A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában beszélgetünk, ahova a Lexica Kiadó Magyar tudósok sorozatának könyvbemutatójára érkezett. A sorozat szerzője, Ézsiás Erzsébet korábban Perpetuum mobile címmel írt könyvet az életpályájáról. A napokban ünnepelte születésnapját, nyolcvannégy évesen is „örökmozgó”?
– Ezt hoztam a családból. Egyik elődöm, Kautz Gyula nemzetközi tekintélyű jogász és közgazdászprofesszor 1904 és 1907 között az MTA alelnöke volt, és itt, egészen közel – az épület túloldalán – dolgozott. Minden onnan indul, hogy beleszületünk egy családba. Meghatározó az otthon légköre.
– Korszakhatárok idején is?
– Mindig! 1939-ben, amikor kinyitottam a szememet, rendkívül művelt, több nyelven beszélő, karitatív lelkületű családban találtam magamat. Nagy könyvtárunk, négy-öt éves koromig német „tantink” is volt – valójában egy fiatal lány, aki velünk étkezett, vitt minket, gyerekeket sétálni és a strandra –, így a testvéreimmel anyanyelvi szinten beszélünk németül. A családi tudatnak része, hogy dédapám, Prokopp János építészmérnök Ybl Miklós jó barátja és munkatársa volt – szellemiségünket meghatározta az ügyvéd és lapszerkesztő Prokopp Gyula városi főügyész nagyapám és édesapám világlátása. Az ő édesanyjáék, a Brennerek tizenegyen voltak testvérek, hát innen a nagy esztergomi rokonság! Az egyik nagynéni, aki Prohászka Ottokár püspökkel levelezett, zongoraművészként a francia műveltséget, Liszt Ferenc szellemiségét közvetítette felém. Tőle tanultam zongorázni. Idillinek tűnhet az esztergomi gyerekkor, ám közben zajlott a második világháború, apu a fronton volt, majd jött a kommunista diktatúra, az 50-es évek terrorja. Nyolcadik után a gimnáziumi továbbtanulásomat keményen akadályozták.
Mi dolgunk a világon?
– Hogyan?
– Az általános iskola igazgatója „irtotta” a helyi értelmiséget, nagy ügyet csinált már abból is, hogy angolul tanultam privát. Tett arról, hogy ne tanulhassak tovább. Kerülő úton végül mégis sikerült, és az ügy hátterében valójában a polgári értékrend ellehetetlenítése állt. Esztergomi járásbíró édesapámat a háború után a népi ülnökök eltávolíttatták, mivel nem volt hajlandó a koncepciós perek kiszolgálója lenni. Az volt a bűne, hogy a tárgyalások elején rákérdezett: mióta ismeri a vádlottat? S ha a tanú azt válaszolta, hogy sosem látta a vádlottat – az 1950-es évek elején ez gyakran megesett –, akkor apa nem folytatta a tárgyalást. Félreállították. Édesanyám történelem, latin, művészettörténet szakos tanárként 1932-ben doktorált, de a háború előtti diplomájával tanári állást nem kaphatott. Évekig tartott ez az anyagi bizonytalanság, mégis nagy szeretetben, örömben nőttünk fel a testvéreimmel. Nem volt semmiben hiányunk! Állatokat tartottunk, kertet műveltünk, édesanyám varrta a ruháinkat. A pénz nálunk sosem volt téma, csak a szellemiek. Ezt az örökséget igyekszem én is továbbvinni. Vörösmarty Mihály első kiadású kötetei megvannak ma is – az építész dédapámtól –, s életelvemmé vált a „Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért”.
