Halászat – Szellemi, kulturális örökségünk része

Melyik a finomabb: a bajai vagy a tiszai halászlé? Konyár Zoltán vízépítő mérnök, az Országos Kishalász Érdekszövetség elnöke szerint összehasonítani nem érdemes a kettőt, kóstolgatni annál inkább – ha jól van elkészítve. Március 1-jével pedig vízre szállni, és próbálkozni a halfogással. A hagyományőrző kisszerszámos halászok kötelességüknek tartják továbbadni a tudományukat.

Fotó: Farkas-Mohi Balázs

Emelőhálóval halászó férfit fényképezett le egy horgász, a fotót nyomban fel is töltötte a közösségi oldalára, mire elindult a találgatás a horgásztársak között, vajon miként lehetséges ez, amikor 2016-ban betiltották a kereskedelmi célú halászatot Magyarországon. A Duna hazai alsó szakaszán a dobóháló használata szokott megütközést kiváltani, és az is előfordul, hogy ismeretlen személyek megrongálják vagy kiteszik a varsát a partra, mert azt hiszik, orvhalász helyezte azt a folyómederbe. Konyár Zoltán ezzel együtt rendszeresen kiveti a hálóját Bajánál, miközben az Országos Kishalász Érdekszövetség (OKÉ) elnökeként tudomása van a hatósági bejelentésekről is, amelyek azt firtatják: mégis mit művelnek?!

Kisszerszámos halász – Felvétel A dobóháló című film készítése közben (Fotó: Csorba Judit Dorottya)

– Felháborodott horgászok néha nekem szegezik a kérdést a vízparton, ami tudatlansággal vegyes törvénytiszteletből fakadhat – véli Konyár Zoltán. – Ilyenkor elmondom, hogy 2013-ban megalapítottuk az Országos Kishalász Érdekszövetséget – részben ennek köszönhető, hogy egyáltalán beszélgethetünk kisszerszámos halászatról ma. 2016-ban felvételt nyertünk a Magyar Országos Horgász Szövetségbe, így napjainkban ugyanazokkal a feltételekkel foghatunk halat, mint a horgásztársak. Ugyanazon tilalmi időszakok, mennyiségi és méretbeli korlátozások vonatkoznak ránk is, a különbség csupán annyi, hogy mi a magunk készítette eszközökkel fogjuk a halat. Amikor ezt így elmondom, csillapodnak a kedélyek, onnantól horgász és halász között nincs harag.

Emelőhálóval halászó férfi (Fotó: Farkas-Mohi Balázs)

Miért is lenne? Aki ma halászik, az gyerekkorában biztosan horgászott – közös a szenvedély alapja –, ám miközben a horgásztársadalom átlépte a nyolcszázezres taglétszámot, addig alig ezerötszáz kishalászengedélyt váltanak ki hazánkban évente. A hagyományőrző tevékenység többféle néven fut, hívják rekreációs, sport- és kisszerszámos halászatnak is, egy biztos: szemléletében, eszközhasználatában értékőrző – bizonyság erre, hogy a hagyományos halászat a Duna magyarországi alsó szakaszán 2013-ban felkerült a Szellemi Kulturális Örökség nemzeti jegyzékére. Újabban pedig A dobóháló – kisszerszámos halászat Baján című dokumentumfilm került a figyelem középpontjába, s nyert Via Europa díjat az Etnofilm Cadca nemzetközi fesztiválon.

 

Halászat dobóhálóval

– Díjazott kisfilmünk jelenleg a Néprajzi Múzeum Megérkeztünk című kiállításában látható – meséli Koltay Erika muzeológus, miközben magunk mögött hagyjuk az új épület végeláthatatlan lépcsősorát. – A díjátadó ünnepségen elhangzott: az élő örökség megőrzésének vizuálisan is kiemelkedő ábrázolásáért kaptuk az elismerést, szóval Rácz Balázs operatőr kollégánk remek munkát végzett. Együttműködésünk a dunai halászokkal ezzel épp csak elkezdődött, gyűjteményünkben ugyanis viszonylag kevés a dunai halászathoz köthető tárgy. Már készül a Néprajzi Múzeum állandó kiállítása, ahol kisfilmünkkel együtt látható lesz egy XX. század eleji és egy napjainkban készült dobóháló, népi nevén: rokolyaháló vagy szoknyaháló. A két tárgy közötti különbség szembetűnő, a korral haladva ugyanis új anyagok váltják fel a régit, a kenderzsinórt például a perlon, de a jó bevált forma nem változik.

