– Marosvásárhelyen született. Milyennek látja az akkori és a mostani szülővárosát?
– Szülővárosom nem klasszikus, falakkal övezett város. Nagy falu nagy templomerőddel és nagy főtérrel. Ettől a klinikai negyed, ahol éltünk, gyalog fél óra. Nem véletlen, hogy városregényt a szászok írtak, a románok témája a falu, a magyar regények családregények. Most a blokkok világában élünk, ahol blokkregényeket olvashatunk, ha van kedvünk hozzá.
– Édesapja, Miskolczy Dezső orvos volt, édesanyja, Béldi Zsuzsanna grófi családból származott. A szülői háttér miként határozta meg az ön életét?
– Valóban, orvosgyerek vagyok, mint Dosztojevszkij, bár az ő apját agyonverték morcos muzsikjai. Apai nagyapám földműves volt, apám a magyar agykutatás egyik alapító egyénisége. Jelentős mértékben neki köszönhető az erdélyi tudományegyetem magyar orvosi karának átmentése. A Román Akadémia tagjává választotta, amikor a pesti felfüggesztette tagságát, hiszen a „klerikális reakciót” képviselte. A marosvásárhelyi egyetemet róla akarták elnevezni, de sikerült elszerencsétlenkedni. A Securitate állított neki méltó emléket a besúgójelentésekkel. Anyai nagyapám erdélyi viszonylatban gazdag földesúr volt, és kellőképpen leleményes, mert tudta, kit kell Bukarestben megvesztegetni ahhoz, hogy a birtokból megmentsen, amennyit lehet. (Bölcsen írja Mikó Imre, az 1920–40 közötti erdélyi magyarság életének krónikása, hogy a kisebbségi jogok igazi garanciája a korrupció volt.) Nagybátyám, aki maga is gazdálkodott, nevetve mesélte, hogy a részesmunkában megművelt „grófi szérű” a szakszerűség miatt többet hozott a parasztoknak is, mint aztán az egyéni, majd a kollektív gazdaság. Igazságtalannak tartotta, hogy ő jólétben élt, míg sokan nyomorban. Ilyen világban nehéz nem történésznek lenni. A történelem az életünk. Akik viszont ennek a végét hirdetik, mint a nácik, világkatasztrófákat okoznak.
Kis dákok, rómaiak, hunok
– Melyek életpályája legemlékezetesebb pillanatai, kiktől tanulta a legtöbbet?
– A legemlékezetesebb az, hogy 1988-ban elnyertem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Román Filológiai Tanszékének vezetését. Ezután azt és arról írhattam, amiről akartam.
A mester és tanítvány paradigmája veszélyes, mert találgathatjuk, ki kinek a majma. Akire felnéztem, az Szabad György volt, mert a polgári-nemzeti világ ethoszát képviselte mély emberi bölcsességgel. Az ő pályájában nincsenek elhallgatandó mozzanatok, kisebb-nagyobb kanyarok. Bosszút is álltak rajta egyes foltos múltú kollégák.
– Magyar állampolgárként a Ceausescu-diktatúra éveiben is kutathatott Romániában. Szabadon használhatta a levéltári anyagot?
– Ezt a lehetőséget köszönhettem a két akadémia közötti csereszerződésnek és apámnak, akinek emlékét tisztelték. Mivel Brassóról írtam az egyetemi doktori értekezésemet, el kellett jutnom az ottani levéltárba. Sok évbe telt, amíg egy hétre beengedtek. A kézirattárakban viszont mindent megkaptam, amit kértem.
A rendszerváltás után mulatságos csörtéim voltak. Brassóban azért nem akartak egy ideig anyagot adni, mert a román levéltárosok sem kaptak Párizsban, miután a romániai cigányok megették az ottani dísztavak hattyúit. Végül kiadták Teleki László Fogaras-vidéknek szóló követjelentéseit, amelyekben gondosan elhallgatta, hogy konzervatív követutasítása ellenében szabadelvű politikát folytatott az 1841–43-as kolozsvári reformdiétán. Egyébként többször bepanaszoltam a román levéltárügyet a nemzetközi levéltáros-szövetségnél, aminek a román kollégák kifejezetten örültek, mert őket is csuklóztatták.
– Kutatómunkája az erdélyi nemzetiségek együttélésének problémakörére összpontosul. Melyek azok a tényezők, amelyek leginkább ellehetetlenítették és ellehetetlenítik, hogy a magyar–román viszony felhőtlen legyen?
– A válasz egy szóban: a történelem. Ha nacionalista korban élünk, nacionalisták vagyunk. Gheorghe Sincai a XIX. század elején a Wass családnál nevelőként írta krónikáját, amely kora legmagyarellenesebb írása, de abban kifejti, hogy míg a románjai üldözték őt, a magyar családnak sokat köszönhet. Alexandru Vaida-Voevod Párizsban munkálkodott a trianoni békén, már amennyire a nyugatiak közel engedték magukhoz. Nemzeti Frontja fasisztoid retorikával lépett színre. Ugyanakkor ékes magyarsággal fejtette ki az egyik magyar lapnak, hogy addig nincsen béke, amíg az iskolákból olyan kis dákok, rómaiak és hunok kerülnek ki, akik egymásra acsarkodnak. Nagyszebeni kényszerlakhelyén 1945 után már elragadtatással olvasta Bánffy Miklós trilógiáját, és naplószerű feljegyzéseiben kárhoztatta Károlyi Mihályt és a szociológusprofesszorokat, mert tönkretették a hazájukat.