Laikusok diktátuma?

Az építészeti tervezés élethosszig tartó kaland.

20210911 Budapest Részletek budapesti bérházak homlokzatán Salétrom utca 4 fotó: Móricz István MI Bors Fotó: Móricz István Forrás: Bors

Korunkban sorra épülnek szép és jó házak. Vannak arányos formáik, lenyűgöző térkapcsolataik, elegáns részleteik… Olyanok is, amelyek nemcsak műszakilag, hanem esztétikailag is kifogástalanok. Elutasításuk egyik oka a jövőtől való félelem. Én nem akarom ezt a világot – gondolják sokan, és szembefordulnak mindennel, amit a jövővel azonosítanak. De nem csak erről van szó…

Korunk műszaki megoldásai a szerkezeti logikán alapuló egyszerűség felé vezetik a tervező kezét. A megbízók, ha igényesek és ráadásul még gondolkodnak is, általában azt igénylik, hogy ne legyen „unalmas” az épület. Ez az a varázsszó, amely az acél-, vasbeton és üvegszerkezeteket összefoglalja. 

A logikus alaprajzból és szerkezetből következő sótlan, ízetlen megoldások ellentéte a csicsás homlokzat és a kedves zugok világa. Modern épület ritkán nyűgöz le lai­kust. Ami viszont a laikusnak tetszik, az építészt jobb esetben zavarba hozza, rosszabb esetben ő utasítja el.

A laikus tipikus hivatkozási alapja az előző századforduló formagazdag építészete, amely az olcsó élőmunkán és kivitelezési gyakorlatot alátámasztó rengeteg bóvlin – gipsz, bádog és így további díszítőelemen – alapult. Ezt az építészetet utánzat jellege miatt utóbb hazugságnak bélyegezték és elvetették. Az igaz, hogy kulisszaépítészet volt, de megfelelt a társadalom igényeinek; a korabeli társadalom arányérzéke, műveltsége és reprezentációja ezt kívánta. 

A modern építészet a reprezentáció helyébe a társadalom felelősségtudatára épített – és így elvesztette kapcsolatát azokkal, akiket ki kellett szolgálnia. Ültem olyan bizottságban, ahol sokdoktorátusos, tudós egyetemi emberek azt kérdezték, nem maradt-e Ybl Miklósnak meg nem valósult terve – mert azt kellene megépíteni, a neo­reneszánsz homlokzat mögött modern szerkezettel és tartalommal.

Hogy lehetne közelebb hozni a két oldalt? A tervezőknek egy adott tervezési program és a hatósági előírások és jogszabályokban rögzített követelmények között kevesebb a mozgási tere, mint azt a laikusok gondolják. E keretek között korunk építészei kerülik azokat a formai alapú megoldásokat, amelyeket egy évszázaddal ezelőtt az építészeti alkotás alapjának tartottak. 

Az építészeti alkotás személyes és pszichológiai alapú tevékenységgé vált. Még személyesebb dolog valamely épített tér vagy egyes építészeti elemek reánk gyakorolt hatásának megélése és ennek megfogalmazása. A személyes élmény és a tudatalattinkból felbukkanó asszociációk tágabb közösség számára érthető és élvezhető bemutatása a legnagyobb feladat egy művész számára. 

Az bukik el e vizsgán, aki tudatossá teszi a befogadás folyamatát, mert a művészi alkotás élvezetének alapja, az üzenet fogadása intuitív, tudat alatti folyamat, halála a tudatossá válás.

Gondot okoz még az ürességtől való félelem is. Valaha a tagolás és a dísz alkotta az „architektúrát”; áttekinthetővé és elfogadhatóvá tette az épületeket. Minél nagyobb volt egy ház, annál nagyobb szükség volt erre. A szem végigjárta a homlokzatokat, és felfogta a házat, akármilyen méretű és arányú is volt az. A sima felület, az egyszerű tömeg viszont a szemlélőre is számít. 

Neki magának kell a lelkéből hozzátenni azt, amit az eklektikából tálcán kapott. Sok szemlélő viszont azt mondja: „én nem akarok magamból hozzátenni semmit a látványhoz, mert nekem megnyugvás kell az ismert formák között!” Az új forma viszont nem lehet ismert, mert klasszikus értelemben már nincs „architektúra”.

Az útkeresés jele az 1960-as évektől „posztmodernként” kategorizált építészeti irányzat, amelynek látszólag véletlenszerű archaizálása tudatos és idézet jellegű; a szemlélő tudatalattijában rögződött építészeti archetípusokra épít. Ez az út nem keltett szélesebb körű visszhangot, és az elnevezés is a kategóriákban gondolkodó művészettörténész sajátja maradt. Nem a kategória avult el – hanem a besorolás igénye. Úgy tűnik, korunkban egymás mellett él az iparosított tömegépítészet, a csúcstechnikára alapozott, monumentális reprezentatív építészet és az emberléptékű, személyes építészet.

Bármelyiket kinevezni korstílussá vagy sorrendet felállítani felesleges és értelmetlen. A két pólus az abszolút személyesség és a teljes személytelenség. Egy arctalan épülethez nem kötődünk, de nem is kelt konfliktusokat. A személyessé váló építészetnek van üzenete, de azt nem mindenki fogadja pozitívan. Mégsem kerülhetjük el az építészet személyességét, mert csak személyes építészetnek van üzenete, és csak az az építészet tekinthető igazán építészetnek, amelynek üzenete van. Aki nem üzen, nem vállal konfliktust, az nem alkot. A többi már nem teória, hanem gyakorlat kérdése.

Borítókép: Homlokzatok a VIII. kerületi Salétrom utcában. Ne legyen unalmas? (Fotó: Bors/Móricz István)