Az Andrássy utat építő nemzedéknek utolsó jelentős művésze volt Schickedanz Albert. Yblnek, Lángnak, Petschachernek volt korban és munkában társa. Az a kor a maga egyéniségének érvényesülését egy régebbi kor formavilágában kereste. Építő művészei képzeletükkel az olasz reneszánsz hagyományain csüggtek és megkísérelték, hogy a maguk korának igényei szerint fejlesszék és alakítják azt az anyagot, melyet a reneszánsz művészei ugyanúgy kaptak hagyományként a régiektől és melyet ugyanúgy módosítottak és alakítgattak a maguk korának természetéhez igazodva. Építőművészetünknek majd két évtizedes anarchiája után, a miután ahány tehetségünk fölbukkant, mind a semmiből akart újat és példátlant előteremteni, most már jól látjuk, hogy az építőművészet evolúciójának egyetlen logikus útja a helyes hagyományok fejlesztése. Annyi keresés, új anyagokkal való annyi próbálkozás csak arra volt jó, hogy egy sereg örökké nyugtalannak ható és örökre megoldatlan épület mindenkit meggyőzzön arról, hogy az építőművésznek a hagyománnyal nem tanácsos szakítania. Hagyományon nem annyira az előző korok egyéni sajátosságait mint inkább az alapformáit és a formák alkalmazásában nyilvánuló általános gondolatmenetét értve.
[…] Schickedanz Ybl környezetében fejlődött művésszé. Már korán szép feladatokhoz jutott, de tehetsége nem igen tudott lendületre kapni. Egész pályájára nézve jellemző, hogy nincsen tetőpontja, sőt hogy igazi emelkedései sincsenek, viszont esései sem. Nagyobb és szuggesztivus művészi egyéniségek árnyékában szoktak az olyan kisebb intenzitású egyéniségek kisarjadzani mint Schickedanz. Végzete finom művészi érzékkel ajándékozta meg. Azok közé tartozott, akik töprenkedés nélkül alkotnak, amíg tehetségük határain belül maradnak. Játékos gyönyörködéssel rajzolgatta a klasszikus művészettől és a reneszánsztól megihletett ornamentumait, oszlopfejeit és az építészet egyéb díszítő motívumait. A természet színei mélyen meghatották. Vízfestményei és egyéb festményei tanúskodnak fejlett színérzékéről és festői felfogásának nemességéről.
