Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történész a román–magyar együttélésről

Marosvásárhelyről indult Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történész, aki a közelmúltban töltötte be hetvenötödik életévét. Édesapjának fontos szerepe volt az erdélyi magyar orvosképzés megmentésében, édesanyja grófi családból származott, ő maga Lucian Boia román történész barátja. A kutatóval életútjáról és a román–magyar együttélésről beszélgettünk.

– Marosvásárhelyen született. Milyennek látja az akkori és a mostani szülővárosát?
– Szülővárosom nem klasszikus, falakkal övezett város. Nagy falu nagy templomerőddel és nagy főtérrel. Ettől a klinikai negyed, ahol éltünk, gyalog fél óra. Nem véletlen, hogy városregényt a szászok írtak, a románok témája a falu, a magyar regények családregények. Most a blokkok világában élünk, ahol blokkregényeket olvashatunk, ha van kedvünk hozzá.

– Édesapja, Miskolczy Dezső orvos volt, édesanyja, Béldi Zsuzsanna grófi családból származott. A szülői háttér miként határozta meg az ön életét?
– Valóban, orvosgyerek vagyok, mint Dosztojevszkij, bár az ő apját agyonverték morcos muzsikjai. Apai nagyapám földműves volt, apám a magyar agykutatás egyik alapító egyénisége. Jelentős mértékben neki köszönhető az erdélyi tudományegyetem magyar orvosi karának átmentése. A Román Akadémia tagjává választotta, amikor a pesti felfüggesztette tagságát, hiszen a „klerikális reakciót” képviselte. A marosvásárhelyi egyetemet róla akarták elnevezni, de sikerült elszerencsétlenkedni. A Securitate állított neki méltó emléket a besúgójelentésekkel. Anyai nagyapám erdélyi viszonylatban gazdag földesúr volt, és kellőképpen leleményes, mert tudta, kit kell Bukarestben megvesztegetni ahhoz, hogy a birtokból megmentsen, amennyit lehet. (Bölcsen írja Mikó Imre, az 1920–40 közötti erdélyi magyarság életének krónikása, hogy a kisebbségi jogok igazi garanciája a korrupció volt.) Nagybátyám, aki maga is gazdálkodott, nevetve mesélte, hogy a részesmunkában megművelt „grófi szérű” a szakszerűség miatt többet hozott a parasztoknak is, mint aztán az egyéni, majd a kollektív gazdaság. Igazságtalannak tartotta, hogy ő jólétben élt, míg sokan nyomorban. Ilyen világban nehéz nem történésznek lenni. A történelem az életünk. Akik viszont ennek a végét hirdetik, mint a nácik, világkatasztrófákat okoznak.

Kis dákok, rómaiak, hunok

– Melyek életpályája legemlékezetesebb pillanatai, kiktől tanulta a legtöbbet?
– A legemlékezetesebb az, hogy 1988-ban elnyertem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Román Filológiai Tanszékének vezetését. Ezután azt és arról írhattam, amiről akartam.

A mester és tanítvány paradigmája veszélyes, mert találgathatjuk, ki kinek a majma. Akire felnéztem, az Szabad György volt, mert a polgári-nemzeti világ ethoszát képviselte mély emberi böl­csességgel. Az ő pályájában nincsenek elhallgatandó mozzanatok, kisebb-nagyobb kanyarok. Bosszút is álltak rajta egyes foltos múltú kollégák.

– Magyar állampolgárként a Ceausescu-diktatúra éveiben is kutathatott Romániában. Szabadon használhatta a levéltári anyagot?
– Ezt a lehetőséget köszönhettem a két akadémia közötti csereszerződésnek és apámnak, akinek emlékét tisztelték. Mivel Brassóról írtam az egyetemi doktori értekezésemet, el kellett jutnom az ottani levéltárba. Sok évbe telt, amíg egy hétre beengedtek. A kézirattárakban viszont mindent megkaptam, amit kértem.

A rendszerváltás után mulatságos csörtéim voltak. Brassóban azért nem akartak egy ideig anyagot adni, mert a román levéltárosok sem kaptak Párizsban, miután a romániai cigányok megették az ottani dísztavak hattyúit. Végül kiadták Teleki László Fogaras-vidéknek szóló követjelentéseit, amelyekben gondosan elhallgatta, hogy konzervatív követutasítása ellenében szabadelvű politikát folytatott az 1841–43-as kolozsvári reformdiétán. Egyébként többször bepanaszoltam a román levéltárügyet a nemzetközi levéltáros-szövetségnél, aminek a román kollégák kifejezetten örültek, mert őket is csuklóztatták.

– Kutatómunkája az erdélyi nemzetiségek együttélésének problémakörére összpontosul. Melyek azok a tényezők, amelyek leginkább ellehetetlenítették és ellehetetlenítik, hogy a magyar–román viszony felhőtlen legyen?
– A válasz egy szóban: a történelem. Ha nacionalista korban élünk, nacionalisták vagyunk. Gheorghe Sincai a XIX. század elején a Wass családnál nevelőként írta krónikáját, amely kora legmagyarellenesebb írása, de abban kifejti, hogy míg a románjai üldözték őt, a magyar családnak sokat köszönhet. Alexandru Vaida-Voevod Párizsban munkálkodott a trianoni békén, már amennyire a nyugatiak közel engedték magukhoz. Nemzeti Frontja fasisztoid retorikával lépett színre. Ugyanakkor ékes magyarsággal fejtette ki az egyik magyar lapnak, hogy addig nincsen béke, amíg az iskolákból olyan kis dákok, rómaiak és hunok kerülnek ki, akik egymásra acsarkodnak. Nagyszebeni kényszerlakhelyén 1945 után már elragadtatással olvasta Bánffy Miklós trilógiáját, és naplószerű feljegyzéseiben kárhoztatta Károlyi Mihályt és a szociológusprofesszorokat, mert tönkretették a hazájukat.

