Aki valaha hallott-olvasott róla, és látott – futballistaként – róla készült képet, két furcsaságot biztosan tárolt az emlékezetében. Az egyik a Potya ragadványnév, a másik a különös testalkat. Tóth István nem azért lett „Potya”, mert kapusként kezdte a pályafutását, és számolatlanul kapta a potyagólokat. Nem is labdarúgóberkekben ragadt rá e becenév. A házban, ahol laktak, két Tóth család élt, mindkettőben egy-egy, ráadásul hasonló korú István gyermekkel. Hogy megkülönböztessék őket, a „mi” Tóth Istvánunkat Potykaként becézték, majd a nevéből idővel kihullott a „k”.
Hősünk nem volt éppen szálfatermet: 164 centijéhez versenysúlyként 78 kiló társult. Ilyen paraméterekkel egy sportolót inkább súlyemelőnek, esetleg birkózónak sejtenénk, ám Tóth Potya kiválóan érvényesült a futballpályán. Papp Károly sporttörténész 1980-ban így jellemezte a História folyóiratban: „Abszolút kétlábas, aki a csatársor minden posztján szerepelt a válogatottban. Zömök, tömzsi alakjához képest feltűnően gyors volt, ezért kedvelte inkább a szélső posztot. Biztos labdakezelés és átlagon felüli rúgótechnika jellemezte. Sziporkázó, ötletes, olykor derűs játéka ellenére ízig-vérig csapatjátékos volt. Mindezekhez feltétlen sportszerűség és kedves egyéniség járult. Nem csoda, hogy a közönség bálványozta.”
A jelenből visszatekintve kalandosnak mondanánk az életútját, de az 1891-ben született tehetséges ifjú évei a kor körülményeihez képest „normálisan” teltek. Futballozott, amikor csak tehette, közben egyetemre és az Isonzó mellé harcolni „járt”. Nem csupán átvészelte, túlélte a nagy háborút. Mire elült a csatazaj, lediplomázott, tejesemberként, mai fogalmaink szerint tejipari vállalkozóként kereste a kenyerét, közben persze focizott, s készült az edzői pályára. Adalék derűs személyiségéhez, hogy jól zongorázott és szájharmonikázott, angolul, németül és olaszul is társalgott, s még mozigépészként is megállta a helyét…
Persze a futballpálya volt a természetes közege. Bár játékosként is sokra vitte – a Ferencváros labdarúgójaként 1912–1926 között 372 mérkőzésen 128 gólt szerzett, és a magyar válogatottban is szerepelt tizenkilencszer –, edzőként alkotott igazán maradandót. Még aktívan játszott, amikor 1925-ben a Ferencváros vezetői felkérték a csapat edzőjének. Az első idényben még kettős minőségben ténykedett. Az ő életében is 1926 a fontosabb korszakhatár, Magyarországon akkor vezették be a professzionális rendszerű bajnokságot, akkortól már csak edzőként dolgozott. Rendkívül eredményesen.