Mindannyian hallottuk és mondtuk már: a könyv jobb volt. A legtöbb esetben ez bizony igaz is. A legjobb irodalmi adaptációk képesek újszerűt kihámozni forrásanyagukból, mindezt pedig átfogalmazni a mozi nyelvére – a legrosszabb esetben meg annyira hűségesek a szöveghez, hogy a végeredmény feleslegesnek tűnik, vagy pont olyan, mint egy túlontúl merész rablás. Az áldozat ilyenkor nem más, mint maga az olvasó. Alfred Hitchcock szerint egy igazán remek filmhez három dolog szükséges: a forgatókönyv, a forgatókönyv és a forgatókönyv. Francis Ford Coppola mindig az eredeti mű íróját írta filmjeinek címe fölé: Mario Puzo: A keresztapa, Bram Stoker Drakulája vagy John Grisham: Az esőcsináló. A rendező elmondása szerint mindig úgy érezte, nincs joga ahhoz, hogy saját nevével hencegjen, hacsak nem ő írta a történetet és a forgatókönyvet is.
Az irodalom és a film olyan, mint egy testvérpár: történetet mesélnek, és gyakran együtt dolgoznak meg a közönség szeretetéért. A testvérek azonban köztudottan harcolnak, ezért fontos a pontról pontra rögzített jogi védelem, hogy a produkciónak végül ne kelljen tetemes költségeket fizetnie. Sok szerzőről ismert ugyanis, hogy kimondottan utálja a könyveiből készült filmeket – Anthony Burgess rühellte például a Mechanikus narancsot, Stephen King pedig nem tartotta sokra a Ragyogást. Szegény Stanley Kubrick! P. L. Travers híresen gyűlölte az 1964-es, nagy sikerű Mary Poppinst Julie Andrews főszereplésével, kiváltképp az animált részeket: a premier után követelte Walt Disney-től, hogy tüntesse el őket. Disney-nek természetesen „final cut”-joga volt, azaz a végső vágás az ő szava szerint dőlt el.
J. D. Salinger valósággal dühöngött a My foolish heart (Bolond szívem) 1949-es bemutatója után, Truman Capote az egyébként óriási közönségkedvenc Álom luxuskivitelben filmváltozatát látta novellájától gyökeresen eltérő történetként. Az eredeti mű ugyanis sokkal sötétebb és morálisan kétértelműbb, keserű befejezéssel és jóval keményebb hősnővel, mint ahogyan az angyali Audrey Hepburn megformálta. A Száll a kakukk fészkére szerzője, Ken Kesey pedig állítólag sosem nézte meg a könyvéből készült, Oscar-esővel jutalmazott drámát, mert annyira a szívére vette, hogy az végül nem az amerikai őslakos Bromden főnök karaktere szemszögéből mesélt, ahogyan ő írta. Roald Dahl élete végére megbékélt ugyan a Willy Wonka és a csokigyár című, 1971-es musicallel, de hírhedten gyűlölte a filmet bemutatásakor. Az író ugyan háromszázezer dollárt kapott a forgatókönyv megírásáért, ám a Paramount filmstúdió írója aztán csúnyán belenyúlt, pedig ki sem írták a nevét. Dahlnak egyébként Gene Wilderrel is gondja akadt: amerikai színész helyett britet szeretett volna, mondjuk Peter Sellerst.
