A meseközpontú egyéniségkutató magyar iskola jeles képviselőjének tekintik, a Hagyományok Házában a mesemondás módszertanát tanítja. Honnan ered a tanfolyam ötlete, és miből gondolták, hogy szükség van rá?
– A Hagyományok Házában 2001-ben Agócs Gergely kezdeményezésére kezdtek népmesével is foglalkozni. Felkértek, írjak tankönyvet a mesemondás hagyományáról. 2007-ben a Magyar népmese – hagyományos mesemondás című hatvanórás akkreditált képzés is elindult. A tanfolyamon Voigt Vilmos, Fábián Éva és Sándor Ildikó is oktatott, de az órák többségét Agócs Gergely és jómagam tartottuk. A módszert, amellyel tanítható, feleleveníthető a hagyományos, improvizatív élőszavas mesemondás, szintén mi ketten dolgoztuk ki. Mivel a népmesének a szóbeliség a valódi tere, a mesemondás visszatanításának ennek részeként kellett megtörténnie. Ebben segítségünkre volt a folklorisztikai szakirodalom, a mesekutatás, különösképpen az egyéniségkutató népmeseiskola valamennyi munkája és a magyar nyelvterület számos mesemondó egyénisége. A kurzust elvégző hallgatók későbbi szerepvállalásának, az időközben megalakult Meseszó Egyesületnek köszönhetően a revival [a hagyományokat újraélesztő – G. K. E.] mesemondás mozgalommá vált. Tavaly a Hagyományok Háza tanfolyamának módszertanát és élőszavas mesemondás-átörökítési gyakorlatát felvették az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Jó gyakorlatok nemzeti jegyzékébe.
– Kik érdeklődnek leginkább a tanfolyam iránt?
– A résztvevők sokféle területről érkeznek. Leginkább pedagógusok, közművelődési szakemberek, de a közgazdásztól a kertészmérnökön át az életvezetési tanácsadóig szinte minden hivatás képviselteti magát. A mesemondás a beszéd és a történetmesélés azon fajtája, amely közönségét beépíti tevékenységébe, így számos területen sikerrel alkalmazható. Indultak már továbbképzések a Felvidéken, Erdélyben és a Vajdaságban is. Nemzetközi párhuzama a storytelling mozgalom. Viszont mi sokkal jobban igazodunk a hagyományokhoz, a szóbeliség törvényszerűségeihez. Ebben van hatalmas szerepe az egyéniségkutató meseiskolának, amely megteremtette a lehetőségét annak, hogy megismerjünk számos jó mesemondót, tanulmányozzuk a módszerüket.
– Milyen a jó mesemondó?
– Ezt mindig a hallgatóság dönti el. A hagyományos mesemondás esetében a közösség gyakorolta is a múltban a szelekciót, csak jó mesemondót hallgatott meg. Kovács Ágnes nyomán tudjuk, hogy a jó mesemondó képeket fest. A tanfolyamunknak is az a módszertani alapja, hogy alkalmassá tesszük a mesemondót képeket látni, majd ezeket úgy átadni, hogy a hallgatóság is ugyanazt lássa, amit ő. Ez a technika verbális és nonverbális, azaz szóbeli és nem szóbeli eszközöket igényel. Bár vannak olyan mesemondók, akik egyáltalán nem használnak nonverbális elemeket, mégis képesek megfesteni szavaikkal azokat a karaktereket, helyzeteket, amelyekbe a publikumnak bele kell helyezkednie. A mese nyelvezete, elhelyezése, aktualizálása, az általa használt hasonlatok, az állandósult formulák, mint például az „olyan szép volt a királylány, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem” segítségére lehet ebben. Választ ad a kérdésre a mesélő ember fogalma is, amely a nevető és a síró ember mintájára jött létre, és arra utal, hogy aki mesét mond, erőteljes kommunikációs készséggel rendelkezik. Jó a memóriája, tárolni tudja a szövegeket, és elő is tudja adni ezeket. Mindenképp kell hogy legyen talentuma, ahogyan az öregek fogalmaztak. Mindemellett karizmatikus egyéniség, hiszen le kell kötnie hallgatóságát. Amikor a kilencvenes években összetalálkoztam az első mesemondóval, megdöbbentem, mennyivel többet ad egy ilyen előadás, mint a leírt szöveg. Keresni kezdtem, hogyan tudom megragadni azokat a fogásokat, amelyekkel létrehozza ezt az egyszemélyes színházat. Ezek az emberek nem tanulták a mesemondást, csak eltanulták másoktól, mégis képesek voltak arra, hogy megjelenítsenek hosszú történeteket, eljátsszanak párbeszédeket, érzékelhetővé tegyenek helyszíneket, ábrázoljanak jellemeket.