Hagyományos halászat Bajánál (Fotó: Farkas-Mohi Balázs)

A jól bevált forma a rokolyaháló elnevezéssel is összefügg, amelyről Herman Ottó A magyar halászat könyvében megemlíti, hogy vidékenként változott a megnevezése, Szegeden régente pöndörhálónak, más helyeken pöndöly- vagy pendelyhálónak hívták, Baján a szoknyaháló nevet viseli. Hogy mi köze a női ruhához? A természettudós így magyarázza ezt 1887-es alapművében: 

ha e háló alakját és vetésének módját tartjuk szemünk előtt, rámondjuk, hogy ez a legjobb neve. Mikor a falu apraja, úgy vasárnaponként, kicsődül a gyepre, hogy a verőfényen cicázással, kifordítóval, farkas-bárány űzéssel elmúlassa a délutánt, […] mindég akad egy pár kis lány, a ki magának mulat, rendesen avval, hogy egy helyben gyorsan forog. Rokolyája meglebben, mint a nyitott esernyő, mire a kis lány hirtelen leguggol, a földuzzasztott rokolya pedig rikít, mint valami kinyílt, megfordított mákvirág. Majdnem ugyanezt teszi a pöndörös is: ráveti a hálót köpenyszerűen a félvállára – a balra –, azután az ólmos ín egy darabját fogával, egy alsóbb darabját jobb kezével fogja, hogy a sodrás belékaphasson; a […] tartókötél ekkor a balkéz csuklójára van hurkolva; mikor minden rendben van, a pöndörös helyben egy erőset fordul s a megsodorintott hálót ellöki, mely estében, mint a kis lány rokolyája, szétterjed s egész lapjával a víz színére esik.

 A többit elvégzi a háló szerkezete: a sok kis ólomgolyó, amely a háló kerületét, úgynevezett inát terheli, hirtelen lesüllyed, majd elzárt burkot alkot, amelyből a hal nem menekülhet.

Ahogy A dobóháló című film, úgy A magyar halászat könyvének megszületése sem független a korától. Kósa László etnográfus elemzése szerint Herman Ottó témaválasztása mögött ott húzódott a magyar történettudomány szerveződése, az őstörténeti kutatások élénksége, és nem utolsósorban a millenniumra készülő Magyarország. „A történetíróknak ritka alkalom kínálkozott a fölmérésre, tudni akartak mindent az elmúlt ezer esztendőről. E gondolat jegyében készültek a sokkötetes forráskiadványok, majd a monográfiák egész sora.” 

Összegző szándék vezeti a mai Néprajzi Múzeumot is, miközben az intézmény százötven éves történetét ünnepli, gyűjteményét a készülő állandó kiállításhoz felméri, az új épületét belakja. Az örökség feltérképezése ráadásul nagyon hasonló eredményhez vezet: Koltay Erika ugyan mai fogalmakkal operál, amikor a hagyományőrző halászok környezettudatos, komplex ökológiai szemléletéről mesél, de hozzáteszi: még ha nem is így nevezték a régiek, a fenntarthatóság attól még a paraszti természethasználat jellemzője.

 Aki azt hiszi, hogy a természetvédők csak az utóbbi évtizedekben kongatják a vészharangot, annak tanulságos lehet Herman pontokba szedett megfigyelése a XIX. századból: „A régi magyarember gondozta a halat.” Majd így folytatja: „A mai magyarember irtja a halat.” S miközben megállapítja, hogy leleményesség dolgában a magyar halász ritkítja párját, azt is hozzáteszi, hogy a hazai halászat hanyatlófélben van: „a rétségek eltünedeznek, a szabályozott folyók elvesztik ősi természetöket; mindevvel megcsökkennek a halászat régi módjai, az ősi szerszámok, s ezekkel örökre elvész egy egész szókincs; tehát meg kell menteni azt, a mi még megvan.” Herman Ottó politikusként is szót emel a természettudományi ismeretek terjesztéséért, meggyőződéssel vallja, hogy a természetben felismert harmónia segíthet jobbá tenni a társadalmat. Konklúziója a mai tanulságokkal egybecseng: a magyar halászat az okszerű vízgazdálkodástól függ.

Fotó: Fortepan

Párbeszéd a halvédelemről

Az Állami Halőri Szolgálat (ÁHSZ) ezen tudatosság jegyében indított társadalmi párbeszédet a halvédelemről, és veszi számba a telepítésekkel, a halőri munka eredményességével, valamint a horgászetikettel kapcsolatos véleményeket. „Magyarország halgazdálkodási vízterületeinek halállománya nemzeti kincs, természeti érték és gazdasági erőforrás, amelyet a társadalom minden tagjának védenie és természetes megújulását elősegítenie kell. Hasznosítását pedig a fenntarthatóság szempontjai szerint kell tervezni és megvalósítani” – olvasható az ÁHSZ közleményében. A szervezet a NÉBIH által alkalmazott halászati őrökből áll, és a jogosulatlan halászattal, horgászattal kapcsolatos bejelentéseket az [email protected] címen várják.

– Természeti forrásaink végesek, mégis szeretnénk, ha az unokáink ugyanolyan örömmel tölthetnének időt a vízparton, ahogyan azt mi is tesszük. Nem mehetünk el szó nélkül a természet kizsákmányolásának következményei mellett, először is tisztáznunk kell: mennyi az elég? – javasolja Konyár Zoltán. – Halászt és horgász egy irányba tereli a természet, a hal és a víz szeretete, de ha már ennyien vagyunk, akkor vigyázzunk is az élőhelyekre, hogy minél tovább foghassuk a halat! Sajnos előfordul, hogy a hagyományos halászattal összemossák az orvhalászatot, vagyis rapsickodást, pedig az külön kategória. Az orvhalász legfeljebb tudással rendelkezik, de egyébként semmiféle engedéllyel: valójában lopja a halat, amelyet aztán árusít is.

