Pandák és pálcikák

Az elnök pekingi látogatásától, amelyre John Adams operát is írt, a korabeli amerikai sajtó levegőt sem kapott.

Nixon kínai útjának jelentősége a mai napig mit sem csorbult, sőt. A Kínai Népköztársaság, amely 1972-ben 113 milliárd dollárt termelt meg, elmaradott agrárgazdaságból feltörekvővé válva – Teng Hsziao-ping reformjainak is köszönhetően – ezt az összeget már az ezredfordulóra megtízszerezte, 2017-re megszázszorozta, mára pedig meg is előzte az amerikaiakat, legalábbis vásárlóerő-paritáson számolva. 

A világon minden tíz dollárból csaknem négyet vagy Amerikában, vagy Kínában termelnek meg. Az amerikai piacvédő politika nagy hátulütője, hogy a kispénzű amerikai vásárló – választásokra lefordítva: a szavazótábor – nagyon is örül a Walmart áruházakban kapható egy dolláros plüssmacinak, műanyag papucsnak és tortagyertyának. Kevésbé érdekli ehhez képest a politikai körítés, hogy hány ujgur sínylődik állítólag átnevelőtáborban.

„A trendvonalak elvitathatatlanul egy amerikai–kínai háború irányába mutatnak” – figyelmeztetett James Stavridis amerikai tengernagy, a NATO volt európai főparancsnoka egy Zoom-beszélgetésen, amelynek témája új könyve, a 2034 – A következő világháború című regénye volt. 

Amikor lapunk Európa globális jelentőségéről kérdezte a tengernagyot, árulkodó választ kaptunk: az amerikai, kínai, iráni, indiai és orosz főszereplőkkel szerinte betelt már a színpad. Talán legközelebb Európáról ír majd – de az is lehet, hogy inkább Japánról, érzékeltette sokatmondóan Stavridis, aki 2016-ban Hillary Clinton alelnökeként és Donald Trump külügyminisztereként is felmerült lehetséges jelöltként. 

– Kína jelenleg többet tud Amerikáról, mint fordítva – tette hozzá. Mindenesetre a Dél-kínai-tengeren nem mennek már ritkaságszámba a katonai incidensek az amerikaiak és a szintén hegemóniára törő kínaiak között. 

Ezt ugyan az orosz–ukrán – értsd: az oroszok és a Nyugat közötti – konfliktus az aktuálpolitika fényében jelenleg elhomályosítja, de kérdés, meddig. Hszi Csin-ping kínai elnök-pártfőtitkár és Vlagyimir Putyin orosz államfő a Nyugattal szemben a jelek szerint egyre jobban egymásra talál, mindenesete jobban, mint 1972-ben Mao Kínája és Leonyid Brezsnyev Szovjetuniója, amelyeknek feszült volt a viszonya. Peking és Moszkva számíthat egymásra az ENSZ Biztonsági Tanácsában is, legalább egy ügydöntő tartózkodás erejéig a vétójoggal rendelkezők között. 

Véd- és dacszövetség alakult ki közöttük, amellyel nemcsak a NATO-nak, de az orosz–ukrán válságban is vérszegénynek tűnő Európának is számolnia kell.

A pekingi téli olimpia – ha a koronavírus-járványtól és doppingbotránytól terhelten is – rendben lezajlott, a kínai vezetés dicsőségére. Los Angeles ugyan 2028-ban harmadszor lehet a nyári játékok házigazdája, de eddig Pekingen kívül még egy város sem érte el, hogy nyári és téli olimpiának is a házigazdája legyen. 

Az amerikaiak most politikai okokból diplomáciai bojkottot hirdettek, noha 2008-ban a legkevésbé sem zavarta őket, hogy úszócsodájuk, ­Michael Phelps minden idők legsikeresebb olimpikonja lehetett Pekingben. Hszi újraválasztás előtt áll, ami ugyanakkor a tavaly hatalomra került Joe Bidenről kevéssé mondható el. Demokrata párttársai is azt valószínűsítik inkább, Kamala Harris alelnök próbálkozik majd eggyel feljebb lépni a Fehér Házban.

Henry Kissingert, az amerikai diplomácia jövőre a századik születésnapjára készülő doyenjét, egyben Nixon jobbkezét és a pekingi út szervezőjét leszámítva az ötven évvel ezelőtti kínai látogatás egy főszereplője sem él már. 

„Ötvennél is többször jártam Kínában. Mint olyan sok látogató az évszázadok alatt, én is a kínai nép kitartása, kifinomultsága, családszeretete és kultúrája iránti csodálattal eltöltve jöttem el onnan” – írja Kínáról című könyve apropóján Kissinger. Amerikában az okos szülők spanyolra íratják gyerekeiket: ez a 331 milliós ország második legelterjedtebb nyelve az angol mögött. De azt mondják, a még okosabb szülők pedig kínaira.

Borítókép: Richard Nixon Kínában (Fotó: Flickr)