A második Tisza-tó – Van-e megoldás az aszálykárok csökkentésére?

Három hónap múlt el csapadék nélkül az idei nyáron, ami gyakorlatilag megsemmisítette a teljes tavaszi vetést, különösen a kukoricát és a napraforgót. Szakvélemények szerint az Alföld vízhelyzetén minőségileg az javítana, ha megépülne további három tiszai és két dunai vízlépcső, a hozzájuk kapcsolódó öntözőcsatornákkal. Sürgető a feladat, mert az időjárás-előrejelzések egyre szélsőségesebb körülményeket jósolnak.

Fotó: Mirkó István

A szárazságnak leginkább kitett tájegység, a Közép-Tisza-vidék öntözésére kidolgozott tervek állnak készen. Ám valóra váltásukat akadályozza, hogy a vízügyi fejlesztéseket szolgáló uniós források több éve elapadtak. Nemrégiben nyílt levélben foglalta össze az öntözővíz-probléma lényegét, egyben rávilágítva a lehetséges megoldásokra Ligetvári Ferenc tájépítész, vízgazdálkodási szakmérnök, egyetemi tanár, volt környezetvédelmi miniszter és Nagy István vízmérnök, nyugalmazott vízügyi igazgató, aki a 2000-es sikeres tiszai árvízi védekezés irányítójaként szerzett hírnevet.

Felgyorsított folyó

– Az országban idén másfél millió hektár termőterületet sújtott az aszály, miközben mindössze százezer hektár volt öntözve. Ez a teljes agrárterület két százaléka, de így is ez adta a termények húsz százalékát és adott munkát a mezőgazdasági foglalkoztatottak 75 százalékának – mondja Ligetvári Ferenc.

– Nincs okunk a szükséges lépések megtételével késlekedni, mert a hosszú távú hidrometeorológiai prognózisok szerint egyre gyakrabban váltják egymást az időjárási szélsőségek, aszályok és nagy esőzéseket hozó időszakok. A mai mérnöki tudás mellett ezek együttes és hatékony mérséklésének nincs szakmai akadálya. Őseink már a XIX. század végén felismerték, hogy a Tisza szabályozásánál történt hibák korrekcióra szorulnak.

A fő probléma, hogy a Tisza kanyarulatainak levágása következtében a víz a kívánatosnál jóval hamarabb keresztülszalad az országon.

Ráadásul alacsony vízállásnál a folyó szó szerint megcsapolja a felszín alatti vízkészletet a talajvízszivárgás következtében. Ezzel több köbkilométer vizet vesztünk el évente – vázolja a helyzetet.

Ligetvári Ferenc és Békési István szerint létkérdés a vízmegtartás. Fotó: Mirkó István

– Az arányokkal feltétlenül tisztában kell lenni! A felszíni bázisokban (folyókban, csatornákban, tározókban) található vizek az öntözés szempontjából elengedhetetlenek, de az Alföld felszíne alatt ennek sokszorosa, több milliárd köbméter tározására van lehetőség – veszi át a szót Nagy István. Határozott véleménye, hogy mindenekelőtt a talajvízkészletet kellene feltölteni az optimális szintig, majd ezt a Tisza vízszintjének magasan tartásával ott is kellene tartani.

A felszíni vizeket gravitációs elven működő csatornák segítségével lehetne hasznosítani. A gazdának ugyanis az a legolcsóbb „öntözés”, amikor nem kell szivattyúzni.

A vízmegtartás szükségességével elődeink is tisztában voltak, akik 1898-tól kezdődően duzzasztóműveket építettek a Körösökön és a Hortobágy-Berettyón. 1937-ben törvényben határozták meg a tiszai vízlépcsők pontos helyét is, köztük a tiszalökiét, amely 1954-ben, illetve a kisköreiét, amely 1973-ban készült el. Azóta vagyunk képesek a Nagykunsági-főcsatorna keleti ágán gravitációsan vizet juttatni a Hortobágy-Berettyóba és ezen keresztül a Hármas-Körösbe. Mindkét vízlépcső vitathatatlanul bevált.

A visszaduzzasztással létrejött Tisza-tó járulékos haszna, hogy ökológiailag védett területté, egyben jelentős turisztikai célponttá vált, miközben erőműve évi 120 millió kilowattóra „zöld” áramot termel. Emellett elsődlegesnek szánt funkcióját, az öntözést is jól szolgálja. A vízszint magasan tartásával a Tisza-tóból évi négyszáz-ötszázmillió köbméter vízzel lehet ellátni a több mint kilencszáz kilométer hosszban kiépült öntöző- és kettős üzemeltetésű csatornahálózatot.

