Zöld arany

Az Ökológiai Kutatóközpont háromórás dokumentumfilmjébe a pásztor és a botanikus is beleteszi a maga tudományát. Az eredmény: felismerés, közös tudásalkotás. Sztrájkoló birka és türelemjáték.

Jó ideje elhagytuk már a várost, amikor az autó ablakán kinézve feltűnik egy pásztor a tájban. Anélkül suhanunk el mellette, hogy feltennénk a kérdést akár csak magunknak is: mit csinál ott? Hiszen látni való, hogy semmit nem csinál. Áll. Ám ha megkérdezzük Sáfián Lászlót, a hajdúsámsoni juhász szívesen elmondja, hogy éppen az a lényeg, ami a legkevésbé látványos. Hogy ő ott áll, a juhok meg esznek.

„Apám zöld aranynak hívta a füvet, azért is haragudott, ha csak menetelt rajta a birka” – hangzik el az Ökológiai Kutatóközpont háromórás dokumentumfilmjében. Máris ötvenezres nézettséget ért el az Egy délután a legelőn Sáfián László juhásszal című alkotás – itt megtekinthető –, amely lépten-nyomon szembesít az atyai örökséggel.

Annyit hagyjunk, amennyit kaptunk

– Apám azt mondta, hogy az nem juhász, akinek hosszú a botja – ezzel a képpel szemlélteti Sáfián László, hogy a nyáj mellett kell lennie. – Rám mer legelni – ezen azt értette, hogy megszokta a juh a folyamatos jelenlétét, de még a kutyáét is. Én a jószág száján át látom a füveket – magyarázza a juhász.

– Apám mindig azt mondta, hogy legalább annyi legelőt hagyjunk magunk után, mint amennyit kaptunk, ezért hát folyamatosan aszatolni kell (gyomot, szúrós növényt irtani), vagy cserjét kihúzni.

Egyetemes gondolatok ezek – végtelenül egyszerű megoldásokkal. Megidézik a bibliai jó pásztort: „az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem”, miközben eligazítanak a Nyírség homoki legelőin is. Ebből áll a juhász munkája? Nem is csak munka, inkább életforma ez, amelyet nem lehet nyolc óra után lerakni. A jó pásztor éjjel is arra ébred, hogy vajon mi lehet a juhokkal.

Két földi kamera és drón követte a legelőre Sáfián Lászlót, aki Divat nevű pásztorkutyája segítségével mind a háromszáz juhát jóllakatta aznap délután, majd visszanézte a felvételt Molnár Zsolt etnoökológussal. Kettőjük szemléletformáló beszélgetése egészíti ki a látottakat oly módon, hogy a pásztor egyszerre szereplője és kommentátora is a filmnek. A sokrétű, izgalmas és informatív alkotás a slow film műfajának megfelelően valós idejű, mégsem vontatott. Persze lelassít, de csak azért, hogy feltárja a részleteket, és rendszerszemlélettel ajándékozza meg a nézőt, akit az idő múlásával egyre inkább magával ragad a valóság, amelyben minden mindennel összefügg.

Bennszülöttek tudása

– Mondhatnám, hogy a Karácsony Sándorral forgatott filmünk a jószágtartásról szól, bizonyára találnak is benne sok hasznos információt a gazdák – mutatja be a koncepciót Molnár Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont Hagyományos ökológiai tudás kutatócsoportjának vezetője. – Tapasztalatunk szerint azonban a természet szeretetéről is szól a film, és az élőlények közötti viszonyról: ember és állat kapcsolatáról, parancsolásról és odafigyelésről, valamint a rövid és hosszú távú gondolkodásról. A felszínes hírek és reklámok helyett sokat tesztelt tudáselemek töltik fel a pásztorok világát. Ez a való világ, ahol a tetteknek következményük van, ahol nem lehet színlelni vagy félrebeszélni. Ha túllegeltette a gyepet a pásztor, akkor nem nő a sarjú, ha későn kaszált, akkor nem lesz jó szénája. Nem mondhatja a juhnak, amikor az még éhes, hogy hidd el, eleget legeltél!

