Hagyjuk meghalni a vámpírokat és a diktátorokat

Komikus horror készült Augusto Pinochetről.

Bár Coppola alkotása máig megosztó, ezzel a túlburjánzó, extravagáns (és Oscar-díjas) kosztümöket és maszkokat felvonultató művészfilmmel akár véget is érhetett volna a vámpírműfaj, de sajnos nem így történt. Ugyan mindig is meglepően sok Drakula-parafrázis készült (elég elolvasni A vámpírfilm alakváltozatai című remek magyar tanulmánykötetet Vajdovich Györgyi és Varga Zoltán tollából), de valahogy a színvonal az ezredforduló idejére megzuhant, a műfaj szappanoperává silányult az irodalomban, a tévében és a mozikban is, elég az Alkonyat térhódítására gondolni. A vámpírokat tehát ideje lenne hagyni meghalni, nincs már abszolúte semmi, amit ez a mitikus horrorszörny a filmművészet lehetőségeiből vagy az emberlét ellentmondásaiból és rémségeiből megvilágíthatna. 

A Netflix-csapda

Ugyanúgy az ötlettelenség, a sikerrecept másolása állhat a vámpírok töretlen túlhasználása mögött, mint a klasszikusok feldolgozásainál (azaz a remake-eknél), amiket például a Disney csinált Az oroszlánkirály és A kis hableány esetében. Pablo Larraín talán csak akkor döntött jól, amikor ezt a rémesen ostoba ötletét a Netflixnél filmesítette meg, ahol valahogy minden filmes a legrosszabb formáját hozza. Mint ahogy a rendezőknek sem jó ötlet biankó csekket és szabad kezet adni mindenféle produceri felügyelet nélkül, úgy a hollywoodi stúdiók kontrolljáról is a Netflixnek köszönhetően derül ki, hogy mennyit is hoztak a konyhára. De legalább nem moziban vagyunk, ahol a nyolcadik sor közepéről kell kijutni fél óra után, gyászolva a mozijegy árát, hanem elég kikapcsolni a Netflixet. Pablo Larraín egyébként októbertől Budapesten rendezi Angelina Jolie-t a Maria Callasról szóló életrajzi filmben, amivel remélhetőleg visszatér a korábbi munkái tisztességesebb színvonalához. 

Borítókép: Jaime Vadell mint Pinochet (Forrás: Netflix)