képzelni, hogy ezt a szafaládét azért tisztességesebb húsból is meg lehetne csinálni. Gondolom, nem mindenáron egy hisztero-liberál play-boy főpolgármesterrel, vagy ahogy kedvenc barátom mondja, nem feltétlenül egy ál-szoc-pol-beat Bob herceggel. Talán találtatik egy magyarosabb ízeket jobban kedvelő főpolgármester, aki jó csípős paprikával megszórná egy kicsit a budapesti ételeket. És fejeket. Budapest egy nagy álom. Így inkább csak a szívünkben él. Alias Nagy Magyarország.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!