Szolnok víz alatt?

Szemléltetésként Ligetvári Ferenc térképet terít az asztalra, amelyen Magyarország öntözhető agrárterületeit jelölik. Ezen az öntözőcsatornákat nélkülöző fehér foltok jelzik, hogy mennyire nagy területen kell az időjárásnak kitett módon gazdálkodni.

– Az Alföld vízhelyzetén minőségileg az javítana, ha megépülne további három tiszai és két dunai vízlépcső, a hozzájuk kapcsolódó öntözőcsatornákkal – állítja a volt környezetvédelmi miniszter, mondván, ha a vizet az országban szeretnénk tartani, az másképp nem lehetséges. A zöld mozgalmak részéről gyakran elhangzik a folyószabályozás előtti Tisza visszaállításának gondolata, de ez azért illuzórikus, mert a mentett területeket az emberek és vállalkozások azóta belakták. A mai Szolnok nagy része például víz alá kerülne, és a Tisza völgyéből mintegy egymillió embert kellene máshová költöztetni. Ezzel szemben valódi megoldást a folyó duzzasztása jelenthet elsőként Csongrádnál.
Ehhez mindenekelőtt szakítani kellene azokkal a laikus téveszmékkel, amelyek a bős–nagymarosi vízlépcső ügye óta megkövesedtek a közgondolkodásban, és ellehetetlenítenek minden társadalmi diskurzust. A Tisza-tó vagy az újjáéledt Szigetköz példái igazolják, hogy a jól megtervezett vízlépcsők, mederküszöbök és hozzájuk kapcsolódó létesítmények a természetvédelem ügyét éppúgy szolgálják, mint az emberekét.

Az aszály, ár- és belvízveszély tekintetében az ország legveszélyeztetettebb része az Alföld közepe, a Tisza-tó alatt elterülő Közép-Tisza völgyi térség, amelynek jelentős része a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (Kötivizig) hatáskörébe tartozik. A szolnoki székhelyű szervezet által kidolgozott öntözésfejlesztési stratégia mellékletében szereplő térképeken jól látszik, hogy az Alföldnek ez olyan része, amelyet az árvíz, az aszály és a belvíz egyformán érint. Békési István vízrendezési és öntözési osztályvezető és Virágné­ Kőházi-Kiss Edit vízhiánykár-elhárítási szakcsoportvezető az idei aszályról szólva elmondják, hogy a legkritikusabb nyári időszakban is ki tudták elégíteni a gazdák vízigényét az öntöző és kettős működésű belvízcsatornákon keresztül, de csak úgynevezett egyidejűségi menetrend alkalmazásával. Ezt az tette lehetővé, hogy tavasszal a Tisza-tó, a Nagykunsági-, a Jászsági-főcsatorna vízszintjét maximálisra töltötték, az utánpótlással nem rendelkező belvízcsatornákon pedig a helyben keletkező csurgalékvizek megőrzése érdekében időben megkezdték a vízvisszatartási üzemrendet, valamint gondoskodtak a holtágak feltöltéséről is.

Mindezek ellenére nagyon megfontoltan kellett gazdálkodniuk, ugyanis az öntözővíz kiadásának a délebbre fekvő Szolnok város ivóvízellátása szabott korlátot. Az itteni vízmű ugyanis – az országban ritka kivételként – közvetlenül a Tisza medréből emeli ki a vizet, majd ezt tisztítja ivóvíz-minőségűvé.

A Kötivizig tervei között szerepel a régi, sodorvonali vízkivételi mű felújítása, mert ezáltal száraz időszakban elegendő volna alacsonyabb vízszintet tartani a Tiszán, a Tisza-tóban pedig ötven-hatvanmillió köbméterrel több maradhatna, amit öntözésre lehetne felhasználni.

