Mondd csak, Oborzil barátom, miféle furcsa szokás az, hogy zöldségpürét, zsemlés tormás mártást, spenótot, birsalmaszószt meg uborkamártást tesztek a húslevesbe?
– Már dehogy tesszük a levesbe! Ezek a húshoz vannak…
– Miféle húshoz?
– Hát az ököruszályhoz meg a lábszárhoz…
– Sejtettem én, csak valahogy lemaradt a menükártyáról. Mifelénk, Felső-Budán ilyesmi nem fordulhatna elő…
Ezen aztán elmulattak, elkortyoltak egy pohár cavát, és be is futottak azután azok a húsok, meg a marhakonc.
Ha volt a világon valaha csontjáról málló, vajpuha hús, ízletes, nagyszerű marhakonc s mindenféle pompás, hozzájuk való szósz, hát az most ott volt Oborzilék asztalán.
A bárány pedig… nos, a bárány olyan volt, hogy Rezeda Kázmér kétszer szedett belőle, holott köztudomásúlag rühellte a birkát, bárányt mindenféle módon. De ennek a báránynak az volt a titka, hogy nem volt neki bárányíze, hanem csak olyan fölséges, ízletes, rozmaringos húsaromája. S a sült krumpli sem hagyott kívánnivalót maga után. Oborzil elmondása szerint az egész vacsora legkényesebb, legnehezebb, legidőigényesebb feladata annak a krumplinak elkészítése volt, ugyanis az egyformára vágott hasábkákat a tepsibe helyezést követően egyenként kell egy csepp olajjal és egy csipet sóval felékesíteni, azután kezdődhet csak a sütés.
Tényleg elég macerásnak tűnik.
A Sacher olyan volt, mintha Bécsben, a Hawelkánál rendelték volna.
S az italokkal sem volt különösebb probléma. A Negroniról már szóltunk. A zöldveltelini az osztrákok válasza és vezeklése volt a „te csak házasodj, boldog Ausztria!” sok évszázados, elképesztően ízléstelen és elképesztően és felháborítóan sikeres politikájára (ennél talán csak az „Angliának nincsenek barátai, csak érdekei” aljasabb és undorítóbb, viszont szintúgy fölöttébb sikeres), Rezeda Kázmér rajongott a zöldvelteliniért, akár Ruszton, az egykori Monarchia legkisebb városában, akár idehaza fogyasztotta, és Knollék veltelinije hozta a megbízható, kitűnő minőséget.
A 2016-os Infusio pedig az egyetemes katolicizmus – ezen belül pedig Pannonhalma – válasza arra a képtelenségre, amely szerint a vallásosság és a szerzetesi lét valamiféle örömtelen aszkézis lenne. Sokáig az egész középkorról ezt akarták elhitetni, de tessék csak Huizingát olvasgatni, vagy a Carmina Buranát, vágánsokat, Villont, Szent Bernát himnuszait, s hozzájuk Infusiót kortyolni. Más dimenzióba kerül majd minden.
