Nekiveselkedni a lehetetlennek

Nyolcvanhatodik életévében járó amerikás magyar nyerte az idei Balassi műfordítói nagydíjat. A fiatal emberként még írónak készülő, immár nyugdíjas vegyésszel folytatott beszélgetésből kiderül, hogy a tengerentúlon miért nem szeretik a rímes verseket, mi a Mama utolsó sorának helyes értelmezése, vagy hogy miért jó, hogy annak idején Kányádi Sándor annyira állhatatos volt.

Fotó: Teknős Miklós

– Az interneten fellelhető rövid tájékoztatás szerint diákként jutott ki Amerikába 1956-ban. Mit tanult idehaza, és milyen szerepet vállalt a forradalomban, hogy a távozás mellett döntött?
– Az Agrártudományi Egyetem harmadéves hallgatója voltam. Mivel a katonai kiképzés akkoriban minden egyetemen kötelező volt, hallgatóként megtanultam bánni a fegyverekkel, így '56-ban én mutattam meg a fiatalabb, gyakorlatlan forradalmároknak, hogyan kell használni a gépkarabélyt, vagy hogy hogyan kell elhajítani a kukoricagránátot. Ráadásul közvetlenül a forradalom előtt beválasztottak az egyetemi diáktanácsba, amely egyfajta ellen-DISZ volt [Dolgozó Ifjúság Szövetsége, kommunista ifjúsági tömegszervezet – R. H.]. Egyébként nem magamtól döntöttem a távozás mellett: amikor felhívtam az egyik legjobb barátomat, az édesanyja vette fel, és az volt az első kérdése: „Palikám, te még az országban vagy? Nem mentél nyugatra?”

Legéppuskázott menekültek

– Hogyan sikerült végül kijutnia?
– Csak az édesanyámat értesítettem arról, mire készülök. Egy társsal vágtam neki 1956 decemberében – az illető akkoriban szabadult a börtönből kilenc év után. Azt a tanácsot kaptuk, hogy Győr felé már le vannak zárva az utak, próbáljuk meg Szombathely felé – mintha az ilyesmit csak úgy meg lehetne próbálni: ha nem sikerül az embernek, akár le is lőhetik! Elég az hozzá, hogy felszálltunk a szombathelyi vonatra, de a végállomás előtt, a határsáv peremén leszállított minket a kalauz. A városban éppen vásárt tartottak, felkéredzkedtünk hát egy üres vontatóra. A hátuljában, a platón hasalva jutottunk be a területre. Az őrök ismerték a sofőrt, meg sem állították, csak intettek neki, hogy menjen tovább.
– De még mindig csak a határsávban jártak…
– Ott akkoriban mindenkiben meg lehetett bízni: miután megtudták, hová készülünk, egy házaspár adott nekünk ebédet – egyetlen fillért sem fogadtak el érte –, és azt mondták, a kisfiuk éppen iskolában van, várjuk meg, amíg megérkezik, majd ő elvezet minket a határhoz. Jó darabig baktattunk a fiú nyomában, aki egyszer csak megállt, és egy füves, fás, bokros területre mutatott: ott van. Előrébb lopóztunk, láttunk egy tankot meg egy őrtornyot, amelyből géppuska meredt elő – tényleg itt a határ. Úgy gondoltam, jobb nappal átkelni rajta, mert éjjel inkább figyelnek az őrök. Vettünk hát egy mély lélegzetet, nekifutottunk, és átrohantunk a határon anélkül, hogy bármi történt volna – az őrök talán éppen aludtak. Ausztriában az első tanyaháznál észrevettek minket a helyiek, és traktorral elvittek a legközelebbi falu iskolájához, mert ott rendeztek be ideiglenes szállást a menekülteknek. Éjszaka érkezett újabb csoport Magyarországról, és elmesélték: géppuskával közéjük lőttek, a csoport fele elesett. Igazam lett hát, jobb volt nappal nekivágni.
– Ausztriából aztán Amerikába utazott, ahol filozófusi, majd vegyészi végzettséget szerzett. E két terület első ránézésre elég távol esik egymástól…
– Mivel az agráron az első két évben csak elméleti alapokat oktattak, gyakorlati ismeretek nélkül jutottam ki Amerikába 57 tavaszán. Gondoltam, úgy választhatok pályát, mint ha a nulláról kezdeném. Mindig is érdekelt a filozófia, a Chicagói Egyetemen megpróbáltam rá ösztöndíjat szerezni, de nem adtak. Azt mondták, előbb sajátítsak el egy tudományágat, az jól átmozgatja az agyat, majd utána lehet filozófiát tanulni. Végül az Illinois-i
Egyetemen jutottam kémiai ösztöndíjhoz. Párhuzamosan tanultam hát a vegyészetet és a filozófiát, de az előbbi segítségével helyezkedtem el: a Merck nevű gyógyszergyártó óriási New Jersey-i
laborjában kaptam állást – filozófusként amúgy sem igen tudtam volna megélni Amerikában.
– Tudatosan döntött úgy, hogy a tengerentúlon nem hagyja feledésbe merülni a magyar nyelv ismeretét?
– Egyáltalán nem. Kész voltam arra, hogy új életet kezdjek, az volt az elsődleges célom, hogy minél jobban megtanuljak angolul. Úgyhogy 66-ban, amikor először hazalátogattam, jóval nehézkesebben beszéltem magyarul, mint most. Két dolog kellett ahhoz, hogy ismét formába lendüljek. Az egyik: a különféle magyar körökkel szándékosan nem tartottam a kapcsolatot – túlságosan zártnak tartottam a közeget –, de abba a klubba, amelyet a magyar öregdiákok hoztak létre a New Jersey-i Egyetemen, többször elmentem, hallgatóként is, előadóként is. A másik: mind többet publikáltam új hazám nyelvén, így egy idő után feljogosítva éreztem magamat arra, hogy átültessem a magyar alkotók magyar nyelven publikált munkáit. Az eredeti szövegek ismételt átböngészése, jelentésük minél pontosabb megfejtése sokat javított a magyar nyelvtudásomon.

