– December közepén átadták a Szőke Gábor Miklós által készített Csodaszarvas-szobrot az MNB Felügyeleti Központ és Pénzmúzeum kertjében, ami közéleti vitát váltott ki. Ön szerint mi volt ennek az oka?
– Ez a vita alapvetően négy dologról szólt. Egyrészt a művészeti világban is megtapasztalható irigységről: van egy sikeres alkotó, aki nagy értékű megrendeléseket kap, amit a pályatársai nem feltétlenül tudnak elmondani magukról, bár nem is nagyon törekednek rá. Magyarországon divat lenézni azokat a művészeket, akik gazdasági értelemben is sikeresek. Az alkotói minőség azonban független a mögötte lévő gazdasági teljesítménytől, mert nem attól lesz jó vagy rossz egy mű, hogy mennyibe kerül a kivitelezése, hogy sok vagy kevés pénzt fizetnek érte. Szőke Gábor Miklóst a kortársai közül sokan irigylik és szidják, mondván, hogy feláldozta, eladta a tehetségét, én pedig azt gondolom, hogy a sokféle lehetséges és legitim út közül az egyik az övé.
Másrészt a vitának van politikai vetülete is, ami a megrendelő személyéről szól. Úgy akarják Szőkét beállítani, mint a hatalommal kollaboráló, a művészi szabadságot és autonómiát feláldozó művészt. Ma az állam van abban a megrendelői szerepben, amiben régen királyok, főurak, iparmágnások vagy egyházi személyek voltak. Számos olyan műalkotást ismerünk, amely állami, megrendelői háttér nélkül nem jöhetett volna létre, hiszen nagyon sok munka, energia, pénz kellett hozzájuk, és az is természetes, hogy a megrendelői igény és szándék valamilyen formában tükröződik a megvalósult alkotásban.
Vannak, akiket nem érdekel a műtárgypiac, és soha nem értékesítik a műveiket, és vannak olyanok, akik kizárólag pénzes megrendelők kérésére dolgoznak. Az előbbiek és az utóbbiak munkái között is lehetnek kiemelkedőek és csapnivalók is. Szőke Gábor Miklóst nem a jelenlegi politikai kurzus emelte fel, Matolcsy György is akkor figyelt fel rá, és akkor kapott megrendeléseket, amikor Atlantától Moszkváig sikerrel állított fel monumentális szobrokat. Vagyis az ő itthoni sikeréhez nagyon sok nemzetközi megrendelés járult hozzá.
– Felteszem, a szobor témája is a vita része volt.
– Így van, a csodaszarvas is a vita része volt. A kérdés azonban az, hogy ezt az ősi témát és motívumot, amely a magyarság számára kiemelkedően fontos, elkoptatta-e az idő? De ennek a fordítottja is igaz: miért ne lehetne a szarvas motívumot újraértelmezni és mai alkotások témájává tenni, ahogy tette például Jankovics Marcell a zseniális rajzfilmjében? A mai csodaszarvas-ábrázolások közül kiemelkedik Szőke Gábor Miklós azon izgalmas munkája, amit a 2021-es vadászati világkiállításon az általam rendezett központi magyar kiállításon mutattunk be: a kiállítótér közepébe belógatott, az égbe szökellő csodaszarvas alakja a rá kilőtt arany nyílvesszőkből állt össze. Az ember előtt megjelent, ahogyan Hunor és Magyar napról napra űzi ezt a csodálatos, nemes állatot, amire hiába lőttek rá, mégsem hozták terítékre. Ahogy Arany János írta: „Ott a szarvas, mint a pára / – Köd előtte, köd utána – / Míg az ember széjjelnézne: / Szemök elől elenyésze.” Végül a vita negyedik eleme esztétikai volt. Valóban legitim dolog arról polemizálni, hogy a postapalota elé került szobor megformálása, mérete és elhelyezése jó-e, megfelel-e a korszellemnek, illeszkedik-e a városképhez. Csakhogy az eddig elmondottak jegyében ezek a kérdések szükségszerűen politikai fénytörést kaptak. Ha valaki szakmai alapon bírálta, vagy ha ugyanezen az alapon méltatta őt, akkor egyik vagy a másik tábortól kapott billogot. Ez a vitakultúránk állapotának szomorú látlelete. Ha politikai felhangokat mellőző vita alakult volna ki a szoborról, az szakmailag értékes lehetett volna, még az alkotó számára is érdekes tanulságokkal szolgálhatott volna. De még a szakmainak álcázott vita kirobbantói sem tudtak a maguk politikai prekoncepciójától elszakadni, elsődleges céljuk az alkotó, a téma, az ügy és a megrendelő lejáratása volt.
