A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában beszélgetünk, ahova a Lexica Kiadó Magyar tudósok sorozatának könyvbemutatójára érkezett. A sorozat szerzője, Ézsiás Erzsébet korábban Perpetuum mobile címmel írt könyvet az életpályájáról. A napokban ünnepelte születésnapját, nyolcvannégy évesen is „örökmozgó”?
– Ezt hoztam a családból. Egyik elődöm, Kautz Gyula nemzetközi tekintélyű jogász és közgazdászprofesszor 1904 és 1907 között az MTA alelnöke volt, és itt, egészen közel – az épület túloldalán – dolgozott. Minden onnan indul, hogy beleszületünk egy családba. Meghatározó az otthon légköre.
– Korszakhatárok idején is?
– Mindig! 1939-ben, amikor kinyitottam a szememet, rendkívül művelt, több nyelven beszélő, karitatív lelkületű családban találtam magamat. Nagy könyvtárunk, négy-öt éves koromig német „tantink” is volt – valójában egy fiatal lány, aki velünk étkezett, vitt minket, gyerekeket sétálni és a strandra –, így a testvéreimmel anyanyelvi szinten beszélünk németül. A családi tudatnak része, hogy dédapám, Prokopp János építészmérnök Ybl Miklós jó barátja és munkatársa volt – szellemiségünket meghatározta az ügyvéd és lapszerkesztő Prokopp Gyula városi főügyész nagyapám és édesapám világlátása. Az ő édesanyjáék, a Brennerek tizenegyen voltak testvérek, hát innen a nagy esztergomi rokonság! Az egyik nagynéni, aki Prohászka Ottokár püspökkel levelezett, zongoraművészként a francia műveltséget, Liszt Ferenc szellemiségét közvetítette felém. Tőle tanultam zongorázni. Idillinek tűnhet az esztergomi gyerekkor, ám közben zajlott a második világháború, apu a fronton volt, majd jött a kommunista diktatúra, az 50-es évek terrorja. Nyolcadik után a gimnáziumi továbbtanulásomat keményen akadályozták.
Mi dolgunk a világon?
– Hogyan?
– Az általános iskola igazgatója „irtotta” a helyi értelmiséget, nagy ügyet csinált már abból is, hogy angolul tanultam privát. Tett arról, hogy ne tanulhassak tovább. Kerülő úton végül mégis sikerült, és az ügy hátterében valójában a polgári értékrend ellehetetlenítése állt. Esztergomi járásbíró édesapámat a háború után a népi ülnökök eltávolíttatták, mivel nem volt hajlandó a koncepciós perek kiszolgálója lenni. Az volt a bűne, hogy a tárgyalások elején rákérdezett: mióta ismeri a vádlottat? S ha a tanú azt válaszolta, hogy sosem látta a vádlottat – az 1950-es évek elején ez gyakran megesett –, akkor apa nem folytatta a tárgyalást. Félreállították. Édesanyám történelem, latin, művészettörténet szakos tanárként 1932-ben doktorált, de a háború előtti diplomájával tanári állást nem kaphatott. Évekig tartott ez az anyagi bizonytalanság, mégis nagy szeretetben, örömben nőttünk fel a testvéreimmel. Nem volt semmiben hiányunk! Állatokat tartottunk, kertet műveltünk, édesanyám varrta a ruháinkat. A pénz nálunk sosem volt téma, csak a szellemiek. Ezt az örökséget igyekszem én is továbbvinni. Vörösmarty Mihály első kiadású kötetei megvannak ma is – az építész dédapámtól –, s életelvemmé vált a „Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért”.
– Szakmai segítője az Oltári Múlt című kirándulásoknak, amelyeken a középkori magyar templomok művészi értékeit tanulmányozzák a résztvevőkkel. Hogyan fordult az érdeklődése a művészettörténet felé?
– Idegenvezetői tanfolyamot végeztem gimnazistaként, és mint az Express Utazási Iroda idegenvezetője utazgattam Kelet-Németországban az 1960–70-es években. Sorra jártam a múzeumokat. Választott nyelvem az olasz, édesanyámhoz hasonlóan művészettörténetet és történelmet tanultam, doktoráltam, majd 1969-ben az ELTE Művészettörténeti Tanszékére kerültem a XXI. Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszus tudományos titkári teendőinek elvégzésére. Óriási szakmai esemény volt a Szovjetunió és a nyugat-európai művészettörténészek budapesti találkozója, amely alkalmat adott a kollegiális kapcsolatok kialakítására, így a következő évben már én utaztam Firenzébe. Lassan 54 éve ennek, és azóta is a kapcsolatok ápolásán munkálkodom.
– Ennek köszönhetően járta be az egész világot?
– Végiglátogattam a világ nagy múzeumait, a szocializmusban nyári egyetemre vittem a hallgatókat, a rendszerváltozáskor 22 intézménnyel vettem fel a kapcsolatot, hogy az Erasmus-program keretében utazhassanak a tanítványaim. Nekem ők lettek a családom, ma is levelezésben állok jó néhányukkal. Nemrégiben felhívással fordultam hozzájuk, hogy mutassuk fel hazánk első fővárosának, a Magyar Királyság ezeréves egyházi és kulturális központjának még ma is látható építészeti értékeit. Nagy örömömre számosan jelentkeztek: szerkesztésemben így született meg 2022-ben az Új kutatások Esztergom megyei jogú város építészeti értékeiről című kötet.