Molnár Zsolt egyetemi hallgató tanítványain tesztelte a film ikeralkotását, amely hozzásegítette módszerének kidolgozásához. Már az Egy délután a legelőn Máté János gulyással felvételekor is arra törekedett Sütő Dávid Pelé filmessel, hogy se a jószágot, se a pásztort ne zavarja meg a kamera látványa, de a néző se maradjon magyarázat nélkül. A kommentátori utómunkálat során végül minden szó vagy mozdulat értelmére fény derül. Egy hallgatói vélemény szerint az időről szól a film, vagyis a tanítvány arra csodálkozott rá, hogy városi emberként ő mennyire másként él az időben, mint korábban az emberiség évszázadokon át.

A természetvédők vagy a gazdák mellett minden bizonnyal a lelkipásztoroknak és a pszichológusoknak is van mit meghallaniuk Sáfián László történetéből. És mert a juhász több száz önálló akarattal rendelkező élőlényt irányít egyféle közösségi tevékenységre, sok olyan ötlet van a tarsolyában, amely közösségszervezőknek, egyesületeknek vagy pedagógusoknak is hasznos lehet. A fiatalok pedig rácsodálkozhatnak arra, hogy van más is, mint amit eddigi életükben megtapasztaltak.

– Kutatóként az Alföld növényzetének változását vizsgáltuk a feleségemmel, Biró Marianna ökológussal, amikor felmerült bennünk a kérdés: vajon mit tud a környezetéről az, aki a tájat kezeli, alakítja – javítja vagy rontja – a tevékenységével? Közel kétszáz pásztorral beszélgettünk erről az elmúlt években a Hortobágyon – meséli Molnár Zsolt –, kimentünk a pusztára, és csatlakoztunk a legeltetéshez is. Filmünk főszereplője azok közé tartozik, akikkel különösen jól ment az együtt gondolkodás, mert kellően büszke a tudására, tanítani és tanulni is szeret. Kutatócsoportunk célja, hogy összekapcsoljuk a tudományt a helyi vagy bennszülött tudásrendszerekkel. Az eredmény pedig, ami eddig nem volt: közös tudásalkotás.

De miért vállalta az együttműködést a pásztor? Hogy a munkájának legyen becsülete. Tapasztalata szerint a magyarok nagy része csak pörköltben lát birkahúst, sokan nem is tudják, hogyan lehet jól elkészíteni azt. A közétkeztetésben sem számolnak a birkával, így a Sáfián családnak marad az olasz piac. Régen nagy érték volt a gyapjú, ma örülnek, ha elviszik, mert annyit sem hoz a konyhára, amennyiért megnyírják a birkát.

– Okostelefonom van, de még annyira nem okos, hogy utánam jöjjön – viccelődik Sáfián László, amikor végre elérem telefonon a hajdúsámsoni határban. – Az átlagember butának tart bennünket, pedig csak abban vagyunk nagyon buták, hogy nem magyarázkodunk, és mi inkább elfogadtuk ezt. Nehéz elmondani azokat az érzéseket, amelyeket megélünk a mindennapokban. Mi tapasztalatnak hívjuk, más tudásnak. Ebben élünk nap mint nap. Most valamennyit megmutattunk abból a filmben, hogyan élünk valójában, mit tartunk értéknek. Mert nemcsak ahhoz kell a tudás, hogy egy autót elvezessünk vagy egy esztergagépet beindítsunk. Lehet szeretni egy autót? Ahhoz képest én az egyszerű fűből húst állítok elő. Nem is értem, amikor megkérdezik tőlem: mit lehet ebben szeretni?

Nem mindegy, hogy ki támasztja a botot. Bár az Ökológiai Kutatóközpont filmje nincs „sztorira vágva”, helyenként mégis tapintható a feszültség. Helyenként földközelben érdekek csapnak össze, némi sértődés és dráma is megengedett azért, hogy pásztor, kutya és juh is elégedetten térjen haza alkonyatkor. Nyugtával dicsérd a napot!