Udmurtok és csángók

– Kosztolányi Dezső azt vallotta, hogy egy fordítónak nem azon a nyelven kell jobban tudnia, amelyikről fordít, hanem azon, amelyikre átülteti az adott alkotást. Az ön esetében ez az angol.
– Kosztolányi jól látta. De az sem mindegy, melyik angolról beszélünk, hiszen e nyelvnek több változata van. A brit és az amerikai között mutatkozó különbségekről sokan hallottak már, de e kettőn kívül létezik még ausztrál, új-zélandi és kanadai angol is, és egy fordítónak valamennyi sajátosságaival illik tisztában lenni.
– Kányádi Sándor és Faludy György munkáinak átültetése kapcsán emlegetik leggyakrabban a nevét. Milyen kihívásokat jelentettek a verseik a fordítás során?
– Kányádi Sándorral többször találkoztam személyesen, és levélben is kikértem a tanácsát egy-egy módosítás kapcsán.
A könnyebb befogadás érdekében ugyanis kisebb változtatásokat kellett eszközölnöm a szövegeiben. Egy amerikai egy ismeretlen szerzőtől nem olvas végig olyan szöveget, amelyik a kezdet kezdetétől nem világos a számára. Ezért a fordításokhoz több helyen lábjegyzeteket fűztem, és – ahol mód volt rá – a törzsszövegbe is be-becsempésztem némi többletinformációt vagy egyértelműsítő adalékot az eredetihez képest, hogy legyen, ami kapaszkodót nyújt a befogadónak. Kányádi mindig partner volt ebben, hiszen fontos volt számára, hogy alkotásai az angol nyelvű olvasókhoz is eljussanak. Egyedül a Vannak vidékek ciklusban szereplő darab, az Oki Asalcsi balladája esetében makacsolta meg magát.
– Ez egy udmurt (votják) költőnőről szóló alkotás, aki az anyanyelvén verselt, de a sztálini önkény idején, felsőbb nyomásra abbahagyta, és elnémult.
– Így van, harminchét költemény a teljes életműve. A róla szóló ballada maradéktalan befogadásához az olvasónak történelmi, földrajzi, politikai háttérismeretekre van szüksége. Jeleztem hát Kányádinak, hogy lehetetlen jól lefordítani. „Akkor veselkedj neki a lehetetlennek!”, mondta. Csak utólag értettem meg, hogy azért reagált így, mert az udmurt identitásához ragaszkodó költőnő alakjának felhasználásával a határon túli magyarok helyzetére, a csángók anyanyelvhasználatának lehetőségeire kívánta ráirányítani a figyelmet. És sorai – állhatatosságának köszönhetően – angolul is olvashatók.

Faludy György gyászjelentése

– Faludy Györgyről milyen történetet tud megosztani?
– Sokat dolgoztam az ő verseivel is, de mert majdnem kizárólag kötött formában írt, költészete nem talált nagy érdeklődésre az angolszász közegben. Rímes versek esetében az angol nyelv zenéje kellemetlen hatást kelt a fülben, főleg hosszú távon, ezért az ottani szerkesztők úgyszólván rá sem néznek a rímes versekre. Halála után azonban újra szétküldtem korábban lefordított munkáit, és tizennyolc folyóirat fogadott el belőlük egyet-egyet, még egy könyvkiadót is sikerült találnom szűk válogatás megjelentetéséhez. Az eset csak azért szomorú, mert a fő dolog, ami mindehhez kellett, a The New York Times által közölt gyászjelentés volt. Igazából az tette elfogadhatóvá, sőt kívánatossá a műveit.
– Kányádiról és Faludyról beszéltünk. De ha odakint meghallják, hogy magyar irodalom, melyik alkotó neve ugrik be nekik először?
– A tájékozott, olvasott amerikai alighanem József Attilára gondol. Az ő művei több fordításban is hozzáférhetők, melyek közül nem mindegyik mondható sikerültnek. Az egyik verzióban a Mama lezárása például érthetetlen lett.
– „Szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében”… Minek az átültetése jelentett problémát?
– A kékítőé. Erre ugyanis nincs szó az angolban, egy – egyébként szintén magyar – fordító tehát azzal a lábjegyzettel látta el, hogy olyan szerről van szó, amelyik a mosáshoz adva kékebbé teszi a ruhákat. Csakhogy a kékítő eltünteti a fehér ruhákból a sárga foltokat, optikailag tehát fehérít. Ez egyébként a szövegösszefüggésből is világos: a haj ősz színe nem sötétebbé, hanem világosabbá teszi az ég kékjének árnyalatát. A Mama utolsó sora tehát erre utal!
– A családtagjai is annyira tisztában vannak a ritkán használt magyar szavak jelentésével, mint ön?
– Sajnos nem. Az első házasságomból született egy lányom, de ő már évek óta nincs köztünk. Ez fájó pont az életemben. Emlékét a The Endless End című ciklusom őrzi.

(A borítóképen Sohár Pál, Amerikában élő magyar műfordító. Fotós: Teknős Miklós)

Névjegy

Sohár Pál (angol nyelvterületen: Paul Sohar) székesfehérvári születésű, budapesti és New Jersey-i illetőségű vegyész, költő, műfordító. Saját verseit tartalmazó kötetei: Homing Poems (2005); The Wayward Orchard (2011); In Suns’s Shadow (2020). Készülőben (magyarul): In Memoriam Vitae.