Botticelli Esztergomban
– Év végén másik munkája is napvilágot látott a Magyar Nemzeti Múzeum kiadásában: társszerkesztője a The Renaissance Studiolo in Europe című, angol–francia–olasz nyelvű tanulmánykötetnek, amely a studiolo – a reneszánsz paloták dolgozószobáinak – megjelenési formáit vizsgálja.
– Ennek a kötetnek a történetéhez az is hozzátartozik, hogy az esztergomi királyi, majd érseki várpalota lakótornyában feltárták Vitéz János dolgozószobáját, amelynek nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő emléke egy XV. századi falfestményegyüttes: a négy sarkalatos erény allegóriája. Az Okosság, a Mértékletesség, az Erősség és az Igazságosság. A magas színvonalú alkotásokat egyébként már az 1930-as években megtalálták – 340 év után ásták ki a föld alól –, csakhogy a következő évtizedekben sok károsodás érte a festményeket. A 2000-es évektől Wierdl Zsuzsanna festő-restaurátor művész munkája tette lehetővé a jeles reneszánsz alkotó, Sandro Botticelli azonosítását. A freskósor felidézi az Isteni színjátékot, amelyben Dante végigjárja a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot.
Vitéz János eszményképe a Paradicsomhoz kapcsolódott, ahol az erények uralkodnak. Programja, az erkölcsön alapuló tudomány és életvitel, ma is időszerű: nemzetünk boldogulásának feltétele, hogy tudjuk, mi az Okosság, a Mértékletesség, az Erő és az Igazságosság, és ezen erényeket gyakoroljuk is.
– A programadó Mátyás király nevelője, Magyarország kancellárja, európai hírű humanista volt.
– Nem véletlen, hogy Vitéz Jánost az itáliai humanisták Lux Pannoniae – Pannónia fénye – névvel illették. Nálunk ugyanis nagyon korán megjelent a reneszánsz, amelynek kisugárzása végigkövethető térségünkben és egész Európában. A Mohács előtti Magyarország Európa vezető államai közé tartozott. Centralizált nagyhatalom volt, így bármennyire jelentősek lehettek például a Medici bankárok Itália szétaprózódott városállamaiban, de akkora befolyással mégsem rendelkeztek, mint Vitéz János esztergomi érsek, Magyarország prímása. Vagy Bakócz Tamás, a későbbi királyi kancellár, aki helyi, magyar vörös márványból építtetett Európa-hírű kápolnát Esztergomban. A Bakócz-kápolna a Jagelló-kor egyik legjelentősebb alkotása, egyben az egyetlen épségben fennmaradt magyar reneszánsz épület.
– Hogyan lehet azt a külföldi érdeklődőknek elmagyarázni, hogy a történelmi Magyarország emlékhelyei ma nagyobbrészt a határon túl találhatók?
– Ebben sokat segítene, ha a világ megismerné a Magyar Királyság ezeréves földrajzát és történetét! Az Esztergomi Főegyházmegye ugyanis 1000-től 1776-ig magába foglalta az 1920 utáni Csehszlovákia, majd Szlovákia nagy részét. Területe 15 vármegyére, azon belül 2500 településre terjedt ki.
Az esztergomi érsekség kulturális kisugárzását őrzi ma Felvidék: ott nem járt a török, így megmaradt annak középkori és reneszánsz épített öröksége, hiszen a barokk többnyire csak »köpenyt« húzott az épületekre.
Felvidéki példákon az is végigkövethető, hogy a centralizált Magyarország tisztségviselői hasonló színvonalú házakat építtettek Budán, a királyi udvar közelében és vidéki otthonaikban. A gömöri freskókat is ezért zártam a szívembe, és azért vállalok idegenvezetést az Oltári Múlt kirándulásain, mert minden alkalommal újat látok, új összefüggésekre leszek figyelmes.
– Ezért lett a motorja a Kincskeresők, a helyi és regionális értékeket kutató felvidéki diákok évente megrendezett konferenciájának is?
– A felvidéki kutatásaim alkalmával megismerkedtem a helyi magyar iskolák tanáraival, akik sokszor magukkal hozták a tanítványaikat is. A Kincskeresők című programot 18 éve kísérem figyelemmel a zsűri tagjaként. A diákok saját közösségeikben keresik a kincseket: felidézik például a nagyszülők életét, emlékeit és a lakóhelyük történeteit. A magyarországi testvériskoláknak is tanulságos élmény lenne részt venni ezeken az eseményeken!
Névjegy
Prokopp Mária Széchenyi-díjas, Magyar Örökség díjas művészettörténész, a Magyar Kultúra Lovagja cím birtokosa. Oktatói és kutatói tevékenységének területe a XIII–XV. századi itáliai, magyar és közép-európai képzőművészet.
