Az 1956-os események feldolgozása folyamatos, a még élő résztvevőkkel készült interjúkötetek, visszaemlékezések, a témát feldolgozó szépirodalmi művek újraformálják tudásunkat a 65 éve történtekről. Amit sokáig titokban kellett tartani, nyíltan beszélni róla a rendszerváltozás előtt egyet jelentett a rendszerellenességgel, mára kutatás tárgya lehet: a forradalom bukása után a vasfüggönyön túlra menekült magyarok sorsa. Mi lehetett rosszabb? Vállalni a szovjet intervenció után is a szülőföldön maradást, vagy elmenekülni, hogy új életet kezdjenek egy ismeretlen helyen, és utána ki tudja meddig ne térhessenek haza, ne láthassák szeretteiket.
Forró Tamás történész skandinavisztika szakot is végzett, az 1956-ban az emigrációt választó, Norvégiába került magyarok sorsának nyomait kutatta fel. Könyvében feltérképezi a második világháború utáni nemzetközi menekültügyi szervezeteket, majd rátér a norvégokra, a Norvég Menekültügyi Tanács és különböző karitatív tevékenységet végző szervezetek, mint a Norvég Vöröskereszt vagy a Norvég Népi Szolgálat, Egyházi Segélyszolgálat ismertetésére.
Már a forradalom alatt a norvégok gyűjtést rendeztek, és az Osztrák Vöröskereszten keresztül pénzt, többtonnányi gyógyszer- és élelmiszer-adományt juttattak Ausztriába október elejétől, többek között Oslo városi tanácsa gyűjtött 25 ezer koronát. Tervezték, hogy norvég orvosokat küldenek a magyarokhoz, és Grazban tanuló norvég diákok vért adtak a magyar forradalmárok megsegítésére. November elejétől az Ausztriába menekült magyar családok adományt kaptak a DNF (Norvég Menekültügyi Tanács) bécsi képviselője jóvoltából. November 4-től már a szovjet hadsereg birtokolta és irányította a reptereket, a segélyszállítmányokat nem engedték be Magyarországra.
Az 1956–1959-ig tartó periódust vizsgálva a történész nyomon követi, hogy a norvégok kezdetben a helyi segítségnyújtásra koncentráltak az ausztriai menekülttáborokban, majd felmérték az országukba betelepítés lehetőségét, bizottságot hoztak létre már november végére, és a norvég szociális minisztérium foglalkozott az üggyel. 1957 elejére 844 fő érkezett Norvégiába, májusra a legtöbbjüknek sikerült lakáshoz és álláshoz jutnia. Az ötvenes években a norvég bevándorláspolitika az asszimilációt részesítette előnyben, igyekezett a bevándorlókat szétszórtan és nem gettósítva elhelyezni. További menekülteket fogadtak be később Jugoszláviából, így összesen mintegy 1400 magyar került Norvégiába. 1958-ra mondható, hogy konszolidálódott a magyar menekültek helyzete, akik eldöntötték, végleg maradnak, mert volt, aki a repatriációt választotta.
