„Újrahasznosított” leletek – Restauráció

Régészet – Unikális vaskori edények a Felső-Tisza-vidéken.

Forrás: Pexels

Értékes ajándékot kapott a nyíregyházi Jósa András Múzeum 2011 januárjában. Nagy Sándor dombrádi lakos nagy méretű edénytöredékkel lepte meg a közgyűjteményt. A maradványok restaurálása után kiderült, az adomány nem akármi: egy kétfülű, emberfejjel díszített álkantharoszról (ivócsésze) van szó, amely azért is különleges, mivel

csupán öt ilyen leletről tudnak a Kárpát-medencében.

A csonk egy mélyedésben feküdt, három méterrel a felszín alatt. Az észak–déli dombhátat, a helyszínt Jakab Attila, a múzeum régésze járta be. Azt tapasztalta, hogy a domb északkeleti negyedét már elhordták, így nem lehetett megállapítani, hogy az edény eredeti helyén feküdt-e, amikor Nagy Sándor meglelte, vagy csak oda lett hajítva.

Jakab Attila ezt annak kapcsán említi, hogy egy kistiszaháti asszony 11 évig volt boldog tulajdonosa egy késő vaskori, csaknem 2300 éves kelta edénynek, amelyről azt hitte, alig félszáz éves, ezért kaspóként használta, virágot tartott benne. Hogy mutatósabb legyen, olajjal kenegette. Egy dombrádi férfi, Karászi Zsolt, aki 2015-ben a régi temetők állapotát mérte fel a településen, figyelt fel elsőként arra, hogy a családi „kaspó” vélhetően kincset ér. A Kr. e. V–I. században készült edény ezt követően került be a nyíregyházi Jósa András Múzeumba, ahová egyébként is bejelentést kell tenni a környéken talált minden nagyon régi vagy annak tűnő tárgyról. Irénke és férje mégis megúszta, sőt még ajándékot is kaptak a közgyűjteménytől, mivel határozottan állították, nem tudták, milyen értéket leltek meg a helyi homokbányában, ahonnan edénytöredékeket is hazavittek, de mert nem tudtak összerakni belőlük még egy teljes vázát sem, kidobták a maradványokat.

Ugyanezen a kistiszaháti helyszínen 1991-ben már látták az épen megőrződött edényt, de mivel volt benne egy csecsemőkoponya, körülötte pedig számos csont, a homokot szállító férfiak nem vitték el. Az általuk előadott történetre azonban semmilyen bizonyíték nincs, mutat rá Jakab Attila. Ettől eltekintve a környékbeliek rendkívül leleményesek a régiségek újrahasznosításában. Előfordult, hogy a termőföldből kikapált lándzsát sárvakarónak használták, a tiszaszőlősi rézkori sírból kiszedett drótokkal pedig kukoricacsöveket akasztottak fel.

Bár a két „felfedezés” nem, a lelőhely ugyanaz. Almássy Katalin régész azt is kimutatta, hogy

minekutána itt emberi hamvakat is találtak, igazolttá vált, hogy a homokot kitermelő helyiek egy La Tène-temetőt bolygattak meg

(a La Tène a közép-európai vaskornak a hallstatti korszakot követő második korszakára jellemző anyagi kultúra).

A kistiszaháti térségben még nem zárultak le a régészeti kutatások. A narancsvörös korongolt kantharoszról megállapították, hogy egyedi darab. Unikálissá az egyik fül tetején megmaradt emberi fejecske teszi. A szemeket karcolt körök, a szájat mélyebb vágással kialakított egyenes vonal jelzi. Az orr rövid és kicsit szögletes, a szemöldök-szemgödör felső határa plasztikus. Utóbbi választja el a maszkszerű, lapos arcot a kidomborodó homloktól és a koponyától.

Mindkét lelet esetében a régészek hellenisztikus, déli hatást mutattak ki. A Felső-Tisza vidékéről lévén szó felmerült, hogy a fekete-tengeri görög hatások Moldován és az északkeleti Kárpátok szorosain át érkezhettek. Az ihletet görög bronz­edények adhatták, amelyek fülénél női vagy Szilénusz-fej látható. Ilyen edények mind az Észak-Balkánon, mind a Fekete-tengertől északra előfordultak az i. e. IV. század második felében, valamint a III. század elején. Elterjedésükhöz elegendő volt, ha a Kárpát-medence és az Észak-Balkán között diplomáciai, kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok, családi kötelékek létesültek. Ezeknek az összefonódásoknak köszönhetően az i. e. III. században, a kelták déli hadjáratainak évszázadában az Észak-Balkán és a Kelet-Mediterráneum kivételes mértékben hatott a keleti kelta területek kultúrájára.

Egyes elméletek szerint a kistiszahátihoz hasonló edényekben közösen elfogyasztott italokat tároltak. Olyan szertartásokon használták, amelyeket csak a beavatottak vezethettek. Általában tulajdonosukkal együtt kerültek a sírokba.

A fazekasságban remeklő kelták ilyen jellegű használati eszközei kifejezetten sírba tételre készültek. Arra is van példa, hogy az edényt nem a halott mellé, hanem fölé helyezték. Utalás lehet ez arra, hogy az a temetési ceremóniához kellett.

Ezzel szemben Irénke alacsony fazeka hosszú időn át használt formát képvisel. Hunyady Ilona régész edénytipológiája szerint a lágy profilú, lapos és széles csuprok csoportjába tartozik. Eszmei értéke így is felbecsülhetetlen.