Fázni díszőrségben

– Miért éppen az Erdély elcsatolását előrevetítő 1918-as gyulafehérvári népgyűlés napja, december 1. lett a románok nemzeti ünnepe?
– Azért, mert az 1989-es forradalomnak olyan nemzeti ünnep kellett, amelyet össze lehet kapcsolni a népszuverenitás eszméjével. A korábbi ünnep május 10-e volt, a királyság ünnepe. Ehhez csak akkor lehetett volna visszatérni, ha előveszik Mihály királyt. Helyette Ion Iliescut vették elő, és Antonescu diktátort kezdték dicsőíteni. Az emigrációból hazatérő írástudó, ­Neagu Djuvara azért javasolta a május 10-hez való visszatérést, mert akkor nem fáznak meg a díszőrséget álló katonák.

Román állami méltóságok a „nagy egyesülés” centenáriumán Gyulafehérváron, 2018. december 1. Összekapcsolt eszmék. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

– Melyik nap lehetne december elseje alternatívája Romániában úgy, hogy az bennünket, magyarokat ne sértsen?
– December elseje sem lenne nagy baj, ha betartanák azt, amit a gyulafehérvári nyilatkozatban ígértek, és ma hozzátennék azt, amit Lucian Boia is megírt: a magyarok önrendelkezését nem tartották tiszteletben.

Csak fűrészpor

– Román történelem magyar szemmel készülő munkájának a címe. Melyek a legelkeserítőbb tévedéseik a románoknak a magyarokról és a magyaroknak a románokról?
– A románok egy részének nagy tévedése, hogy üldözik Lucian Boia barátomat, akit a magyar olvasóközönség is ismer, talán nem eléggé. A román könyvtárakból az ő könyveit lopják, nem a hivatalos nagyságokét. Ami a magyarokat illeti, a naivitás elég nagy bajunk.

– A szélsőjobboldali nézetek Romániában is szedték áldozataikat a két világháború között, egészen 1941-ig. A Vasgárda tettei mennyire ismertek?
– A Vasgárda az olasz fasizmus és a német nácizmus után a legnagyobb és legkoherensebb szélsőjobboldali mozgalom. Igaza volt Károly királynak, amikor arról beszélt az egyik legionárius vezetőnek, hogy bűnözők sosem tudtak tartósan hatalomra kerülni. Ő sem, aki szabályosan megtizedelte a Vasgárdát. Ennek tetteit ismerik, a bukaresti pogromról írt a korabeli sajtó. Vége Mircea Eliade kultuszának is. Amíg a Nyugatnak szüksége volt rá, nem illett írni szélsőséges elhajlásairól, bár ő maga el-elszólta magát. Azt pedig, hogy Nicolae Iorga történészt is vasgárdista kommandó gyilkolta meg, sokan tudják. A bukaresti történeti intézet az ő nevét viseli.

– A román–magyar együttélés tekintetében kit tart a legkiemelkedőbb román gondolkodónak, és miért?
– Iorgát, aki mindig a mindenkori hazai és külföldi várakozásoknak megfelelően írt, ezért is mondhatta, hogy amelyik műhelyben dolgoznak, ott sok a forgács. Szintén ő mondta, hogy „mit nekem a történeti igazság, ha népemről van szó”, de azt is, hogy több költői tehetséget szeretett volna, hogy közelebb kerüljön a történeti igazsághoz. Marc Bloch, a nagy középkorász is azt vallotta, hogy poézis nélkül tudományunk nem tudomány. Csak fűrészpor.

– Erdélyt elveszítettük. Ki és miben hibázott?
– Ne a veszteségeken keseregjünk, hanem azon törjük a fejünket, mit nyertünk és nyerhetünk, immár közösen. Lehet és kell is ügyeskedni, figyelni a nagy geopolitikai összefüggésekre. Kánya Kálmánnak igaza volt, amikor 1944-ben azt mondta, hogy Erdély azé lesz, aki öt perccel hamarabb kiugrik a háborúból. A szovjet hadsereg közelebb volt Bukaresthez, mint Budapesthez. Német „barátaink” pedig jobban bíztak Antonescuban, mint Horthyban. A kételkedők figyelmébe Bartók Bélát ajánlom, akit hallgatva az lehet a benyomásunk, mintha mindent újra lehetne kezdeni. Most nagyon nem ártana, mert egyre jobban átérezzük, amit Illyés Gyula az 1960-as évek végén Heinétől idézett a naplójában: „A világ kettészakadt, s a repedés az én szívemen ment át.”

Névjegy

Miskolczy Ambrus Marosvásárhelyen született, 1972-ben az ELTE történelem–francia szakán végzett, majd az egyetem közép-európai és nemzetiségi kutató­csoportjában, valamint az MTA több kutatóintézetében dolgozott. Az ELTE Román Filoló­giai tanszékének volt vezetője, a történelemtudományok akadémiai doktora, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottság alelnöke, számos könyv szerzője, könyvsorozatok szerkesztője. 2012-ben Széchenyi-díjat kapott.

Borítókép: Miskolczy Ambrus (Fotó: Kurucz Árpád)