– A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóintézetének konferenciáján adott elő. Ennek témája az intézet magyar származású, de élete legnagyobb részében nyugati emigrációban élt filozófus életműve volt. Miért nevezte Molnár Tamást (1921–2010) katolikus ellenforradalmárnak?
– A konferencia remekül sikerült, és örülök, hogy én is segíthettem a külföldi előadók ideszervezésében. Talán én voltam az egyetlen felszólaló, akinek nincs doktorátusa, így valamivel kevésbé formálisan szólalhattam fel a többieknél, hozzátéve, hogy előzetes megjegyzéseket teszek Molnárról. Annak alapján neveztem katolikus ellenforradalmárnak, amit tőle és róla eddig olvastam. Világossá vált számomra, hogy állhatatos katolikus volt, mély hittel, aki azonban nagyon kritikusan viszonyult a második vatikáni zsinathoz és mindahhoz, ami született belőle. Katolikus tradicionalista, akit nemcsak azért nevezek ellenforradalmárnak, mert Az ellenforradalom című művében maga is elemzi, hogy mit jelent ez, különösen a modern ember számára. Hanem azért is, mert az érveivel szembemegy a mai korszellemmel. Írásaiban egyre érzékelhetőbben szól a veszélyekről, amelyekkel ma a nyugati civilizáció részeként szembesülünk. Nemcsak arról a fenyegetésről van szó, amit a második vatikáni zsinatot érvényre juttató progresszívek az egyházon belül jelentenek, hanem arról is, amit az egyre inkább birodalmi Egyesült Államok képvisel. Olyasvalakiként, aki ott született és elsősorban ott is nőtt fel, sajnálattal kell kimondanom: az Egyesült Államok a globális progresszivizmus egyik fő hordozójává vált, ami tragikus, siralmas és sajnálatos. Molnár márpedig ezt évtizedekkel előbb megjövendölte. Nem gondolta, hogy Amerika egészében gonosz lenne, de a prófétájává lett annak, amit az egyre veszélyesebb amerikanizmus képvisel. Megelőzte a korát, de ma is sokat lehet tanulni tőle. Ma is vannak az Egyesült Államokban, de főleg Nagy-Britanniában, a tory pártban olyanok, akik ragaszkodnak a konzervativizmus régi, Edmund Burke-re (1729–1797) visszavezethető angolszász felfogásához: törekedjünk konszenzusra, legyük udvariasak a másik oldallal, ilyesmik. Mármost éppen ez az, amiről kiderült, hogy nem működik. Ezzel veszítettünk el mindent. A házasság, a hagyományos család fogalmát és sok minden mást. A mai idők bátrabb kiállást követelnek, olyat, amilyen az önök miniszterelnökéé és még néhányaké Európában. Molnár életműve kiváló arra, hogy tanuljunk belőle.
– Hogyan ismerkedik meg egy amerikai fiatal, mint amilyen ön is volt, Molnár Tamás műveivel? Bemegy a közkönyvtárba, és leemeli a polcról?
– A National Review hasábjairól. Ez az amerikai jobboldal egyik vezető orgánuma, vagyis csak volt. Ma már a langymeleg változata korábbi önmagának. Régebbi számai európai gyökerű szerzőktől is közöltek írásokat, mint az osztrák Erik von Kuehnelt-Leddihn vagy Molnár Tamás. Utána éppen Az ellenforradalom volt az első könyv, amit olvastam tőle, aztán a franciául írt La gauche vue d’en face (Szemtől szemben a baloldallal), ami több európai nyelven is megjelent, de angolul nem. Molnár amerikai ismertségét hátráltatta is, hogy számos műve nem jelent meg angolul. Ezért is vállalok szerepet az életműve megismertetésében. Az amerikai jobboldal pedig már nem érdeklődik úgy az európai gondolkodók iránt, mint korábban.
– Magyarországon az 1990-es rendszerváltás után kezdték kiadni a műveit. De utána sem lett a baloldali szellemi körök kedvence, noha többé nem tudták elhallgatni. Ön viszont nemcsak amerikai, hanem európai is, jelenleg a The European Conservative folyóirat és hírportál főszerkesztője. Talán ezért is volt másoknál nyitottabb Molnárra.
– Anyám bolíviai, de Olaszországban született, diplomatacsaládba. Apám tipikus amerikai olasz bevándorlók leszármazottja. Nővéremmel együtt az USA egy vidékies részén, az új-angliai Vermontban nőttünk fel. Mégpedig újlatin módon: amint az iskolából hazajövet a hátunk mögött hagytuk a nagyon is angolszász környezetet, a küszöbön túl tilos volt angolul megszólalnunk. Csak olaszul vagy spanyolul. Anyám állította fel ezt a szigorú szabályt. A szokásaink is ennek megfelelően alakultak, karácsonykor cipőt tettünk az ablakba, nem harisnyát, mint a többiek. De Latin-Amerikával sem veszítettük el a kapcsolatunkat, kiskorunktól kezdve töltöttünk időt a nagyszülőknél, sőt ideiglenesen Mexikóban és Venezuelában is jártunk iskolába.
