December 25-én a kabuli egyetem előtt egy tizennyolc éves lány tüntetett egyetlen szóval. Az arab iqra volt az első szó az iszlám szerint, amelyet Allah Mohamed prófétának mondott. Olvasásra, művelődésre, tanulásra való felhívásként lehet fordítani. Adela azután vonult ki a táblával az egyetem elé, hogy a tálibok bejelentették, további intézkedésig nők nem vehetnek részt a felsőoktatásban. A bejelentés után a női professzorokat már nem engedték be a munkahelyükre, hiába tartották be a szigorú kendőviselési előírásokat.
A tálibok 2021. augusztusi hatalomátvételük után azt ígérték, hogy az új rezsim nem ismétli meg a kilencvenes évek előírásait. Az elmúlt másfél évben azonban a nőket fokozatosan eltávolították a közéletből, a munkahelyekről és az oktatási intézményekből.
Tavasz óta a lányok nem mehetnek középiskolába. Az egyetemeken külön tantermeket és bejáratokat kellett használniuk a női hallgatóknak, illetve csak professzor asszonyoktól és idős férfi tanároktól tanulhattak.
Októberben szűkítették a tanulható tantárgyak sorát, így állatorvosnak, mérnöknek, közgazdásznak, újságírónak csak férfi tanulhatott. Decemberben minden tanulmányi lehetőségtől megfosztották az afgán nőket – pontosan ugyanúgy, mint 1996 után, amikor csak az alapfokú oktatás volt elérhető.
Elveszve a háborúban
Négy nappal később az afgán és a nemzetközi nem kormányzati szervezeteknél való munkavégzés is tiltottá vált. Novembertől a közparkokba, illetve az egyébként is szeparált edzőtermekbe sem léphetnek nők.
Az indok minden egyes esetben az öltözködési szabályok nem megfelelő betartása. A középiskolák márciusi bezárása után még arról lehetett hallani, hogy az csak ideiglenes, amíg meg nem oldják az intézmények „az iszlám szabályainak megfelelő” oktatási körülményeket. Mivel a hatóságok közel egy év alatt sem tettek semmit a szegregált oktatás biztosítása érdekében, szakértők szerint ez a hatalomátvételkor ígért jogmegtartáshoz hasonló mellébeszélés volt.
Tény, hogy az elmúlt több mint négy évtized viharos eseményeinek az afgán társadalom fele egyértelmű vesztese. Az afganisztáni nőkről alapvetően két kép jut a Nyugat eszébe: a burkába burkolózó molylepke vagy a National Geographic díjnyertes afgán lánya. Ez az ábrázolásmód azonban a jelenlegi rezsim gondolkodásmódjához hasonlóan sematikus.
A XX. századot az 1979-es szovjet invázióig a nők jogainak folyamatos kiterjesztése jellemezte. 1919-ben Amanullah Kán király Kemal Atatürk példáját követve nyugati típusú államot kívánt létrehozni, és ennek megfelelően számos előremutató intézkedést hozott. Betiltotta a gyerekházasságot, nem javasolta a poligámiát, csökkentette a vallási vezetők bíráskodásra gyakorolt befolyását.
A nőket nem kötelezte többé fátyolviselésre, és szavazati jogot is kaptak (mindössze egy évvel az angol után és egy évvel az amerikai szavazati jog előtt). Szoraja királyné megnyitotta az ország első lányiskoláját Kabulban. A király utódai is folytatták a megkezdett reformokat. Az 1950-es években megszűnt a nemi elkülönítés, az 1964-es új alkotmány pedig már a politikai részvételt is garantálta a nők számára, akik így üzletasszonyok és választott képviselők is lehettek.
Az 1979-es szovjet invázió azonban mindent megváltoztatott. Az Amnesty International Afganisztán-kutatója, Horia Mosadiq szerint az afgán nők elvesztek a militarizáció és a háborúskodás közepette. Először a háború miatt, majd a mudzsahidok és a kormányerők közti polgárháborúban, végül a talibán uralom alatt 2001-ig teljesen leépültek a XX. század vívmányai.
A nők nem tanulhattak, nem dolgozhattak, férfi kísérő nélkül nem hagyhatták el a házat, minimális bőrfelületet sem mutathattak, nem beszélhettek nyilvánosan, nem voltak politikai jogaik, és férfiak nem gyógyíthatták őket (mivel a nők nem tanulhattak és nem dolgozhattak, így az orvosi ellátás is ellehetetlenült). Kabul lakosainak a földszinti és az első emeleti ablakokat el kellett sötétíteniük, hogy az utcáról se lehessen a házban lévő asszonyokat megpillantani. Aki megszegte a szigorú szabályokat, arra testi fenyítés, akár halálra kövezés várt.
