Amikor 2020 augusztusában nyilvánosság elé került a Szent Jobb országjárását szolgáló egykori Aranyvonat replikája, a legtöbben értetlenkedve bámulták a különös vagont. A színes összhatást látva volt, akinek a cirkuszi kocsikat juttatta eszébe, de jobban megfigyelve, a rajta lévő díszítőfestés színvonalát látva csakhamar világossá kellett válnia, hogy itt valami egészen másról van szó. Valamiről, amelynek szerepe és jelentősége megérdemli, sőt megköveteli, hogy ne technikatörténeti oldalról – bár innen is érdekes –, hanem főleg XX. századi történelmünk és keresztény mivoltunk felől próbáljuk meg elhelyezni közös nemzeti kánonunkban.
Állásfoglalás a náci és kommunista szélsőséggel szemben
A napokban A Szent Jobb országjárása 1938–1942 címmel, Mészáros Balázs történész szerkesztésében színvonalas albumot adott ki a Magyar Nemzeti Múzeum, amelyben 131 archív fotó és tervrajz kíséretében több tanulmány helyezi történelmi kontextusba a nyolcvanöt évvel ezelőtti eseményeket. 1938 nevezetes év volt. A világ az utolsó békeévként emlékezhet rá, amennyiben a második világháború kitörését leegyszerűsítő módon Lengyelország német–szovjet megtámadásától datáljuk, és nem egy folytatólagos eseménysor szükségszerű állomásaként értelmezzük. 1938-ban, akinek volt szeme és hallása, tudta, hogy az ország a vihar előtti csend kegyelmi állapotát élvezi. Elég, ha a Darányi-kormány végzetesen elkésve meghirdetett győri fegyverkezési programjára gondolunk. A maga módján az egyház is próbált nyomást gyakorolni a béke érdekében.
Ennek részeként XI. Pius pápa eleget tett Serédi Jusztinián hercegprímás kérésének, hogy a Szent István-i jubileum alkalmából Magyarország kapja meg az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus rendezési jogát. A Vatikán számára ez alkalmat teremtett arra, hogy tömegdemonstrációval mutassa meg a katolicizmus erejét és egységét a fenyegető szélsőséges diktatúrákkal szemben, és megerősítse a magyarokat a „kereszténység védőbástyája” szerepében. A tömegeket megmozgató XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus és Szent István apostoli királyunk halálának (1038. augusztus 15.) kilencszázadik évfordulójáról való megemlékezés így kapcsolódott össze nagyszabású ünnepségsorozatban.
Hitler tilalma
Szent István életműve a Horthy-korszak legfontosabb legitimációs hivatkozási alapja volt – fogalmaz Baják László a kötetben –, ez számított a korszak legjelentősebb ünnepi alkalmának. „Az ország vezetése számára aligha volt fontosabb, mint a Trianonban tönkretett, feldarabolt országból valahogy újjáteremteni a keresztény, konzervatív, Szent István-i Magyarországot.” Csakhogy a reálpolitikai valóság kényszerpályára állította. A versailles-i békerendszeren nyugvó európai status quo megváltoztatására csak a nemzetiszocialista Németország – és a fasiszta Olaszország – mutatott hajlandóságot. Ebben a feloldhatatlan ellentmondásokkal terhelt politikai légkörben a világkongresszus hatásosan demonstrálhatta a Vatikán és Magyarország szoros szövetségét és egyben elhatárolódását is a náci – és a bolsevik – ideológiáktól. Sokatmondó, hogy Hitler meg is tiltotta a német és osztrák katolikusok részvételét, de a világegyházat így is 14 bíboros, 48 érsek, 97 püspök és mintegy félmillió hívő képviselte és fogalmazta meg fő üzenetként a békevágyat.
Protestáns egyházak kiállása a nemzeti egységért
A Szent István-év eseményei 1938. május 30-án, közvetlenül az Eucharisztikus Világkongresszus befejeztével kezdődtek. Egyházi részről a szervezést 1937-től az Actio Catholica végezte, míg a Szent István Emlékév Országos Bizottsága az állami ünnepségekért felelt. A nemzeti egységet hangsúlyozó eseménysorozat legfontosabb eleme a Szent Jobb országjárása volt, amelyen felekezeti hovatartozástól függetlenül végül mindenki képviseltette magát, annak ellenére, hogy az ereklyekultusz finoman szólva sem harmonizál a protestánsok hittételeivel.
A kalandos sorsú ereklye körmeneti részvétele 1771-ben kezdődött. Mária Terézia ekkor szerezte meg a raguzai (ma Dubrovnik) dominikánus szerzetesektől, ezt követően fokozatosan vált szakrális kultusza mellett nemzeti identitásképző jelképpé.
A szent király hazatér
Országjárása első állomása az államalapító király szülővárosába, Esztergomba vezetett, majd az Aranyvonattal összesen huszonhét olyan várost látogatott meg 1938 és 1942 között, ahol nemcsak megállt, de végig is hordozták, és közszemlére téve tisztelegtek előtte. E ceremóniák mindegyikét hatalmas készületek előzték meg, a városok egymást túllicitálva fokozták az ünnepi hangulatot. A díszmagyarba öltözött helyi potentátok mellett tömegeket vonzott az esemény eleinte csak a trianoni Magyarországon, de a bécsi döntések után a visszatért Felvidéken és Kárpátalján, majd Észak-Erdélyben is.