– Fel tudták aztán venni Vermontban az ottani tempót?
– Kicsit mindig kilógtam a sorból. Vannak persze az amerikaiságnak olyan vetületei, amelyekkel én is azonosulni tudok. De már az iskolában látszott, hogy más dolgok érdekelnek, mint a többieket. Én voltam a furcsa gyerek az osztályban, aki nem őrül meg a tévében a sportokért, hanem a könyvek és a művészetek érdeklik. A költészethez és a képzőművészethez nem amerikai beszélgetőpartnereket találtam. Tudom, hogy általánosítok, de ha évente párszor hazamegyek, akkor is azt látom, a show-műsorok és a pénz érdekli az amerikaiakat.
– Ez mindig is így volt?
– Nem, én is sajnálom, hogy így alakult. Ha a XIX. századi, XX. század eleji amerikaiakat olvassuk, az még nagyon más szellem volt, sokkal kifinomultabb is a mainál. Olvasott, a világra nyitott emberek voltak. Ezért is érdekes, hogyan kezdődött a most is látható szűkkeblűség. Erről ír Allan Bloom (1930–1992) Az amerikai elme bezárkózásában. Nyilván ez is hozzájárult, hogy amerikaiként érdeklődni kezdtem az európai ügyek iránt.
– Hol él most?
– Bécsben, de szó van róla, hogy átköltözünk Budapestre, ahová sokat járok, mert nagyon szeretjük ezt a várost és országot. Sokáig üzleti újságíróként dolgoztam olyan lapoknak, mint a The Wall Street Journal vagy a Far Eastern Economic Review. Egyszer aztán beszédíró lettem az olajiparban, és így kerültem Bécsbe, ami jól jött azért is, mert a némettudás fontos a filozófiához. De az olajban nem láttam elég fantáziát. Noha fontos dolog, nem elégítette ki az intellektuális igényeimet. Pár év után átnyergeltem a konzervatív újságírásra.
– A The European Conservative magyar támogatással jelenik meg, egy budapesti címre van bejegyezve. Hogyan került az élére?
– Azzal kezdődött, hogy a Magyarországon is népszerű Roger Scruton (1944–2020) és más konzervatív filozófusok 2006-ban összeegyűltek Hollandiában, hogy valami új fába vágják a fejszéjüket. Engem is meghívtak, talán harmincan lehettünk jelen. Nem volt világos, pontosan mi sülhetne ki ebből, de a hálózatépítés és a rendszeres évi találkozók gondolata egyértelműen megfogalmazódott. Kiadtak öt hírlevelet is, amivel aztán leálltak. Jelentkeztem a folytatásra, miközben még olajipari szakíró voltam, és a hatodik számtól kezdve én szerkesztettem a hírlevelet. Négy-hat oldalról felmentünk 52-60-ra, megoldottam az elektronikus terjesztést is, majd jöttek a visszajelzések. Így lettem később a The European Conservative főszerkesztője.
– Hogyan lett ez magyar üggyé?
– Magyarországon természetes partnerekre találtunk. Ígérkeztek ugyan más lehetőségek, de a legközelebbi és a terveinkkel, a víziónkkal leginkább együtt érző partnereket itt találtuk meg. A bejegyzésről is úgy találtuk, itt sokkal egyszerűbben megy, mint Svájcban, Ausztriában vagy Brüsszelben. Most szó van arról, hogy negyedévi folyóiratról feljebb akarunk-e menni kéthavira, ugyanis egyre nő a kereslet. Felállítottuk a brüsszeli hírszerkesztőségünket is, eredetileg azzal a céllal, hogy megnézzük, van-e étvágy konzervatív módon tálalt hírekre.
– És volt?
– Láthatóan igen. Kis csapattal kezdtünk, de egyre bővülni tudtunk. Hétről hétre nő a követőink és az olvasóink száma. Meg vagyunk elégedve a havi egymillió oldalmegtekintéssel. Előálltunk egy heti elektronikus hírlevéllel is. Terveink vannak a fiatalok számára, akik már nem szeretnek annyit olvasni. Podcastokban, videókban gondolkodunk, amelyeket könnyen meg lehet osztani, gyorsan eléri a közönséget. Bécs, Brüsszel és Budapest mellett jelen vagyunk más fontos európai fővárosokban, így Párizsban vagy Madridban is. Azt szeretném, hogy a The European Conservative az európai jobboldal origója legyen.
