Oborzil kitesz magáért (2)

Ha volt a világon valaha csontjáról málló, vajpuha hús, ízletes, nagyszerű marhakonc, hát az most ott volt Oborzilék asztalán.

Szerényi Gábor rajza

Mondd csak, Oborzil barátom, miféle furcsa szokás az, hogy zöldségpürét, zsemlés tormás mártást, spenótot, birsalmaszószt meg uborkamártást tesztek a húslevesbe?

– Már dehogy tesszük a levesbe! Ezek a húshoz vannak…

– Miféle húshoz?

– Hát az ököruszályhoz meg a lábszárhoz…

– Sejtettem én, csak valahogy lemaradt a menükártyáról. Mifelénk, Felső-Budán ilyesmi nem fordulhatna elő…

Ezen aztán elmulattak, elkortyoltak egy pohár cavát, és be is futottak azután azok a húsok, meg a marhakonc.

Ha volt a világon valaha csontjáról málló, vajpuha hús, ízletes, nagyszerű marhakonc s mindenféle pompás, hozzájuk való szósz, hát az most ott volt Oborzilék asztalán.

A bárány pedig… nos, a bárány olyan volt, hogy Rezeda Kázmér kétszer szedett belőle, hol­ott köztudomásúlag rühellte a birkát, bárányt mindenféle módon. De ennek a báránynak az volt a titka, hogy nem volt neki bárányíze, hanem csak olyan fölséges, ízletes, rozmaringos hús­aromája. S a sült krumpli sem hagyott kívánnivalót maga után. Oborzil elmondása szerint az egész vacsora legkényesebb, legnehezebb, legidőigényesebb feladata annak a krumplinak elkészítése volt, ugyanis az egyformára vágott hasábkákat a tepsibe helyezést követően egyenként kell egy csepp olajjal és egy csipet sóval felékesíteni, azután kezdődhet csak a sütés.

Tényleg elég macerásnak tűnik.

A Sacher olyan volt, mintha Bécsben, a Hawelkánál rendelték volna.

S az italokkal sem volt különösebb probléma. A Negroniról már szóltunk. A zöldveltelini az osztrákok válasza és vezeklése volt a „te csak házasodj, boldog Ausztria!” sok évszázados, elképesztően ízléstelen és elképesztően és felháborítóan sikeres politikájára (ennél talán csak az „Angliának nincsenek barátai, csak érdekei” aljasabb és undorítóbb, viszont szintúgy fölöttébb sikeres), Rezeda Kázmér rajongott a zöldvelteliniért, akár Ruszton, az egykori Monarchia legkisebb városában, akár idehaza fogyasztotta, és Knollék veltelinije hozta a megbízható, kitűnő minőséget.

A 2016-os Infusio pedig az egyetemes katolicizmus – ezen belül pedig Pannonhalma – válasza arra a képtelenségre, amely szerint a vallásosság és a szerzetesi lét valamiféle örömtelen aszkézis lenne. Sokáig az egész középkorról ezt akarták elhitetni, de tessék csak Huizingát olvasgatni, vagy a Carmina Buranát, vágánsokat, Villont, Szent Bernát himnuszait, s hozzájuk Infusiót kortyolni. Más dimenzióba kerül majd minden.

Szerényi Gábor rajza

A whiskykkel pedig rövid utazást tett a társaság a Skót-Felföldre. Egy Aberlour, alig tízéves single malt azért megváltoztatja a világlátást. Speyside szülötte ez az ital, ami ugye a hat skóciai whiskyrégió legnagyobbika. Kóstoltak még egy Bowmore-t, ami a második legnagyobb régió, Islay terméke. Barátságossá teszik a világot az ilyesféle single maltok, különösképpen, ha ­fudge-ot, vagyis vajkaramellát majszol hozzá az ember, azután pedig odakint a teraszon elpöfékel egy szivart is, méghozzá úgy, hogy az asszony kivételesen engedélyt is adott rá.

S amikor úgy gondolnád, hogy nehéz lenne fokozni a gyönyörűségeket, akkor belecsordul a metszett kristálypohárba egy alig húszesztendős Ararat konyak.

Na már most az a helyzet, hogy általában a francia konyakot szokták konyakszámba venni a világon, illetve 1979-ben a Kispostás presszóban, a Moszkva téri posta oldalában, este 11 óra 39 perckor, 21 perccel zárás előtt, amikor a szegény gimnazista fiú (Rezeda Kázmér az is volt valamikor) a vécében összeszámolta a nála lévő maradék pénzt, és megkérdezte aztán a nála legalább tíz évvel idősebb hölgyet, hogy mit iszik, akkor „egy konyakot” volt a válasz, mire a pincérlány kihozott egy Lánchíd brandyt, ami a Kádár-rendszer válasza volt a kapitalista elnyomásra.

Rezeda Kázmér nem is ivott konyakot egészen addig az adventi vacsoráig. De akkor Oborzil erősködött, hogy ezt az Araratot kóstolja meg, mert meg kell kóstolni.

Hát megkóstolta.

Kérem tisztelettel, azt kell mondjuk, hogy egy húszéves Ararat a világ legelső keresztény államának, vagyis az örményeknek válasza a nehéz sorsra és a rettenetes históriára. Ebből az italból kellett legyen Noé bárkájában, s amikor földet ért az Ararát hegyén, biztosan kortyolt belőle.

A hatputtonyos aszú pedig nyilvánvalóan a magyarság egyik tökéletes és megfelelő válasza a világ azon részének, amely szüntelenül bennünket akar eltüntetni a föld színéről. Vagy ahogy Babits, a Poeta Doctus mondaná: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!”

Hát így. Továbbá: „Én katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló, katolikus igazságban! Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán: az én üdvösségemnek nem elégséges az ami szükséges: ami itt és most szükséges.”

No meg így: Mindent összevetve egy igazi, hamisítatlan, keresztény, polgári és magyar vacsora volt az Oborzilék adventi vacsorája. S benne volt az a kicsike szükséges plusz, ami nélkül minden olyan középszerű, mint egy nyári lángos a strandon.

Ezt gondolta Rezeda Kázmér, és kinyitott egy üveg sört meg egy zacskó sózott mogyorót, és leült a meccs elé…

Vége