– Az ősi magyar kulturális emlékezet hagyományait sem a baloldal, sem a szomszédos országok nacionalistái nem nézik jó szemmel. Van-e dolga ezen a téren a Magyar Nemzeti Múzeumnak?
– Az elmúlt másfél hónapban kétszer jártam Székelyföldön és néha az emberben csak forr az indulat, mert a kérdésben vázoltnál sokkal rosszabb a helyzet. Bizonyos határon túli területeken a magyarság egykori jelenlétének bizonyítékait legszívesebben felszámolnák. Ezeknek nem is feltétlenül kell vizuálisan valamiféle magyar ősiséghez kapcsolódniuk. Gondoljunk csak az úzvölgyi katonai temetőt ért gyalázatos román nacionalista provokációkra. Ez nemcsak azért elfogadhatatlan, mert a mi nemzeti önérzetünket bántja, hanem mert kegyeletsértő is.
A közép-európai történelem meghamisításának a szándéka, a magyarság erdélyi jelenlétének és szerepének a tompítása is jól látható politikai cél, a szórványmagyarság szállásterületein fizikailag is megsemmisítik az ottlétünk korábbi nyomait: jelképek, szobrok, sírkövek, jellegzetes épületek tűnnek el. Ez a frusztráltságból adódó tiszteletlenség elfogadhatatlan.
Elég ránézni a román megyehatárokra: Trianon után Románia úgy szabta át a belső megyehatárokat, hogy azok sehol se kövessék a régi, ezeréves határ vonalát. Nyilvánvaló a cél, nem kell magyarázni. Mivel a Nemzeti Múzeum az összmagyarság és a teljes Kápát-medence történeti emlékeit gyűjti és dolgozza fel, nem mehetünk el szó nélkül az említett jelenségek mellett.
– Miért jelentős a turulszimbolika, és miért van a turul motívum körül ennyi félreértés manapság?
– A turul szoborral és motívummal kapcsolatban súlyos téveszmék vannak egyesek fejében. Valakinek egyszer a Turul című, világháború előtt megjelent újságról beszéltem és azt mondta, hogy ő ilyen szélsőjobboldali, nacionalista újságokat nem hajlandó a kezébe venni. Elmondtam neki, hogy a Turul a Magyar Heraldikai és Genealógiai társaság által kiadott szaklap volt, amit egy időben Nagy Iván szerkesztett. Egy genealógiai lap esetében a Turul cím választása utalhat a turul nemzetségre, azaz az Árpádokra. A kerecsensólyom a magyarság egyik totemállata, amely megjelenik az eredetmondánkban, Emese álmánál.
– Nagy port kavart, amikor tavaly októberben ledöntötték a munkácsi vár bástyájáról a turulszobrot. Mit mutat ez szomszédaink nemzeti jelképeinkhez való hozzáállásáról?
Érthetetlen, hogy miközben véres háború zajlik a szomszédunkban, az Európai Unióba törekvő ukránoknak arra van energiájuk, hogy a kárpátaljai magyar boltokról és intézményekről levegyék a magyar feliratokat, másrészt leverjék a jelképeinket, köztük az emblematikus munkácsi turult.
Ne felejtsük el, hogy Vereckénél is hányszor rongálták meg a honfoglalási emlékművet. Mi nem tennénk ilyet fordított esetben, az biztos.
– Miért van egyáltalán szükség ezekre a kulturális emlékekre, miért nem elég, ha csak a történelemórákon tanulunk róluk?
– Egyszer egy kerekasztal-beszélgetésen vettem részt és a műsorvezető megkérdezte tőlem, hogy miért van a kezemen piros-fehér-zöld karkötő, amit egyébként húsz évig le sem vettem a kezemről. Visszakérdeztem, vajon megkérdezné-e egy beszélgetőtársától, ha annak nyakában Dávid-csillag lógna, hogy miért hordja? A kérdést a műsorvezető egyébként számon kérő hangnemben tette fel, mert szerinte nem kellene a saját identitásomat ilyen demonstratív módon kifejeznem. Pedig
mindenkinek joga, hogy a saját identitását, nemzeti, vallási hovatartozását kifejezze és akár a testén, karján, nyakában megjelenő szimbólumok hordásával, sőt akár az önmagára tetoválásával is kifejezze.
