Mindannyian hallottuk és mondtuk már: a könyv jobb volt. A legtöbb esetben ez bizony igaz is. A legjobb irodalmi adaptációk képesek újszerűt kihámozni forrásanyagukból, mindezt pedig átfogalmazni a mozi nyelvére – a legrosszabb esetben meg annyira hűségesek a szöveghez, hogy a végeredmény feleslegesnek tűnik, vagy pont olyan, mint egy túlontúl merész rablás. Az áldozat ilyenkor nem más, mint maga az olvasó. Alfred Hitchcock szerint egy igazán remek filmhez három dolog szükséges: a forgatókönyv, a forgatókönyv és a forgatókönyv. Francis Ford Coppola mindig az eredeti mű íróját írta filmjeinek címe fölé: Mario Puzo: A keresztapa, Bram Stoker Drakulája vagy John Grisham: Az esőcsináló. A rendező elmondása szerint mindig úgy érezte, nincs joga ahhoz, hogy saját nevével hencegjen, hacsak nem ő írta a történetet és a forgatókönyvet is.
Az irodalom és a film olyan, mint egy testvérpár: történetet mesélnek, és gyakran együtt dolgoznak meg a közönség szeretetéért. A testvérek azonban köztudottan harcolnak, ezért fontos a pontról pontra rögzített jogi védelem, hogy a produkciónak végül ne kelljen tetemes költségeket fizetnie. Sok szerzőről ismert ugyanis, hogy kimondottan utálja a könyveiből készült filmeket – Anthony Burgess rühellte például a Mechanikus narancsot, Stephen King pedig nem tartotta sokra a Ragyogást. Szegény Stanley Kubrick! P. L. Travers híresen gyűlölte az 1964-es, nagy sikerű Mary Poppinst Julie Andrews főszereplésével, kiváltképp az animált részeket: a premier után követelte Walt Disney-től, hogy tüntesse el őket. Disney-nek természetesen „final cut”-joga volt, azaz a végső vágás az ő szava szerint dőlt el.
J. D. Salinger valósággal dühöngött a My foolish heart (Bolond szívem) 1949-es bemutatója után, Truman Capote az egyébként óriási közönségkedvenc Álom luxuskivitelben filmváltozatát látta novellájától gyökeresen eltérő történetként. Az eredeti mű ugyanis sokkal sötétebb és morálisan kétértelműbb, keserű befejezéssel és jóval keményebb hősnővel, mint ahogyan az angyali Audrey Hepburn megformálta. A Száll a kakukk fészkére szerzője, Ken Kesey pedig állítólag sosem nézte meg a könyvéből készült, Oscar-esővel jutalmazott drámát, mert annyira a szívére vette, hogy az végül nem az amerikai őslakos Bromden főnök karaktere szemszögéből mesélt, ahogyan ő írta. Roald Dahl élete végére megbékélt ugyan a Willy Wonka és a csokigyár című, 1971-es musicallel, de hírhedten gyűlölte a filmet bemutatásakor. Az író ugyan háromszázezer dollárt kapott a forgatókönyv megírásáért, ám a Paramount filmstúdió írója aztán csúnyán belenyúlt, pedig ki sem írták a nevét. Dahlnak egyébként Gene Wilderrel is gondja akadt: amerikai színész helyett britet szeretett volna, mondjuk Peter Sellerst.
Az HBO elképesztő rajongói dühöt kiváltó Trónok harca-fináléja a regényfolyam írója, George R. R. Martin szerint sem sikerült túl jól, a Hulu csatorna Elisabeth Moss főszereplésével készült A szolgálólány meséje-adaptációja pedig arra sarkallta íróját, Margaret Atwoodot, hogy ismételten emlékeztesse olvasóit: nincs befolyása a műsorra. A szolgálólány meséje egyébként a modern sorozatgyártás orvosi lova is lehetne. Az Emmy-díjas show az első évadban még élvezte a szerző támogatását, ám a következő évadok íróinak fejéből kipattant, hollywoodi akciófilmhez, nem pedig a totalitarizmusról szóló szikár disztópiához illő, egyre nevetségesebb fordulatok nem hagyták nyugodni az írónőt.
De vajon mi van akkor, ha az elégedetlenségből per lesz? A NASA korábbi mérnöke, Homer Hickam húszmillió dollárra perelte például a Universal Pictures filmstúdiót még 2016-ban az Októberi égbolt című musical miatt. A vád többek között szerződésszegés és csalás volt, a Rocket Boys írója azt állította, hogy a stúdió óriási tévedésben volt, hogy a forrásanyag minden jogát megkapta tőle – hiába alapult az 1999-es Októberi égbolt című film a Rocket Boys-on. Michael Ende annyira utálta az 1984-ben elkészült mozifilmet A végtelen történet című művéből, hogy szintén pereskedni kezdett, változtassák meg a címet és/vagy vegyék le a nevét a stáblistáról. Ráadásul a film csak a sztori első felét vitte a vászonra, és abból is rengeteg ötletet kihagyott szerinte.
Kockázatos, kudarcba fulladt vagy éppen megosztó: szerzői rosszallás ide vagy oda, végül mindig a közönség dönt, hogy az adott feldolgozást elfogadja-e. Szokás mondani, hogy a filmiparból manapság kivesztek az eredeti történetek, és a legtöbb produkció alapja valamiféle átdolgozott, újragondolt mű. Az egyik legjövedelmezőbb adaptációs műfaj persze még mindig a képregény: a szélrózsa minden irányából özönlenek a szuperhősök, hogy megmentsék helyettünk a világot.
A kevésbé ismert művek jóval kevesebb elvárással indulnak a nézők kegyeiért, mint a hatalmas rajongótáborral rendelkező, kultikus művek. Megfilmesíthetetlen – mondták sarkosan Frank Herbert Dűnéjére, Tolkien A Gyűrűk Ura című regényére vagy Isaac Asimov Alapítványára. Mindhárom regény több adaptációt is megért, ám a fantasy műfajú, fikciós, olyan teremtett világokban játszódó történetek, mint a Harry Potter, A trónok harca vagy az említett A Gyűrűk Ura fokozott indulatokat váltanak ki rajongóikból. Egy Jane Austen-olvasó kevésbé ragaszkodik a részletekhez, egy Neil Gaiman- vagy Stephen King-kedvelő viszont már szereti összerakni a legó apró darabkáit. Az pedig már a következő szint, ami a tavalyi év végén történt: valóságos mozgalom indult, miután az Andrzej Sapkowski Vaják című könyvsorozatán alapuló Netflix-széria bejelentette, hogy lecseréli népszerű főszereplőjét, Henry Cavillt. A rajongók petíciókat indítottak, és szerencsétlen új színészt kezdték el gyalázni. A fantasyrajongó számára az elképzelt, szeretett világnak ugyanis tökéletesnek kell lennie: pontosan olyannak, ahogy elképzelte, és ahová szeret képzeletben elrejtőzni.
