A régi ház

A születésünk előtt megismert menedék sarkall arra bennünket, hogy újjáépítsük azt a zugot, amelyet világrajövetelünk pillanatában elveszítünk.

A ház, az otthon, a tűzhely iránti olthatatlan vágy már kezdettől fogva ott honol az ember lelkében. A születésünk előtt megismert menedék, az anyaméh boldog tapasztalata sarkall arra bennünket, hogy valamilyen formában újjáépítsük azt a zugot, amelyet világrajövetelünk pillanatában visszavonhatatlanul elveszítünk. Akkor is, ha a végeredmény az eszményinek csupán fakó földi mása.

A naptárak 1965-öt írtak. A két testvér, Mózes és Ádám, érthető elfogódottsággal lépett be a rozoga fakapun, amely rosszalló nyikorgással tiltakozott a behatolás ellen. Pillantásuk sietve futott körbe a telken: omladozó vakolatú, kopott sárga kis ház, szakadozott kátránypapírral tető gyanánt, és egy elaggott disznópajta az udvar sarkában. Az ablakok környékén itt-ott fehér javító meszelés virított, a vakolat alól fel-felfeslettek a hosszú szolgálatban megfeketedett gerendák. Amikor benyitottak, elhűlve látták, hogy a bútorok a helyükön állnak. Mintha mi se történt volna. Pedig történt, mert a két férfi most már teljes jogú tulajdonosként érkezett ide, s ezt közjegyzői papír is igazolta volna, ha valaki kéri. A kályhában elszenesedett famaradványok, a padlón egymásra dobált tárgyak iszonyú rendetlenségben, s az orrot sem kényeztette el a falakból áradó dohos szag. Az asztalon egy magába roskadt puliszka állt, mintha a ház lakói éppen csak kiugrottak volna valamit elintézni még vacsora előtt.

Jelentőségteljesen néztek egymásra, és mindketten ugyanarra gondoltak: vajon milyen sorsra juthatott a pár napja még itt lakó szerencsétlen öregasszony, akit a gyermekei sebtében szállítottak el a feje fölül eladott házból? Olyan gyorsan indultak kifelé, mintha menekülnének a gondolat elől. Amikor kívülről bezárták a kaput, és visszapillantottak tulajdonukra, mégis az a dia­dalérzettel rokon öröm fogta el őket, amelyet a hajóskapitány érezhet, amikor hosszú idő után horgonyt vet a hazai kikötőben. Most már volt otthonuk. Nem abban a faluban, ahol felnőttek, ahol az apjuk, a nagyapjuk és az összes ősük lakott, hanem „bent”, városon. És nem is akárhol: a belvárosban, a vár szomszédságában. Közel a főtérhez, a boltokhoz, a városházához, iskolához, óvodához, mindenhez. Kissé már városi polgároknak is érezték magukat. Úgy siettek, szinte a föld felett jártak, hogy asszonyaiknak is megvigyék a nagy hírt.

Ilka nem azzal a kitörő örömmel fogadta, mint amire Mózes számított. „Szóval mégiscsak építünk? – kérdezte elkeskenyedve. – Mire jó az? Miért nem megyünk blokkba? Annyi épül mostanság, s központi fűtéssel…” Ám férje tekintetéből látta, hogy a vita tárgytalan.

A másik fiatalasszonyt, Máriát azonban felderítette a hír. Hatgyermekes családban nőtt fel, de most, hogy megszületett a kicsi, már zavarta az örökös zsúfoltság, de leginkább az, hogy a hasfájós csecsemő rendszeres éjszakai sírása lassan a többiek jóindulatát is kikezdte. Így hát számára a szabadság ígéretesen friss szellője áradt a férje szavaiból.

