Álomszafaládé

Budapest egy nagy szafaládé. Sok húsból készült, de idővel mindenki meg akarja kóstolni.

Még a negyven év előtti Budapest leírója is (Häufler J. V.) a Városligetben csak egy, fogyatkozásairól nevezetes vadont lát, ahol sok a por, kevés a víz, drága az étel, nincsen világítás, unalmas a mulatság. […] Ma ez itt már város. Az Andrássy-Sugár-út megalkotásával az egész Városliget átalakult, széles kocsiutakat készítettek az erdőben, melyek közt fővonal a Stefánia főhercegnőről nevezett pompás út, s az egész ligetet úgy alakították át, hogy alkalmas legyen egy valóban nagy város üdülést kereső közönségének befogadására. Párhuzamosan ez alkotással keletkeztek e területen az országos kiállítás palotája és dísz­épületei, még előbb az állatkert, később a jégpálya csarnoka, a cirkusz, a nyári színház és a bécsihez hasonló népliget. Ide sorakozik a lóversenypálya, az artézi kút és az artézi fürdő. […]

Egy egész házcsoport ez, mely tarkabarka építészeti quodlibetben rend nélkül foglal tért a fák alatt; kisebb-nagyobb színházak, melyekben marionettek játszanak és igazi emberek. Kísértetek színháza, rémjelenetekkel és bűvészi csodákkal; nem hiányzik közülük az obligát Paprika Jancsi bódéja sem. Amott élőképeket mutogat egy szép barna hölgy, akinél csak az a fölösleges természet ajándéka, hogy nagy bajsza és kerek szakálla van; erős versenyt támaszt ellenében a kígyós leány, ki boa constrictorokat csavargat a dereka körül és aligátorok torkába dugja a fejét; de mindkettőn túl tesz a magneta kisasszony, ki a szín közepéből jön elő, fejjel lefelé fordulva s függ a levegőben saját láthatatlan mágnesébe kapaszkodva. De az ember arcú kakas is követeli az elismertetést.

S aki a jövendőt meg akarja tudni, annak is alkalom nyújtatik egy sátorban, ahol az alvajáró kisasszony mágneses álmában mindenkinek megjósolja, amit legjobban kíván. Aki gyorsan meg akar gazdagodni, útjában leli a népies lutrit. Aki az ereje nagyságáról akar hiteles adatot nyerni, ott találja az erőmérleget, a nagy fejű automat négert, aki egy ötkrajcáros pofoncsapásért akkorát ordít, amekkora az ökölcsapás volt. […]

Jobbra e tótól és szigeteitől terül az országos kiállítás színhelye, melynek díszes épületei közül fönnáll most is a nagy iparcsarnok, a királypavilon és a művészcsarnok. A nagy iparcsarnok jelenben kereskedelmi és ipari rendes kiállító helyül szolgál; méltó a megtekintésre mindenkinek. A hazai iparcikkeket ott találjuk a legeredetibb mivoltukban és nagy választékban; virág- és gyümölcskiállítást is itt szoktak évenként rendezni.

Télen, mikor a tó befagy, új élet pezsdül föl a Városligetben. A korcsolyázók pompás csarnoka benépesül; a városligeti tó nagy jégpályáján kanyarogva iszánkodnak végig a korcsolyázók százai, olykor ezrei, ami este, villanyvilágítás és harsogó zene mellett a közönségnek is tündéri látvány. Ilyenkor a néphumor is érvényesül; a hóhalmazokból építészeti csodákat raknak össze és nagyszerű szobrokat faragnak ki magukat meg nem nevező művészek; a hópalotákat elnevezik főconsuli kvártélyoknak, a hóbálványokat népszerű nagy embereknek, s azok ott pompáznak, míg a tavaszi nap véget nem vet a dicsőségüknek.

A közel jövendőben még egy nevezetességgel fog gazdagodni a Városliget. A zászlórudas domb helyére (amely rudat a néphumor a „város fogpiszkálójának” nevezett el) az Andrássy út ligeti torkolata előtti téren tervezett monumentális szobor: a szabadság-szobor, vagy Andrássy­ Gyula emléke, melyeknek pályázatra szánt mintáit már láthatják az avatottak hazai szobrászaink műtermeiben.

(Jókai Mór: A Városliget. Forrás: mek.oszk.hu)

*

Budapest egy nagy hólyag. Vízhólyag, vízfej. Talán, ha a vidékiek élelmesebbek lettek volna a történelem során, egy jókora sicherheitstűvel vagy netán élesre fent kaszával kipukkaszthatták volna egy jól irányzott döféssel. Nem tették. Így aztán, ők maradtak vidékiek, a budapestiek meg fővárosiak. Előkelők és szegények. Provinciálisok és központiak, európaiak. Sosem értették meg egymást. […] Így szakad ketté az ország – bármilyen rendszer van is, kvázi Magyarországra és Budapestre. Ennél károsabb gazdasági és kultúrhelyzet alig van a világon. […] Budapest egy nagy szafaládé. Sok húsból készült, de idővel mindenki meg akarja kóstolni. Belefőzni bácskai lecsójába, beregszászi tojáslevesébe. És? Előbb-utóbb mindenki Budapesten akar élni. Itt akar lenni. Jelen akar lenni. Itt is kell élnie. Mai napság, sajnos, még mindig nem alakult ki az az európai közállapot, hogy vidéken is igencsak lehessen élni-alkotni-zenélni-festeni-írni, mert minden itt van. És ebből senki nem akar, és nem is tud kimaradni. […] El tudom képzelni, hogy ezt a szafaládét azért tisztességesebb húsból is meg lehetne csinálni. Gondolom, nem mindenáron egy hisztero-liberál play-boy főpolgármesterrel, vagy ahogy kedvenc barátom mondja, nem feltétlenül egy ál-szoc-pol-beat Bob herceggel. Talán találtatik egy magyarosabb ízeket jobban kedvelő főpolgármester, aki jó csípős paprikával megszórná egy kicsit a budapesti ételeket. És fejeket. Budapest egy nagy álom. Így inkább csak a szívünkben él. Alias Nagy Magyarország.

(Gyurkovics Tibor: Budapest. A 2008. november 16-án elhunyt szerző publicisztikája megjelent a Levelek Mandzsúriába című kötetben. Forrás: konyvtar.dia.hu)

November 17-én Budapest napját ünnepeljük, mivel 1873-ban ezen a napon egyesült Pest, Buda és Óbuda.