Ezzel a magatartással szöges ellentétben hosszú távú gondolkodásmód jellemzi a társadalmi párbeszéd híveit – akár a XIX. században éltek, akár kortársaink. 

Az Országos Kishalász Érdekszövetség tagjai úgy tartják: a kisszerszámos halász arról ismerszik meg, hogy nemcsak a természethez tud alkalmazkodni, hanem az adott jogszabályi környezethez, sőt a fejlődő technikához is. A varsakarikát régen fából készítette, ma már műanyag csőből. Tevékenységének kulcsa a helyismeret és a jó memória: hosszú-hosszú évek alatt tapasztalja ki a víz és a hal természetét, miközben a meder is folyamatosan változik. 

Csorba Judit Dorottya muzeológus, A dobóháló című dokumentumfilm társrendezője úgy látja, hogy a szellemi kulturális örökséggé nyilvánított tevékenység vissza is hat a hagyományos halászat művelőire.

– Ebben a kultúrában az idősebbek átadják a tapasztalatot a fiatalabbaknak, a közös szenvedély pedig még inkább megerősíti a csoportidentitást. Bármelyikünk vízre szállhatna a dobóhálóval, próbálgathatnánk is, de nagy valószínűséggel nem lenne benne semmi, ha nem ismerjük a természetet, a folyót és az időjárást. Ma, amikor egyre nagyobb igény mutatkozik a szemléletváltásra és az ökologikus gondolkodásra, szeretnénk, ha azzal a felismeréssel keresné fel és használná a közönség a múzeumi gyűjteményünket, hogy ott megtalálható mindaz a tudás, amely évszázadokon át együttműködött a természettel. Ha valóban észleljük annak veszélyét, hogy kiaknázzuk a természeti erőforrásainkat, akkor nézzük csak meg, mit csináltak, hogyan éltek a régiek. Itt van a szemünk előtt a példa, amely a múzeumpedagógia, az oktatás területén is hasznosítható.

Konyár Zoltán kecével halászik (Fotó: Csorba Judit Dorottya)

Ősi szerszámok

A kisszerszámos halász a téli időszakot hálók javítgatásával és új eszközök készítésével töltötte. A felkészülés után indul a tavaszi szezon, március 1-jétől a teljes aktív eszközkészlettel vízre lehet menni, és próbálkozni a halfogással. A Duna magyarországi alsó szakaszán a kishalász négy aktív eszköze, amelyhez folyamatos jelenlét szükséges: a dobóháló, a kece – Herman Ottó szótárában fenékháló, amelyet csónak után vonszolnak –, az emelőháló és a milling – merítő eszköz –; az egyetlen engedélyezett passzív eszköze pedig a varsa, amelyet naponta ellenőriz, és a változó vízszintnek megfelelően igazít áradáskor, apadáskor.

Az eszközök mérete maximalizált, de a kisszerszámos halász amúgy is csak akkora hálót készít magának, amekkorát egyedül is képes használni. Ez máris behatárolja a mennyiséget – jegyzi meg Konyár Zoltán, majd büszkén hozzáteszi: mi azok közé tartozunk, akik nemcsak megfogni szeretjük, de meg is esszük a halat.

„Mi azok közé tartozunk, akik meg is esszük a halat” (Fotó: Farkas-Mohi Balázs)

– Sokféle módon tudjuk elkészíteni, sütjük, főzzük, füstöljük, persze a hal fajtájától is függ, hogyan kerül végül az asztalra. Jó példát mutatunk ebben is: miközben Magyarországon hat kiló körüli, bajai viszonylatban az átlagos évi halfogyasztás súrolja a hetven kilót. Nekem szerencsém volt, mert az édesapám torkolatőrként dolgozott a vízügynél, Baján a Sugovica torkolatában nőttem föl, a Nagy-Pandúr-szigeten. Elmondhatom magamról, hogy csónakkal jártam a bajai főiskolára, sok időt töltöttem a vízen kisszerszámos halászokkal is, akik szívesen tanítottak. A feleségemmel sokszor vagyunk együtt a csónakban, a gyerekeinket is egészen pici koruktól kezdve vittem magammal: az egyik tejesládában ült a gyermek, a másikba meg tettük a keszeget, amit éppen kifogtunk a hálóval. A kicsi ott gyönyörködött a ladik fenekében, s közben követte az egész folyamatot. Ez a fajta együttélés a természettel sok közös élmény alapja – meséli Konyár Zoltán. – Régen a tudás apáról fiúra szállt, napjainkban nem feltétlenül, de a halász azért ma is fogad maga mellé tanoncot, mert nekünk ezt a tudományt kötelességünk továbbadni.

A videó forrása: Néprajzi Múzeum

Borítókép: „Mint a nyitott esernyő” – a kisszerszámos halász kiveti hálóját (Fotó: Farkas-Mohi Balázs)