Szőcs László: Iljics akbar!

A mai baloldal Izrael-ellenességének történelmi és ideológiai gyökereiről.

PALESTINIAN-ISRAEL-CONFLICT Fotó: AFP/MOHAMMED ABED

Amikor Abu Mazen elvtárs (polgári nevén Mahmúd Abbász, ma palesztin elnök) 1982-ben megvédte kandidátusi értekezését a szovjet tudományos akadémián, aligha sejthette, milyen jól rezonál annak témája bő negyven évvel később is a világban. A palesztin forradalmár ugyanis – az 1980-as években népe összekötője a szovjeteknél – a disszertációjában azt taglalta: a cionisták hozzájárultak a nácizmushoz, mégpedig haszonleső módon, tudván, hogy az Palesztina zsidó elfoglalásához vezet. Ahonnan aztán – így a palesztin okfejtés – a zsidók elűzik az arabok jelentős részét. Köztük az Izrael kikiáltásakor, 1948-ban tizenkét éves Mahmúd családját Szafedből, azaz a ma észak-izraeli Cfátból, ahol a Bírák könyve szerint Naftali törzse telepedhetett le az ókorban. Ez az elűzés a nakba, azaz katasztrófa, a palesztin ügy alfája és ómegája, amely az izraeli megszállás folyamatosságát is jelenti. A palesztin az izraeliben legfőképpen megszállót lát, mégpedig nemcsak az állig felfegyverzett katonában, a rendőrben, a határőrben, hanem akárkiben. Így lehetséges, hogy amikor a Hamász-terrorista betör Kfar Aza kibucba (jelentése: Gázafalu), akkor a csecsemőt is lefejezi, hiszen a megszállók utánpótlását látja benne. Ma még kis zsidó, gondolja, de húsz év múlva jó nagy lesz belőle, ugyancsak méretes gépfegyverrel a kezében. És fenntartja majd a nakbát. 

Mahmúd Abbász. Fotó: AFP

Abu Ammar elvtárs fantáziáját, aki Jasszer Arafat néven évtizedeken állt a palesztin mozgalom élén, kamasz- és fiatalkorában szintén izgatta ez a különös nép, a zsidók. Kairóban még zsinagógába is járt, hogy kifigyelje, milyenek – jól meg is verte érte az apja –, a gázai egyetemen pedig a cionizmus atyja, a pesti születésű Herzl Tivadar műveit tanulmányozta. Az ő családjának privát nakbája, hogy Arafat apját nem az izraeliek, hanem azok az egyiptomiak semmizték ki – pereskedett is ellenük, de hiába –, akik az 1967-es hatnapos háborúig irányították Gázát, amikor is elveszítették. 

Az egykori palesztinai araboknak ma kétféle leszármazottaik vannak. 

Az úgynevezett ’48-asok, akik mintegy kétmillióan Izrael polgárai. Mint Mohammed Abu Fani, a Ferencváros futballistája, aki az izraeli címeres mezt felöltve ott áll a felcsúti Pancho Aréna gyepén, Makovecz Imre tetszetős díszletei között, és zsidó társait átkarolva hallgatja, amint a felkért énekes a himnusz refrénjéhez közelít: 

Reményünk nem veszett el 

kétezer év reménye 

szabad népnek lenni az országunkban 

Cion és Jeruzsálem földjén.

Kis szépséghiba: ez a himnusz a zsidók országalapítását írja le. Lényegében a nakbát. Az izraeli arabok csendestársak lettek a zsidók országában. 

A másik csoport a „nakbások”, akik nem engedtek ’48-ból, és – mintegy ötmillióan – az izraeli megszállás végét várják Ciszjordániában, Kelet-Jeruzsálemben és a Gázai övezetben. Több millióan pedig menekültként élnek, főleg a szomszédos országokban. A palesztin népnév új, és a filiszteusokra utal ugyanúgy, ahogy a mai egyiptomiak, jordániaiak vagy szíriaiak elnevezése is ókori eredetű. Amúgy – modern kori sérelmüket, valamint tájszólásukat nem számítva – ugyanolyan arabok, mint a többiek. A nakba tette őket palesztinné, és annak végeztével akarnak népként megmaradni. 

De hogyan érhetnék ezt el? Megfelelő külföldi támogatással, pénzzel, valamint harcosaik fanatizálásával. Maga Arafat több vasat is tartott a tűzben: megfordult a Muszlim Testvéreknél – a palesztinok jellemzően szunnita muszlimok, akárcsak az egyiptomiak –, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) élén pedig nacionalista és marxista politikát folytatott. Amikor az olyan (szélső)baloldali vezetésű, komoly marxista hagyományokkal rendelkező latin-amerikai országok, mint Bolívia, Chile és Kolumbia most megszakítják a kapcsolatukat Izraellel vagy hazarendelik ottani nagykövetüket Izraelnek a Hamász terrortámadására indított műveletei miatt, akkor valójában a Szovjetuniónak és követőinek sok évtizedes palesztinbarát politikáját folytatják. A baloldali felfogás szerint az izraeliek elnyomók (ráadásul az Egyesült Államok szövetségesei, sőt katonai értelemben a kitartottjai), a palesztinok elnyomottak, az elnyomottakat márpedig fel kell szabadítani. Igaz, Marx szerint a vallás a nép ópiuma, de végső soron nem baj, ha ez a felszabadítás – marxista fordulattal – vallási köntösben megy végbe. Ez ma az iszlamizmus. Ha az Allah akbar! számolja fel a nakbát, ám legyen – főleg, ha Irán még fizet is érte. A zsidókat pedig erkölcsileg el kell lehetetleníteni: már a saját kiirtásukban is bűnsegédek voltak (ezt írja Abbász az értekezésében), nem jobbak a náciknál, és most is úgy viselkednek Gázában, mint a nácik – ez a felfogás tükröződik vissza a nyugati szélsőbalos, Hamász-barát tüntetéseken.  

Noha a baloldali cionisták mellett maga Sztálin is bízott abban, hogy Izraelből szocialista ország lehet, teli kibucokkal és mosávokkal (termelőszövetkezetekkel), ebből kevés valósult meg. Izrael a hidegháborús felosztásban az ellentáborba került, míg a palesztinokból szovjet vazallusok lettek. Szovjet ukázra Kádár János Magyarországa is kényszerű átjáróházzá vált a PFSZ terroristái számára. Az 1980-as években a Margitszigetről is szervezkedett például Abu Daud, az 1972-es müncheni olimpiai terrortámadás irányítója, Verpeléten pedig PFSZ-harcosokat képeztek ki. A KGB telepítette ide Carlost, azaz Ilich Ramírez Sánchez marxista–leninista terroristát, a palesztin ügy legismertebb honosított (venezuelai) szolgálóját. A Vlagyimir Iljics Leninről elkeresztelt „Sakál” egy budai villában lakott, gyalog átmehetett volna Kádárhoz káposztás kockára. Az persze nem tetszett a magyar hatóságoknak sem, amikor a zűrös vendég a Hegyalja úton lövöldözött vagy amikor elvtársai a kolumbiai nagykövetet vették célba. Mindenesetre a ma életfogytiglani börtönbüntetését töltő terroristavezér megértette az idők szavát. 

Az iszlám áll a legközelebb a kommunizmushoz, csak van benne Allah is

– hirdette Carlos, felvéve az iszlám hitet is. Van benne logika. Szovjetunió már nincs, a muszlimok meg jobb finanszírozók, mint mondjuk Bolívia.

Borítókép: Palesztin gyerekek kutatnak értékek után a gázai bombázások romjai között (Fotó: Getty Images)