– Meghatározó az ön számára Szűcs László. Ki volt ő?
– Hajdújáráson élt, de ludasi születésű volt. Mindkét település szegedi kirajzású, lakói ö-ző nyelvjárásban beszélnek, az idősebbek még ma is. Laci bácsi meseanyaga azért volt nagyon érdekes, mert az édesapja, akitől a mesélést elsajátíthatta, az 1860-as években született, ő 1922-ben, így olyan archaikus meseanyagot őrzött, amelyet a szegedi nagytájon talán Kálmány Lajos idejében jegyeztek le utoljára. Nem véletlen, hogy nála kezdtem kutatni a mesemondás technikáját, rendkívüli előadó volt. Egy-egy történetet többször is felvettem különböző helyzetekben, szövegkörnyezetekben. Ha vele nem találkozom, valószínűleg nem leszek mesekutató.
– Főként a Bácskában és a Bánságban kutatott. Az itt élők kivételesen jó mesélők?
– A mesemondásnak fontos szerepe volt ezen a vidéken. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a XIX. századból és a XX. század elejéről is vannak adataink Kálmány Lajosnak köszönhetően, majd az 1960-70-es években intenzív mesegyűjtés folyt, kiváló leírások készültek. Számos olyan műhely is létrejött, amelynek keretében hagyományosan mesélő mesemondók és pedagógusok foglalkoztak a gyermekekkel. Az elmúlt években a Hagyományok Háza hálózatának vajdasági részlege karolta fel az említett kezdeményezéseket. Van ilyen az al-dunai székelyeknél, Székelykevén és Hertelendyfalván, a palóc kirajzású Kupuszinán, a szegedi kirajzású Szabadka környékén és a Bánságban, Muzslyán, ahol szintén szegedi gyökerű magyarok élnek. Egy-egy ilyen vetélkedő a Vajdaság egészét mutatja be, annyi nyelvjárás előjön.
– Van utánpótlása a néprajzkutatónak és a mesemondónak a Vajdaságban?
– A mesemondás terén az utánpótlás inkább Budapesten található, többek között a Hagyományok Házában. A narratívakutatás, a történetgyűjtés viszont megmaradt a Vajdaságban is. Van egy kutatócsoportunk, az Al-Duna Műhely, amely néhány néprajzost, nyelvészt, művelődéstörténészt fog össze. Egyetemi hallgatók is jönnek velünk terepre, ahol élettörténeteken és egyéb narratívákon keresztül próbálunk választ találni az identitás különböző formáira. De az etnográfusokat tömörítő Kiss Lajos Néprajzi Társaság is nagyon aktív.
– Több kötet szerzője, kiállítások kurátora, Budapesten is elismert szakember. Milyen gondolatokkal tért haza szülővárosába, Szabadkára?
– Nyolc évig éltem Budapesten, szerettem ott lenni, számos barátot szereztem, és a mai napig jó szívvel járok vissza, hiszen a Hagyományok Házának és a Magyarságkutató Intézetnek is munkatársa vagyok. Szabadkán az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karán tanítok. A kötődések hoztak haza. Mindig is itt voltam otthon.
Borítókép: Bukovics János mesemondó a Hetedhét Hatvan népmesefesztiválon, 2020. Képeket látni és átadni (Fotó: Hagyományok Háza/Szilárd Katalin)
