Gunst Péter történész kutatásai szerint az aszályok okozta éhínségek a középkorban sosem sújtották egyidejűleg az egész országot, hanem mindig csak egy-egy területet (többnyire ugyanazt a vidéket), amelyről a lakosság rendszerint elmenekült.
Ezzel párhuzamosan az ország más területein akár igen jó termés is lehetett. A Rákóczi-szabadságharc bukása után, a XVIII. század második felében, amikor megnőtt a lakosság lélekszáma, azokon a területeken, ahol a helyi szántóföldi termelés nem bizonyult elegendőnek, az aszályos években könnyen beköszönthetett az éhínség.
Ez különösen az ország északkeleti részén (Máramaros, Ung, Ugocsa, Bereg vármegyékben) és az erdélyi hegyvidéken fordult elő. 1786–88-ban a lakosság egyebek között a fák kérgét őrölte meg lisztnek. Az 1791–1794-es újabb aszályhullám során Debrecentől Aradig és a Duna–Tisza közén is éhínség tört ki. A Tiszán ekkor lábbal is át lehetett kelni, és az Ecsedi-láp jelentős területei kiszáradtak.
A helyzet megoldásában több tényező játszott szerepet. Mindenekelőtt a burgonya elterjedése a XIX. század első felében a hegyvidéken. Ugyancsak szerepet játszott a közlekedési viszonyok fejlődése: 1790–1850 között 770-ről 1770 kilométerre nőtt az úthálózat.
A vasút kiépítésével az 1870-es években végleg megszűnt az éhhalál fenyegetése, mivel a vonat bekapcsolta az országot Európa és a tengerentúli államok gazdasági vérkeringésébe. Ez a hazai agrárkivitel gyors növekedését tette lehetővé, de az aszályok sújtotta területek gabonával ellátását is. A folyószabályozásoknak, ármentesítéseknek, lecsapolásoknak az Alföldön volt nagy jelentőségük.
Az 1862–63. év aszályát követően hozták létre a magyarországi meteorológiai intézetet és annak hálózatát is: I. Ferenc József király 1870-ben hagyta jóvá a Meteorológiai és Földdelejességi Magyar Királyi Központi Intézet alapításáról szóló határozatot.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
