Megállított utcai erőszak

Ahogy közeleg a trianoni békediktátum kötelező ratifikációja, egyre több az utcai támadás.

1939. január 1. Teleki Pál miniszterelnök (közepén, szemüveges) kormánya tagjaival a Parlament folyosóján. Elõtte megy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, mögötte Csáky István külügyminiszter, a kép bal szélén, takarva Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter. MTI Fotó: Bojár Sándor Fotó: Bojár Sándor

A Világ 13-án címoldalon hozza: „A Britannia szállodából előállított személyek között a nemzeti hadsereg egyetlen tényleges tisztje sem találtatott, a többi letartóztatott egyének között pedig még olyan sincs, aki a nemzeti hadsereggel bármikor és bármilyen összeköttetésben állott volna. […] a nemzeti hadsereg ezeknek a rendbontó elemeknek ártalmatlanná tétele körül a legnagyobb eréllyel és körültekintéssel járt el.”

Még 12-én közli a Világ: „Az entente védelmébe fogadja az elszakadt magyarok nemzeti és vallási jogait.” A magyar kormányhoz intézett jegyzék szerint „a nagykövetek tanácsa megfelelő lépéseket tett a Magyarországgal szomszédos államok kormányainál, hogy azokat a nemzetiségi vagy vallási kisebbségek szerződésszerűen elismert jogainak tiszteletben tartására késztesse”.

A békediktátum 13-i parlamenti elfogadásáról gyászkeretes címekkel tudósítanak az újságok. A Világ „Könnyek között, némán…”, Az Est „Elvégeztetett…” főcímmel jelenik meg, ám az alcíme: „A gyászból is kicsendült a feltámadásba vetett rendületlen bizakodás hangja”. A Pesti Napló „Feltámadunk!” címe szintén optimizmust sugároz.

Az Országházban Huszár Károly felolvassa azt a deklarációt, amely kimondja, hogy a nemzetgyűlés a békeokmányt valótlan tényeken alapulónak, egyoldalú idegen akarat ránk erőszakolásának tartja, „a nemzetgyűlés tehát csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul hozzá annak ratifikálásához”. Huszár elmondja a nemzeti Hiszekegyet, majd minden honatya fölállva kiáltja: „Hiszünk Magyarország föltámadásában!”

Az Est 14-én arról tudósít, hogy az erdélyi magyar munkásság 172 szervezete memorandumot juttat el a békekonferencia elnökéhez. Azt írják: „hallgassák meg a mi szavunkat is, mert népünknek nincs szándékában a magyar uralmat egy reakciós bojár hatalmaskodó szuronyokra támaszkodó és minden köteles hazafias mozgalmunkat vérbefojtó zsarnokságával felcserélni. […] Szívesen hozzájárulunk ahhoz is, hogy Erdély hovatartozandósága tekintetében egy minden terrortól mentes népszavazás döntsön.”