Egyikük már más, mint amilyen korábban volt, másikuk meg nem olyan, mint ahogyan utóbb emlékezünk rá. Mao Ce-tung pocakosan, már betegségektől elgyötörve, obligát zubbonyában ül a fotelben, vele szemben pedig Richard Nixon feszít fessen, mintha csak skatulyából vagy egy hollywoodi filmből lépett volna elő.
A nagy kormányos, a temérdek véráldozattal járó kínai „kulturális forradalom” levezénylője ekkor már bőven nem a régi formáját futja, a konzervatív amerikai elnök pedig, aki az utókor szemében ma is hihetetlen fölénnyel nyeri meg az 1972-es elnökválasztást, nem a ma ismert Nixon.
A fekete-fehér archív felvételek most annak apropóján kerülnek elő a videótárból, hogy e héten éppen ötven évvel ezelőtt, 1972 februárjában járt Nixon Kínában. Az esemény jelentőségét aligha lehetne túlértékelni, és a kortársak sem fogták vissza magukat ebben.
A hidegháború kontextusában a kínai kommunista rendszer – ellentétben a szovjettel, amelyet a Hitler-ellenes kényszerszövetségben már így-úgy kiismertek – az amerikaiak szemében sötét ló volt, egy rejtélyes birodalom.
Nixon a mozgóképfelvételeken derűsen koccint, ellátogat a nagy falhoz, amelyet szerinte csak nagy nép alkothatott meg, Csou En-laj – aki mai szemmel már beláthatatlanul hosszan, több mint negyedszázadon át volt miniszterelnök – a vacsorán előzékenyen szed az amerikai elnök tányérjára, és segít neki, hogy ügyesen bánjon az evőpálcikával, amelyet ma már minden nagyvárosi amerikai könnyedén forgat. Cukiság világpolitikai rangra emelve: Pat Nixon, a first lady kínai pandákkal ismerkedik.
Az elnök pekingi látogatásától, amelyre John Adams operát is írt, a korabeli amerikai sajtó levegőt sem kapott.
Nixon azzal sem döbbenthette volna meg jobban a világ közvéleményét, ha azt jelenti be, a Holdra látogat el
– írta szerkesztőségi cikkében a The Washington Post, pár évvel Neil Armstrongék holdraszállása után.
Ekkor rögzítették az amerikaiak az „egy Kína” politikát, vagyis azt: az Egyesült Államok a mai napig a kommunista népköztársaságot, nem pedig a nemzeti Kuomintang Tajvanra szorult uralmát ismeri el a kínai nép legitim képviselőjének, így az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagjának is.
Nixon kínai útjának jelentősége a mai napig mit sem csorbult, sőt. A Kínai Népköztársaság, amely 1972-ben 113 milliárd dollárt termelt meg, elmaradott agrárgazdaságból feltörekvővé válva – Teng Hsziao-ping reformjainak is köszönhetően – ezt az összeget már az ezredfordulóra megtízszerezte, 2017-re megszázszorozta, mára pedig meg is előzte az amerikaiakat, legalábbis vásárlóerő-paritáson számolva.
A világon minden tíz dollárból csaknem négyet vagy Amerikában, vagy Kínában termelnek meg. Az amerikai piacvédő politika nagy hátulütője, hogy a kispénzű amerikai vásárló – választásokra lefordítva: a szavazótábor – nagyon is örül a Walmart áruházakban kapható egy dolláros plüssmacinak, műanyag papucsnak és tortagyertyának. Kevésbé érdekli ehhez képest a politikai körítés, hogy hány ujgur sínylődik állítólag átnevelőtáborban.
„A trendvonalak elvitathatatlanul egy amerikai–kínai háború irányába mutatnak” – figyelmeztetett James Stavridis amerikai tengernagy, a NATO volt európai főparancsnoka egy Zoom-beszélgetésen, amelynek témája új könyve, a 2034 – A következő világháború című regénye volt.
Amikor lapunk Európa globális jelentőségéről kérdezte a tengernagyot, árulkodó választ kaptunk: az amerikai, kínai, iráni, indiai és orosz főszereplőkkel szerinte betelt már a színpad. Talán legközelebb Európáról ír majd – de az is lehet, hogy inkább Japánról, érzékeltette sokatmondóan Stavridis, aki 2016-ban Hillary Clinton alelnökeként és Donald Trump külügyminisztereként is felmerült lehetséges jelöltként.
– Kína jelenleg többet tud Amerikáról, mint fordítva – tette hozzá. Mindenesetre a Dél-kínai-tengeren nem mennek már ritkaságszámba a katonai incidensek az amerikaiak és a szintén hegemóniára törő kínaiak között.
Ezt ugyan az orosz–ukrán – értsd: az oroszok és a Nyugat közötti – konfliktus az aktuálpolitika fényében jelenleg elhomályosítja, de kérdés, meddig. Hszi Csin-ping kínai elnök-pártfőtitkár és Vlagyimir Putyin orosz államfő a Nyugattal szemben a jelek szerint egyre jobban egymásra talál, mindenesete jobban, mint 1972-ben Mao Kínája és Leonyid Brezsnyev Szovjetuniója, amelyeknek feszült volt a viszonya. Peking és Moszkva számíthat egymásra az ENSZ Biztonsági Tanácsában is, legalább egy ügydöntő tartózkodás erejéig a vétójoggal rendelkezők között.
Véd- és dacszövetség alakult ki közöttük, amellyel nemcsak a NATO-nak, de az orosz–ukrán válságban is vérszegénynek tűnő Európának is számolnia kell.
A pekingi téli olimpia – ha a koronavírus-járványtól és doppingbotránytól terhelten is – rendben lezajlott, a kínai vezetés dicsőségére. Los Angeles ugyan 2028-ban harmadszor lehet a nyári játékok házigazdája, de eddig Pekingen kívül még egy város sem érte el, hogy nyári és téli olimpiának is a házigazdája legyen.
Az amerikaiak most politikai okokból diplomáciai bojkottot hirdettek, noha 2008-ban a legkevésbé sem zavarta őket, hogy úszócsodájuk, Michael Phelps minden idők legsikeresebb olimpikonja lehetett Pekingben. Hszi újraválasztás előtt áll, ami ugyanakkor a tavaly hatalomra került Joe Bidenről kevéssé mondható el. Demokrata párttársai is azt valószínűsítik inkább, Kamala Harris alelnök próbálkozik majd eggyel feljebb lépni a Fehér Házban.
Henry Kissingert, az amerikai diplomácia jövőre a századik születésnapjára készülő doyenjét, egyben Nixon jobbkezét és a pekingi út szervezőjét leszámítva az ötven évvel ezelőtti kínai látogatás egy főszereplője sem él már.
„Ötvennél is többször jártam Kínában. Mint olyan sok látogató az évszázadok alatt, én is a kínai nép kitartása, kifinomultsága, családszeretete és kultúrája iránti csodálattal eltöltve jöttem el onnan” – írja Kínáról című könyve apropóján Kissinger. Amerikában az okos szülők spanyolra íratják gyerekeiket: ez a 331 milliós ország második legelterjedtebb nyelve az angol mögött. De azt mondják, a még okosabb szülők pedig kínaira.
Borítókép: Richard Nixon Kínában (Fotó: Flickr)