Egy francia kutatás menümodell néven tárgyalja, hogyan osztja be a pásztor a rendelkezésére álló legelőt. Amint a gyereknek sem adunk ebéd előtt csokoládét, mert akkor kevésbé lelkesen fogja enni mondjuk a borsófőzeléket, ugyanúgy a pásztor is összeállítja a napi menüt, és aszerint adagolja a legelő különböző foltjait a jószágnak.

– Folyamatosan logikázunk, mit mikor legeltessünk – magyarázza Sáfián László. – A fő cél, hogy aznap jóllakjon a juh, de közben gondolnunk kell a holnapra is. Ha hagyom, hogy mindig azt egye, amit a legjobban szeret, az hosszú távon nem jó sem a jószágnak, sem a legelőnek. Már tavasszal azon jár az eszem, mit és hol próbáljak meghagyni télre. Amit Isten adott, azt nem szabad elpocsékolni, mondta apám.

Hol itt a konfliktus? A birka pontosan jelzi, mit szeretne, figyelni kell tehát, meddig lehet rászorítani a nemszeretem füvekre, máskülönben megbosszulja a bánásmódot. A pásztor elmondása szerint a jószág is tud sztrájkolni, ezen a téren „a kecske az, aki egyetemet végzett”, de azért a birka sem marad alul. Sáfián tehát figyel, mint a jó pásztor bárhol a világon. Egy Afrikában végzett vizsgálat szerint a jószág, amelyet pásztorolnak, nemcsak hogy több, de jobb minőségű füvet is eszik, jobb a kondíciója, ezáltal egészségesebb utódokat nevel. Egyetemes jelenség ez: a mongol, a nepáli vagy a kenyai pásztor is beosztja a rendelkezésére álló biomasszát, felhasznál mindent, de úgy, hogy közben folyamatosan gondja van a jószágra. Sáfián László sem sajnálja a birkától a pillangós növényt – amely afféle „desszert” –, de tudja, hogy be kell osztania, nem engedi tehát letiporni a kaszáló sarjúban, mert másnap és a következő évben is ott szeretne legeltetni. Ilyen döntést nem tud meghozni a villanypásztor…

„Ne bántsd a Kisasszonyt!”

Az egymásra figyelés folyamatos a Nyírség homoki legelőin, bár az mindig a helyzettől függ, hogy épp kedves vagy erélyes az eligazító szó: „Maguk mit keresnek itt? Tessék, Kisasszony, odébb ballagni! Ne bántsd a Kisasszonyt, gyere onnan!” – utóbbi felszólítás már Divatnak szólt. De ki az a Kisasszony, és mit csinált rosszul? És a Lalika birka miért engedhet meg magának többet? „Gyere ide!” – ez a leggyakoribb hívószó. Lehet persze cifrázni is: „Hát már süket vagy? Vigyázzál, mert csak meghúzatom a kis kabátodat!” „Elfelejtetted, miért jöttél? Vajon hova sietsz?” „Mit hagytál el? Hallod, Vándor, gyere ide!” – folyamatos a kontroll, mert a fajgazdag legelő arra ösztönzi a birkát, hogy beszaladja, és csak a legjavát szedje ki belőle.

– Kívülről úgy tűnhet, hogy csak macerálom, amikor nem engedem tovább. Pedig türelemjáték ez – állítja a juhász. – Megtehetném, hogy odakutyázom, de akkor megsértődik, és kezdődne elölről a harc. Kíméletesebb, ha név szerint szólítom. Azért is tartom a vezérürüt: megy elöl, szól a kolompja, ezt megszokja a nyáj, és szépen csorog utána. Sokkal kevesebb törődéssel jár, ha nincsenek stressz alatt.

Szólnak a kolompok. A pásztor már a csengők, pergők hangjáról hallja, mi a helyzet. Hazafelé azért még megkapja mind a magáét:

– Na gyere, Kisasszony! Vajon mit hittél, hogy mi az? Mehetünk hazafele, gyere, Kócos, gyertek, gyertek! Hát kitomboltad magad, Mocskos? E mán nem tudja, hol lakik?! – emeli meg a hangját a pásztor. – Te is idevaló vagy, nem? Na, ballagjunk szépen, csendesen haza.