Miniszterelnöki kinevezése után Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin hazamegy Szentpétervárra, hogy meglátogassa nagybeteg édesapját. „Annyi mindent hordanak össze rólad, édes fiam. Mi is vagy te tulajdonképpen ott fenn, Moszkvában?” – kérdezi Vlagyimir Szpiridonovics a fiát. A hosszas magyarázat helyett Vlagyimir Vlagyimirovics röviden így felel: „Gondoljon Sztálin elvtársra, édesapám.”
A bonmot eredeti változata szerint Sztálin látogatja meg az édesanyját, akinek az érdeklődésére Joszif Visszarionovics válaszol így: gondoljon a cárra, édesanyám.
A párhuzam nem szorul magyarázatra. Orosz Birodalom, Szovjetunió, Orosz Föderáció – egyre megy, a lényeget tekintve Európa keleti pólusán a helyzet változatlan. Legyen cár, első titkár, miniszterelnök vagy elnök, egy erős vezető kezében összpontosul a hatalom.
Óhatatlanul?
Nyugat-, Közép- vagy Kelet-Közép-, valamint Kelet-Európa. Öreg kontinensünk nem annyira földrajzi, mint inkább politikatörténeti hármas tagoltsága a globalizmus, az európai egységesülés, az Európai Unió korában is létező, a politikai cselekvésben is testet öltő valóság.
A három régió eltérő fejlődéséről megannyi elemzés született, de Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című tanulmánya máig megkerülhetetlen. Alapmű.
A tanulmány 1981-ben jelent meg Bibó István emléke előtt tisztelegve, az ő téziseit kiegészítendő. Ennek megfelelően először szamizdatban, hiszen az elemzés és a benne foglalt számos következtetés sehogyan sem illett bele a kommunista, marxista történetírás kereteibe. Szűcs Jenőt máig szokás idézni akképpen, miszerint a fejlődés eredményeként Nyugat-Európában a tisztán demokratikus, Közép-Európában az autoriter vonásokkal átszőtt, korlátozottan demokratikus, Kelet-Európában pedig a totalitárius hatalmi rendszer működőképes. Tévesen. Ilyen megállapítás nincs a tanulmányban, az legfeljebb lehetőséget kínál eme következtetésre. A második világháborút követő évtizedek kiemelkedő történésze a demokráciába torkolló nyugati fejlődést az ott szerződéses viszonyként értelmezhető hűbériségből, a jog gyakorlatának általánossá válásából gyökerezteti. Elemzésének a lényege mégis a XVII., XVIII. századi viszonyok taglalásában kulminálódik, amikor az eltérő történeti pálya dacára Európa nyugati és keleti részén látszólag ugyanúgy megszületik az abszolút állam. Csakhogy…
A Nyugat az állam alá rendelte, a Kelet mintegy »államosította« az egész társadalmat.
Később pedig:
A nyugati modell szerint e keretből a szuverenitás elvi letéteményeseként szabadult ki a nemzeti társadalom, hogy gyakorlati kontrollja alá vonja az államot; a keleti modell szerint az orosz nemzet elvileg és gyakorlatilag az »állam szabadságának« (Marx) alárendelt társadalmi keret maradt.
Elhamarkodottan fogalmaznánk meg a következtetést, miszerint Szűcs Jenő kárhoztatja a keleti (orosz) modellt – amire 1981-ben különben sem vállalkozhatott. Nem, adottságként tekint rá, azzal a fontos kiegészítéssel, miszerint csakúgy, mint a Nyugatnak az atlanti terjeszkedés, Oroszországnak a keleti expanzió jelentette gazdasági fejlődésének a motorját.
Sokkal rögösebbnek látja a két szélső pólus közé szorult Közép-Európa kényszerpályáját. Szűcs Jenő ezzel magyarázza például a németországi fasizmus előretörését, s persze hazánkra nézve is fájdalmas következtetésként mondja ki: „Sokféle módon fizetett a magyar történelem azért, hogy éppen az adott felemás »közép-kelet-európai« modellvariánsba kényszerült bele, a legsúlyosabb ár azonban kétségkívül az volt, hogy egy nem realizálható államnemzet fikciójával együtt a nyelvnemzet realitásából is példátlanul súlyos összeget kényszerült leadni.”