A szakemberek ekkor elővesznek egy vaskos kötetet, amely az igazgatóság öntözésfejlesztési stratégiai elképzeléseit tartalmazza. Rámutatnak egy másik nagyon fontos tervükre, amely révén a Tisza-tóból kiinduló Jászsági-főcsatornán át a Zagyva vízpótlását oldanák meg. Idén nyáron patakká zsugorodott a Zagyva, a gazdálkodók csak korlátozásokkal tudtak belőle vizet nyerni. A megoldás a Jászsági-főcsatorna Zagyváig történő meghosszabbítása lehetne, amire több éve megvannak a tervek. Csakhogy az illetékes környezetvédelmi hatóság nem engedélyezi, mondván, ez Natura 2000-es védelmet élvező terület, ugyanakkor hidrológiai okból megkerülhetetlen, hogy szikes legelőn átvezessék. Szakértők most egy legelő alatti csővezetékről szóló javaslattal próbálják átvágni a „gordiuszi csomót”. Ha a főcsatorna befejezésével a Zagyva vízpótlása megvalósulhatna, az minimum húszezer hektár termőterületet tenne öntözhetővé Dél-Hevestől Abony térségéig, és kettős működtetésűvé tenné a jászsági belvízcsatorna-hálózatot.

Karcsú orsó

Bár ez nagyon sokat segítene a Tisza-völgy középső részén, de a Homokhátság öntözővíz-ellátását nem oldaná meg. A Kötivizig szakemberei – Ligetvári Ferenccel és Nagy Istvánnal tökéletesen egyetértve – a Tisza csongrádi mederduzzasztása évszázados terveinek megvalósításában látják a megoldást. Békési István szerint egy duzzasztómű is elég volna a vízszint közel hat-hét méteres megemeléséhez. A mederduzzasztás eredményeként pedig kialakulhatna egy „második Tisza-tó”, annak minden előnyével. Ez – mint leszögezi – komplex területfejlesztést tenne lehetővé új öntözőcsatorna-hálózat kiépítésével, a tiszai hajózás lehetővé tételével, miközben szolgálhatna rekreációs célokat is, akárcsak nagyobb testvére.

Vajon az öntözéses gazdálkodási forma valóban akkora előnyökkel jár-e, mint mondják, vagy vannak árnyoldalak is? A volt miniszter figyelmünkbe ajánlott egy olyan fiatal gazdálkodót, aki az öntözéses technológiát alkalmazva kiemelkedően sikeresnek mondhatja magát, példát mutatva más agrárvállalkozók számára.

Bányai Áron jánoshalmi almatermesztő, miután elvégezte az agráregyetemet, fokozatosan vette át édesapjától a családi birtok irányítását. Kisteherautójában ülve, traktorok által kijárt földúton zötykölődünk ki a Bányai-birtokra, amely néhány kisebb egykori tanyaépületből és egy szokatlan kinézetű almaültetvényből áll. Az almák fürtökben vöröslenek a fákon. Helyesebben nem is fáknak néznek ki, inkább kordonos szőlősorokra emlékeztetnek, de erre is van egy találó mondása a gazdának, miszerint „Mi kertészek vagyunk, nem erdészek, gyümölcsöt akarunk termeszteni, nem fát”. A fajtákat érési időpont szerint válogatták össze. Az ültetvényhez mindenekelőtt vasbeton oszlopokra kifeszített védőhálórendszert kellett kiépíteni a majdani almafasorok fölé. Ez a sűrű háló megakadályozza, hogy a jég vagy a közvetlen napsütés kárt okozzon a termésben. A kordonos termesztésnek megfelelő módon „karcsú orsóformára” kialakított csemetéket 85 centiméteres tőtávolságban ültették egymás mellé.

A hosszú fasor tövében fekete műanyag vezeték fut végig, amely automatikusan vezérelt csepegtetéssel oldja meg a fák vízellátását fúrt kút vizéből. A magas vastartalmú, friss talajvíz helyett jobb volna állott víz, de az ehhez szükséges medence kialakítása még várat magára. Fontosabb most a napelemes áramellátás megteremtése, hogy a szivattyúk működtetése se generáljon költséget. Az öntözés Achilles-sarka ugyanis a szivattyúk magas áramfelvétele, amelyet nem mindig lehet beépíteni a termények árába. Emiatt nem éri meg például az öntözőcsatornák használata abban az esetben sem, ha a folyó alacsony szintje miatt szivattyúkkal kell beléjük emelni a vizet. Az öntözést alkalmazó Bányai-birtok hektáranként ötven-hatvan tonna, túlnyomórészt első osztályú almát termel.

Ezzel szemben egy szomszédos almatermesztőnek, aki nem öntöz – de minden más költsége azonos –, be kell érnie tizenöt-húsz tonnás terméssel hektáranként, ráadásul komoly időjárási kockázat mellett.

Borítókép: Almáskert Jánoshalmán. Az öntözés Achilles-sarka a szivattyúk magas áramfelvétele (Fotó: Mirkó István)