A gróf címmel mutatták be a velencei filmfesztiválon, majd a Netflixen Pablo Larraín új filmjét. Chile sztárrendezője korábban olyan filmeket alkotott, mint a No, ami Pinochet 1988-as bukásáról szól, a Neruda a címszereplő Nobel-díjas költőről, a Jackie (Natalie Portmannel) JFK feleségéről, és legutóbb a Spencer Diana hercegnőről. Új, a Netflixnek készített filmjében a rendező „nagy ötlete”, hogy Pinochetet egy 250 éves vámpírként ábrázolja. Larraín egyértelműen élete messze legrosszabb, szinte nézhetetlen filmjét rendezte meg: még a pozitívabb kritikák is a diktátorok és vámpírok között húzható párhuzamot tartják a film fő erősségének, ami egy közönséges gegnek még elmenne, de saját filmet aligha érdemel, mint azt A gróf eredményei is bizonyítják. Értőbb kritikusok ugyanis szenvedtek a filmtől, ami egyébként a legjobb forgatókönyvnek járó díjat vitte el Velencéből (ez alighanem a zsűri képzelt felvilágosultságával magyarázható).
Halottak és élvezik
Ha már a film alapötlete egy vulgáris poén, legalább ne vámpírok szerepelnének benne. Minden papírforma ellenére sok jól sikerült vámpíros filmet láthattunk már, azt is mondhatnánk, már az összes elkészült, ami elképzelhető. Az egyik leghíresebb német expresszionista némafilm, az 1922-es Nosferatu egy illegális adaptációja Bram Stoker Drakulájának, majd nem sokkal később hazánk fia, Lugosi Béla szerepelt a leghíresebb Drakula-film címszerepében a némafilm és a hangosfilm fordulóján (1931-ben), a Universal horrorjainak aranykorában. Bár a fiatalabbak Szarumánként ismerik, Christopher Lee is a brit Hammer stúdió Drakulájaként futott be, jól sikerült John Badham hollywoodi remake-je is 1979-ből, sőt Francis Ford Coppola is A keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most utáni legjobb filmjét készítette el 1992-ben. Utóbbi egyfajta összefoglalása is volt minden addigi vámpíros filmnek, stílusával megidézte a némafilmkorszakot, sőt a filmművészet születésének éveit is, amely egybeesett a Stoker-regény századfordulós írásának és cselekményénel idejével is. A lengyel Wojciech Kilar élete legjobb zenéjét írta Coppola filmjéhez, ami egészen nagy kasszasiker is volt, még saját paródiája is készült, a mérsékelten vicces Drakula halott és élvezi Leslie Nielsennel.
Bár Coppola alkotása máig megosztó, ezzel a túlburjánzó, extravagáns (és Oscar-díjas) kosztümöket és maszkokat felvonultató művészfilmmel akár véget is érhetett volna a vámpírműfaj, de sajnos nem így történt. Ugyan mindig is meglepően sok Drakula-parafrázis készült (elég elolvasni A vámpírfilm alakváltozatai című remek magyar tanulmánykötetet Vajdovich Györgyi és Varga Zoltán tollából), de valahogy a színvonal az ezredforduló idejére megzuhant, a műfaj szappanoperává silányult az irodalomban, a tévében és a mozikban is, elég az Alkonyat térhódítására gondolni. A vámpírokat tehát ideje lenne hagyni meghalni, nincs már abszolúte semmi, amit ez a mitikus horrorszörny a filmművészet lehetőségeiből vagy az emberlét ellentmondásaiból és rémségeiből megvilágíthatna.