Hét végén kalákában, a rokon férfiak segítségével elbontották a házat. Bontás előtt azonban kiürítették, s akkor értették meg, hogy a korábbi lakók miért hagyták ott nekik a bútorokat. Az almárium, a ruhásszekrény, de még az asztal lábai is úgy néztek ki, mintha nagyon apró lövedéket használó golyószóróval sorozták volna meg őket. „Ez rettenetes – csóválta a fejét Mózes –, hogy lehetett így élni itt?!” „Hát, ha a szú egyszer beeszi magát valahová – mondta Ádám –, már nem sokat tehetsz. Jobb, ha menekülőre fogod.” „Felelőtlenség – morgolódott tovább a másik –, a gyermekek felelőtlensége. Szegény öregasszony…” És örült, hogy Ilka ezt nem látja, s nem kell újabb, a modern blokklakások mellett érvelő rohamot hárítania.

A kommunisták azokban az években már feltűrt ingujjal, gyöngyöző homlokkal dolgoztak a társadalom átalakításán. Egyre-másra épültek a gyárak a város peremén, s a párt a kollektivizálással gondoskodott arról, hogy megfelelő munkaerő is kerüljön beléjük. Az orrba vert parasztság elfancsalodva nézte, mint húzzák ki lába alól a földet, hogyan robbantják szét az évszázadok alatt a földeken és a föld körül élet- és munkaközösségbe kovácsolódott nagycsaládokat, miként kényszerülnek arra a falusi fia­talok, hogy a megélhetésért nyakukba vegyék a várost. Vagy az országot. És hát, hogy miként süllyed a múltba őseik gazdálkodásra, szántásra, vetésre, aratásra berendezkedett kicsi székely világa. Nem volt mit tenni.

Mózes és Ilka a kisvárosi készruhagyárban talált munkát, Ádám, aki szakácsnak tanult, egy belvárosi vendéglőben dolgozott. Hogy az új világ beindítása nem volt zökkenőmentes, abból is látszott, hogy buszjárat híján Mózes és Ilka gyalog jártak be szülőfalujukból a készruhagyárba. Napi tizenöt kilométernyi gyaloglás. Ez valójában csak Ilkát gyötörte meg, Mózes gyermekkora óta munkában edződött teste jól viselte a megpróbáltatást. Ádám, aki apósáéknál lakott egy picivel távolabbi faluban, minden éjjel hazakarikázott asszonyához és kicsiny gyermekéhez.

Az emeletes ikerház két év alatt épült fel, igaz, ekkor még mindkét oldalon csak egy-egy szoba volt lakható állapotban. Téglából építették, hogy időtálló legyen. Beköltözésük napján Máriával madarat lehetett volna fogatni, Ilkának meg aznap éjjel nem jött álom a szemére a boldogságtól. Ádám, amikor kettesben maradtak az asszonyával, boldogan ecsetelte a jövőt: „Ebben a házban élnek majd a gyermekeink is. Ha meghaltunk, akár két család is elfér itt.” A jövő azonban ritkán vesz tudomást az emberi vágyakról.

Két emberöltő telt el azóta, hogy beköltöztek. Ez idő alatt felneveltek három-három gyermeket, túlélték a kommunistákat, majd megnyerhetetlen csatába bocsátkoztak a nyomukban érkező vadkapitalizmus féktelen erőivel. És közben megöregedtek.

A ház tanúja és részese volt mindennek.

Ádám és Mózes mára égi lakhelyet választottak, a hat gyermek közül egy más városba, négy más országba költözött, ám a hatodik a családjával egy ideig értelmet adott az emeleti résznek. Aztán ő is kiröppent. De legalább a városban maradt. Ilka férje halála után megvalósította dédelgetett álmát: eladta a maga házrészét, és blokklakásba költözött.

Csak Mária maradt hírmondónak az egyre magányosabb és barázdáltabb külsejű ikerház egyik felében. Pár hónapja, amikor a „messzi távolban” élő fia, Ábel hazalátogatott, keserű arccal fogadta a kapuban: „Fiam, nem bírom tovább, a szú szétrágta a parkettát és a bútorokat, bogarak közt élek… Hiába, régi ez a ház… Valamit tenni kéne…” Ábel belépett az ajtón, és elgondolkozva nézett körül. Az asztalon gőzölgő puliszka várta.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)