Itt a tavasz, az ilyenkor szokásos érzések kerítik hatalmába az embert. Birkózunk az óraátállítás fiziológiai hatásával, és megfázunk, mert a délutáni könnyebb viselet késő este már kevésnek bizonyul. Ám az idén jelentkezett a szemleírónál egy korábban ismeretlen érzés: kezdenek hiányozni az oroszok. Nem gimnasztyorkába öltözve persze, gépkarabéllyal a vállukon, vagy a házainkra irányítva a T–72-es ágyúcsövét. Hanem a világ sportjából, de most már nagyon. Okamoto Tomotaka, egy női hangon éneklő férfi múlt vasárnap a világ egységéről áriázott a japáni műkorcsolya-világbajnokság gáláján. Pedig a sportág elitjébe tartozó hét-nyolc ország közül az oroszok – az ukrajnai háborújuk miatti nemzetközi bojkott nyomán – nem lehettek jelen. Ezzel a világ most már önmagát bünteti ugyanúgy, ahogy Európa a Moszkva-ellenes szankciókkal is több kárt okoz magának, mint az oroszoknak. 2021-ben, a legutóbbi műkorcsolyavébén, amelyen még részt vehettek, az oroszok a négy szakágból hármat megnyertek, női egyesben csak orosz versenyzők állhattak fel a dobogóra. Miközben tele a világelit és a magyar csapat is honosított orosz korcsolyázókkal, egyes nyugat-európaiak pedig Moszkvában, a sportág egyik legjobb szakmai műhelyében készülnek – szerencsére erre nincsenek szankciók –, a világ éllovasával egyszerűen úgy tesznek, mintha nem létezne. Vlagyimir Putyint büntetjük ezzel? Aligha. Kisebb gondja nagyobb ennél. Akkor már minszki kollégájának, a hokimániás Alekszandar Lukasenkának jobban fog hiányozni a szintén bojkottal sújtott belarusz jégkorongcsapat távolmaradása a közelgő világbajnokságról. Kiszúrtunk-e ellenben Anna Scserbakovával és Kamila Valijevával, a világ legtehetségesebb – és még mindig tinédzser – korcsolyázónőivel, a 2022-es olimpia bajnokaival? Velük ki. Főleg viszont önmagunkkal. Arányos és méltányos lenne, ha Oroszország a háború lezárásáig nem rendezhetne világversenyt. De nem itt tartunk, hanem ott, ahol a hidegháborúban, a moszkvai olimpia amerikai, majd a Los Angeles-i játékok szovjet és kelet-európai – magyar sportkarriereket is kettébe törő – bojkottjánál. Jó idők voltak ezek? Aligha. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) új ajánlása a kitiltás felszámolására biztató kezdetnek megteszi, de legfeljebb annak.
Féloldalas, aszimmetrikussá lett világban élünk. Miközben a Putyin-ellenességre felfűzött oroszutálat a világpolitika és -sajtó mellett a kultúrában is elharapózott, a földkerekség egyetlen szuperhatalma duzzad a magabiztosságtól és az arcpirító képmutatástól. Joe Biden elnök a minap úgy helyeselte a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsát Putyin ellen, hogy az Egyesült Államok 2000 óta nem ratifikálta a törvényszék statútumát, azaz nem fogadja el a saját állampolgáraira nézve a bíróság joghatóságát. Még csak az hiányozna! Hogy amerikaiakat is felelősségre lehessen vonni, miközben szerte a nagyvilágban terjesztik a demokráciát…
El kell ismerni, az amerikaiak sok helyütt eredményesek az úgynevezett közdiplomáciában, a „soft power” terjesztésében – barátkozni próbálnak, keresik a közös nevezőt más népekkel, szívesen megmutatva, ami valóban értékes bennük, tanulmányutakat szervezve például rangos egyetemeikre. Ebből azonban sokat visszavesz az amerikai diplomácia egy évtizedek óta rendkívül irritáló gyakorlata: a más országokról készített éves emberjogi jelentés, amelynek összeállítására az 1970-es évek óta a kongresszus kötelezi a washingtoni külügyminisztériumot.
