Az Andrássy utat építő nemzedéknek utolsó jelentős művésze volt Schickedanz Albert. Yblnek, Lángnak, Petschachernek volt korban és munkában társa. Az a kor a maga egyéniségének érvényesülését egy régebbi kor formavilágában kereste. Építő művészei képzeletükkel az olasz reneszánsz hagyományain csüggtek és megkísérelték, hogy a maguk korának igényei szerint fejlesszék és alakítják azt az anyagot, melyet a reneszánsz művészei ugyanúgy kaptak hagyományként a régiektől és melyet ugyanúgy módosítottak és alakítgattak a maguk korának természetéhez igazodva. Építőművészetünknek majd két évtizedes anarchiája után, a miután ahány tehetségünk fölbukkant, mind a semmiből akart újat és példátlant előteremteni, most már jól látjuk, hogy az építőművészet evolúciójának egyetlen logikus útja a helyes hagyományok fejlesztése. Annyi keresés, új anyagokkal való annyi próbálkozás csak arra volt jó, hogy egy sereg örökké nyugtalannak ható és örökre megoldatlan épület mindenkit meggyőzzön arról, hogy az építőművésznek a hagyománnyal nem tanácsos szakítania. Hagyományon nem annyira az előző korok egyéni sajátosságait mint inkább az alapformáit és a formák alkalmazásában nyilvánuló általános gondolatmenetét értve.
[…] Schickedanz Ybl környezetében fejlődött művésszé. Már korán szép feladatokhoz jutott, de tehetsége nem igen tudott lendületre kapni. Egész pályájára nézve jellemző, hogy nincsen tetőpontja, sőt hogy igazi emelkedései sincsenek, viszont esései sem. Nagyobb és szuggesztivus művészi egyéniségek árnyékában szoktak az olyan kisebb intenzitású egyéniségek kisarjadzani mint Schickedanz. Végzete finom művészi érzékkel ajándékozta meg. Azok közé tartozott, akik töprenkedés nélkül alkotnak, amíg tehetségük határain belül maradnak. Játékos gyönyörködéssel rajzolgatta a klasszikus művészettől és a reneszánsztól megihletett ornamentumait, oszlopfejeit és az építészet egyéb díszítő motívumait. A természet színei mélyen meghatották. Vízfestményei és egyéb festményei tanúskodnak fejlett színérzékéről és festői felfogásának nemességéről.
Életének legnagyobb alkotása az a tér, mely az Andrássy utat lezárja. Ritkán jut része építőművésznek ekkora méretű és ilyen izgatóan nehéz föladatban. Ám, aki Schickedanz megoldásán akarná megmérni ennek a művésznek képességeit, helytelen eredményre jutna. Schickedanz nem volt monumentális felfogású művész. Nem volt egészben látó, hanem részletekben elmerülő. Milyen testetlenek a millenniumi emlék oszlopai, még a mögéjük állított kőpillérekkel is! Milyen ösztövér hatású arányaiban, mennyire nem monumentális az angyalt tartó főoszlop is! Csak ha közelebb megy hozzájuk az ember, látja a részletek szépségét, a tagozások finomságát, az elgondolásnak nemességét. Mérséklet, józanság, szárazság jellemzi a Műcsarnok épületét. Egyáltalán nincsen az az épület a térbe szerkesztve. S ugyanez áll a Szépművészeti Múzeum épületére is, amelynek azonfelül tömegelosztása sem szerencsés, heterogén részeit Schickedanz nem tudta egységgé összefoglalni. A részletekben itt is akad sok szép. Nem csak a tulajdonképpeni díszítő motívumokban, hanem némelyik rész építészeti megoldásában is. Szép például, sőt a Műcsarnok homlokfalához képest monumentális hatású a timpanont tartó oszlopcsarnok. A timpanon és az oszlopok magassága közt itt az arány jóval kibékítőbb, mint a Műcsarnokon. Maguk az oszlopok karcsúbbak (legalább is karcsúbbaknak tetszenek) még is monumentálisabbak, mint a Műcsarnoknak szemre zömökebb oszlopai.
Schickedanz tehetségéről mind ezek az alkotásai helytelen fogalmat adnak. Nem volt ő olyan epigoni művész mint ezek a vértelen és egyéni zamat híján való épületek mutatják. Hogy mire volt képes, ha tehetsége neki igazán megfelelő feladathoz jutott, sokkal jobban megítélhetni kisebb alkotásain, azok között is Bajza utcai kis villáján, mely fiatalabb kori munkája.
[…] Nagy kár, hogy ez a harmóniás szép tehetség nem volt egyszersmind egy bizonyos cél felé törekvő kemény akarat is. Ha az ember alkotásainak sorrendjén végignéz, ha a nagy hézagokat látja benne, ha termelő erejének el-elapadását, ha érdeklődésének más-más irányba fordulását látja, ha az építőművészt egyszerre csak elveszti szeme elől, hogy a festőt lássa meg helyén, akkor művei mögött gyönge ellenállású, érzelmességében el-ellágyuló, finom és sokszor elmélázó, ritkán derűs egyéniséget érez meg.
Ilyen lehetett Schickedanz Albert.
(Elek Artúr: Schickedanz Albert. Nyugat, 1915/19.)
Százhetvenöt éve, 1846. október 14-én született Schickedanz Albert műépítész, festő, az eklektikus építészet képviselője, a budapesti Millenniumi emlékmű, a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum tervezője.