Engem nem zavar, ha a románok kitűzik a saját házaikra a román zászlót, de elvárom, hogy elfogadják, ha a székelyek a székely zászlót tűzik ki a házaikra. Tiszteljük a másik kultúráját! A közép-európai kulturális közeg nagyon összetett, a kereszténység előtti ősi magyar kultúrát, a görög–római hagyomány erkölcsi és jogi kereteit, az ószövetségi zsidó és újszövetségi keresztény hagyományt is magában foglalja. Az ezekhez kapcsolódó jelképek használata arra is való, hogy az ember ne csak kifelé mutassa meg, hogy hova tartozik, hanem magán viselve erőt merítsen belőlük. Tehát identitásmegerősítő szerepük is lehet. Generációkon átívelően fontos az összetartozásunk jelképrendszere, amely erőt és hitet ad nekünk.
– Milyen jelenleg folyó projekteket emelne ki a Nemzeti Múzeum életéből? Mi várható ebben az évben?
– Az identitáserősítéshez jól illik a Magyar expó sikerek című friss időszaki kiállításunk, amit a nyár végéig lehet megtekinteni. Arról szól, hogy 171 év alatt, amióta az első világkiállítást megrendezték Londonban, mi mindent tettünk hozzá a világ gazdaságához, kultúrájához, művészetéhez, mit mutattunk meg önmagunkból a világkiállításokon. Az én megközelítésemben ez a kiállítás megmutatja, hogy van mire büszkének lennünk.
Ránézünk egy hatalmas Zsolnay-vázára, egy Herendire, egy Munkácsy-festményre, egy Telcs Ede-szoborra, egy Zwack unicumos vagy Dreher sörös palackra, a Pick szalámi reklámjára, és rájövünk, hogy mi egy gazdag, sikeres nemzet tagjai vagyunk. Van mire büszkének lennünk. És ha a múzeumunkba látogat egy külföldi, azzal szembesül, hogy bár területét és népességét tekintve kis ország a miénk, ám a szellemi, művészeti, tudományos és sportteljesítményét tekintve egy nagy nemzet a magyar.
Ezt fontos önmagunkban is tudatosítani, hogy ne a kishitűség és az önsajnálat határozza meg a gondolkodásunkat.
– A minap jelentették be, hogy 2023 decemberében megnyílik a Magyar menyasszony kiállítás is.
– Ami az én megközelítésemben szintén identitáserősítő szereppel bír, hiszen aki menyasszony az megházasodik, családot alapít, új, önálló életet kezd egy másik ember oldalán. A gyermekvállaláson keresztül pedig az életet, a kultúrát, a nyelvet adja tovább. A Magyar menyasszony kiállítás a házasság és a család intézményének a felmagasztosításáról, a nők megbecsüléséről szól. Megmutatjuk, hogy a női szerep mennyit változott az évszázadok során. A kiállítás témája kimeríthetetlen, úgyhogy remélem, mindennel elfogunk készülni a megnyitóig. Hamarosan nyílik továbbá a százegy éves Magyar Érdemrend történetét feldolgozó kamarakiállításunk. Ebben megmutatjuk a magyar kitüntetési rendszer változását, jogi és történeti hátterét, esztétikai értékeit.
– Lassan két éve a Nemzeti Múzeum igazgatója, mennyiben változott a múzeum szellemisége ebben az időszakban?
– Abban nincs változás, hogy itt a magyarság történelme a legfontosabb. Számomra az volt a lényeg, hogy a nemzet múzeumát a magyar kulturális intézmények sorában sokkal jobban pozicionáljuk. Hogy jobban jelen legyünk az emberek tudatában. Hogy bennünket válasszanak kirándulási célpontnak. Bár Budapesten most is hozzánk tér be a legtöbb látogató, de ennek a nagy számnak a jó részét általános- és középiskolás csoportok adják. A gyerekeknél azt kell elérnünk, hogy később a szüleikkel, majd önállóan is vissza akarjanak térni hozzánk. Nagyon sok külföldi turista is érkezik, akik kíváncsiak ennek az országnak a történetére.
A legfontosabb feladatunk, hogy a fiatal és középkorú családokat, a gyerekes szülőket és gyerekeiket ne csak iskolai programokon, hanem azon túlmutatóan is be tudjuk ide vonzani.
Száz évvel ezelőtt írta Hóman Bálint, aki a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója 1923 és 1932 között, hogy a múzeum kinőtte az épületet. Ha valamikor, ma különösen igazak a szavai. Az is a feladatunk, hogy bővítsük a főépületet, és megújítsuk az állandó kiállításunkat. Ennek a tervezése is elindult. A bevételeinket és a magántámogatásainkat is sikerrel növeltük, de szükség lesz új jegyárrendeletre is, ami növeli a múzeumigazgatók mozgásterét. Elkészült a szakmai szervezetek által is támogatott jogszabálytervezet, amit szerencsére az új államtitkár, Závogyán Magdolna, valamint a magabíró nemzet és magabíró polgárok fogalmát oly sokszor jogosan felemlegető miniszterünk, Csák János is pártfogol.