Előkép nélküli gördülő ikon
Az ereklye szállításához és méltó bemutatásához mindenekelőtt alkalmas vasúti kocsira volt szükség. Ennek ötletgazdája az Actio Catholica alelnöke, a későbbi miniszterelnök, Huszár Károly volt. Számos terv született, amelyről részletesen ír kötetbéli tanulmányában Mészáros Balázs történész, aki a Magyar Nemzeti Múzeum részéről a 2020-ra elkészült replika elkészítésének projektmenedzsere volt. Az eredeti kocsi legyártásával 1937-ben a MÁV Dunakeszi Főműhelyét bízták meg. A fennmaradt iratok szerint egy 1909–11 között vásárolt, 18 méter hosszú, eredeti rendeltetése szerint poggyászszállító kalauzkocsit választottak ki az átépítésre. Előkép hiányában az, hogy milyen legyen az ereklyeszállító, négy vázlatterv megvitatása során kristályosodott ki. A belső teret három helyiségre osztották. A középső, legnagyobb, belül fehér selyemmel díszített terem közepén, két oldalról széles, könnyedén sikló üvegajtókkal védve helyezték el az ereklyetartót egy állványon, míg a kocsi két végében alakították ki a kísérő személyzet helyiségeit.
Az átépítés bő három hónapig tartott. Díszítését az Eucharisztikus Világkongresszus arculatáért is felelős Urbányi Vilmos belsőépítészre bízták, aki bevonta Márton Lajos grafikust, templomfestőt és Hodina Adolf Mihály iparművészt a díszítőfestés és a szobrászati munkák kivitelezésébe. A kocsira a magyar szentek (István, Gellért, Imre, Mór, László és Erzsébet, Kinga, valamint a boldoggá avatott Margit) egész alakos képei kerültek a kor egyházművészetében divatos, az ikonfestészetre visszamutató stílusban. A kocsi zöld-arany tetején négy imádkozó angyal között a Szent Korona esténként kivilágított, nagyított mását helyezték el.
A szivar hamuja sem esett le...
A kocsi legizgalmasabb műszaki megoldása az ereklyetartó lengéscsillapító állvány volt, amely a vasúti jármű magasabb frekvenciájú rezgéseit alacsonyabb frekvenciájú, „lágy” rezgésekké alakította át. A mérések azt igazolták, hogy az ereklye a lehető legrosszabb minőségű vasúti szakaszon is több mint kétszer kisebb rázkódást szenvedett el az állványon, mint a körmeneti körülhordozáskor. Állítólag a tesztúton még az állványra erősített szivar hamuja sem esett le.
A díszes kocsi az elvárásoknak megfelelően töltötte be szerepét Budapest ostromáig. A kötet szerzője, Pallos Lajos utolsó hitelt érdemlő információként egy 1944. augusztus 8-án kelt levelet idéz, amelyben a MÁV Igazgatósága arról tájékoztatja az Actio Catholicát, hogy „A jelenlegi súlyos kocsihelyzetre való tekintettel a DA 6020 sz. kocsit leszereljük és a közforgalomnak adjuk át. A kocsi felszerelési tárgyait és a díszítéseit a Dunakeszi Főműhelyben megőrizzük. A kocsit annak idején, ha a Szent Jobb országjárására ismét alkalom nyílik, átalakítva újra a tekintetes vezetés rendelkezésére bocsátjuk”. Dokumentumok hiányában a kutatók ezt követően már csak szemtanúk gyakran ellentmondásos emlékezetére hagyatkozhatnak. A jelenkori újjáépítés egyik vezéralakja, a Dunakeszi Járműjavítóban több évtizeden át dolgozó Zákonyi Gyula hipotézise szerint a lecsupaszított vagont a Vörös Hadsereg 1944-ben lefoglalta és műhelykocsiként alkalmazta, míg a dunántúli harcok során ismeretlen helyen és időben meg nem semmisült.
A kilincselés eredménye
A kocsi legújabb kori rekonstrukciójának ötletét Vitéz József hajdani koronaőr kezdeményezésére elsőként a István vezette hagyományőrző Magyar Királyi Koronaőrök Egyesülete karolta fel, melyhez csatlakozott a Budakeszi Kultúra Alapítvány, majd az ügy mellé álló lelkes civilekből álló csapat kilincselni kezdett a megvalósításért. Addig jártak a döntéshozók nyakára, míg végül el nem jutottak közvetlenül a miniszterelnökig, aki támogatásáról biztosította törekvésüket. Mindez 2015-ben fordulatot hozott ügyükben, miután a kormány két részletben közel négyszázmillió forinttal támogatta az aranykocsi korhű másolatának elkészítését.
Az eredeti kocsi 1937-es tervei nincsenek meg, azonban a kellő mennyiségű fénykép- és filmfelvétel alapján rekonstruálni lehetett a külsejét éppúgy, mint a rezgéscsökkentő ereklyetartót. Egyedül a személyzeti fülkék belsejéről nem került elő fénykép, de bíznak abban, hogy talán éppen jelen sorok olvasói közt akad valaki, aki felvilágosítást tud adni a díszítésükről.
A Magyar Nemzeti Múzeum által 2015-ben kiírt tenderen a Dunakeszi Járműjavító és a MÁV Nosztalgia Kft. alkotta konzorcium nyert. A hiteles másolatot egy 1900-ban épült, az eredetivel közel megegyező pullmannkocsi alvázára ők építették fel, míg a lengéscsillapító állvány a Budapesti Műszaki Egyetem két végzős hallgatója, Szalai Enikő és Stefkovics Gergely rátermettségét dicséri, akik fényképek alapján, mai módon készítették el az eredeti szerkezet mását.
A Nemzeti Múzeum főigazgatója, L. Simon László a könyvbemutatón abbéli reményét fejezte ki, hogy az Aranyvonat 2024 tavaszán meg fogja ismételni az 1938-as országjárást, fedélzetén a Szent Jobbal és a magyar királyi koronaőrökkel. A lélektani pillanat mindenesetre ma is adott hozzá.
Borítókép: Az újjáépült Aranyvonat részlete (Fotó: Havran Zoltán)
