A XX. századi magyar irodalom egyik nagy törésvonala a népi–urbánus ellentét, amelynek a lényege (a hozzárakodott művelődésszociológiai és világnézeti alapú konfliktusokat lehámozva) a történelmi, társadalmi és közéleti kérdések iránti érdeklődés; illetve a személyesség és az önkifejezés esztétikai problémái. Az előbbiek inkább a népiesek, míg az utóbbiak az urbánusok fő témái.
A második világháborús vereségünket követően többféle költői beszédmódot figyelhettünk meg irodalmi életünkben, amelyek közül a neoavantgárd inkább határainkon kívülre szorult. Elsődleges fóruma ugyanis az újvidéki Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely volt. Igen erős vonulatként jelentkezett a népi vagy népies irodalom, amelynek az 1960-as évektől egyfajta reneszánsza indult: új érvényességgel talált követőkre a fiatal költők körében, akik Illyés Gyula szellemiségében, Petőfi Sándor és Arany János egyszerű, a népnyelvből táplálkozó, ugyanakkor páratlanul gazdag költői nyelve nyomdokain haladva folytatták többek között Nagy László, Csoóri Sándor vagy éppen Juhász Ferenc alkotói útját.
Nagy Gáspár népi gyökerű és látomásos–archaikus költészeti formanyelvből kiinduló, ugyanakkor a neoavantgárd hatását is mutató, kivételesen egyedi lírai életművet teremtett. Amelynek gyökerei a XIX. századi népi lírában és a népköltészetben keresendők, gyümölcsei pedig meglepő változatosságot mutatnak. A hetvenöt éve született alkotó a Vas megyei Bérbaltaváron látta meg a napvilágot, vallásos paraszti család gyermekeként. Alakuló világszemléletének és értékrendjének, valamint költői kérdésfelvetéseinek az autentikus és organikus falusi környezet, a mindennapi létfenntartáshoz szükséges állandó munka és a gazdálkodó családok életének kihívásai mellett a katolikus hagyományok és az azokhoz kapcsolódó népi vallásos tartalmak, valamint évezredes tradíció eredményeként kimunkált teológiai tanítások voltak az éltető forrásai. Lírai nyelvi fordulatainak alapjai ebben a világban találhatók.
Később a pannonhalmi bencés monostor gimnáziumában, majd a szombathelyi főiskola könyvtár–népművelés szakán mélyült el a magyar literatúra és a világirodalom klasszikus műveiben. A történelem és a közélet iránti kötődése már nagyon fiatalon megmutatkozott. Az 1956-os emlékeit (amikor még mindössze hétéves volt) felidézve fogalmazott így egy interjúban: „Éreztem, hogy valami nagy dolog történik. Az igazi élmények november 4-én kezdődtek, amikor megindult a nyugati határ felé a menekültáradat, s többen nálunk kértek éjszakai szállást. Jöttek gimnazisták, egyetemisták, akik meséltek a budapesti eseményekről, a Corvin közről, a Práter utcáról, a harcokról, a Molotov-koktélok hasznáról. Hétévesen ittam minden szavukat. Két évvel később a Vas megyei napilapban egy kis hír tudatta, kivégezték Nagy Imrét és társait. Nagymama megjegyezte: a jó Isten megbünteti őket.”
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának szörnyű traumáját fiatal felnőttként tapasztalta meg. Az 1968-as prágai tavaszt és annak a Varsói Szerződés tagállamai (köztük Magyarország) általi leverését követően formálódó költői világának egyik vezető témáját a történelem, valamint a társadalmi kérdések adták. De szövegeinek tematikáját a szabad választás lehetőségének, vagyis a körülmények általi determináltság problémái éppúgy meghatározták, mint a népi és nyelvi hagyomány vállalása vagy a személyesség kérdései. Minden olyan alkotónak, aki hamar megtalálja költői nyelvét, egyben sajátos világot teremt, szűknek bizonyul az irodalmi irányzatok és divatok által rákényszeríteni próbált mundér. A népi és az urbánus irányzat kétpólusú keretei értelmezhetetlenek voltak Nagy Gáspár számára, hiszen szintetizáló, integráló művész volt, aki a látomásos líra és a neoavantgárd eszköztárát is be tudta illeszteni költői világába, akárcsak a népnyelvünkben élő örökségünket.
A költészethez való viszonyát Az emlékezés joga. Tűnődések a költészetről (1988) című előadásában fejtette ki, amelyben többek között a következőket mondta. „A költészetet végül is egy mély emberi találkozásnak, heves párbeszédnek gondolom. Találkozunk önmagunkkal, hogy ítélkezzünk önmagunk felett, s ez belső párbeszéddé fajulhat az igazság és hazugság dolgában. Személyen belüli vihar, mély hullámokat kavaró. Lehet győzni és lehet veszíteni. Lehet hamisan tovább beszélni, és lehet hangtalanul is élni a költészetet a Pokol és Isten közelében. Érteni vélem a nagy elcsöndesedők indokait, akik kihunyva is ott vannak az égboltozaton.”
Mint a közélet és a történelem mellett elkötelezett ember, Nagy Gáspár sem maradt ki korának társadalmi és politikai folyamataiból. Az 1980-as évek elején a Magyar Írók Szövetsége egyik titkáraként dolgozott, majd komoly szerepet vállalt a rendszerváltozás szellemi előkészítésében és annak lefolytatásában. A tatabányai Új Forrás című folyóiratban jelent meg az Öröknyár: elmúltam 9 éves, míg a szegedi Tiszatájban A Fiú naplójából című verse, amelyek rendszerváltó szövegeknek tekinthetők. Utóbbi miatt a Tiszatáj folyóiratot fél évig nem jelentette meg az államhatalom, a szerkesztőségét pedig leváltották. A forradalom mint a magyar nép szabadságigényének jogos megnyilvánulása elleni katonai föllépést és az azt követő megtorlást elítélő, a bűnösök néven nevezését követelő verset, valamint a kádári puha diktatúra szürke világának leírását nem nézte jó szemmel az Aczél György és Berecz János nevével fémjelzett kádári kultúrpolitika.
Az előbbiben Nagy Imre, a forradalom kivégzett miniszterelnökének a monogramja adja a rímet, az utóbbiban pedig Kádár János puhának nevezett kommunista diktatúrájának – amelynek egyik alapja, Nagy Gáspár szavaival, „a teletömött gyomor békessége” – plasztikus leírása verte ki a biztosítékot. „Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” (Öröknyár: elmúltam 9 éves, 1983) „…és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn… // …és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod / alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre / elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek / tócsafénye és fénytelen homálya…” (A Fiú naplójából, 1986)
Nagy Gáspárnak az imént idézett versei miatt távoznia kellett írószövetségi állásából, majd a rendszerváltozás idején a Magyar Demokrata Fórum szellemi holdudvarába tartozó értelmiségiként vállalt szerepet, és szerkesztette a Hitel című folyóiratot 1988-tól. A szocialista pártállami diktatúra megszűnte és a rendszerváltozás folyamatainak jogi lezárulta után irodalmi munkásságának megbecsüléseként előbb 1990-ben József Attila-, majd 2000-ben Kossuth-díjat kapott.
Pécsi Györgyi József Attila-díjas irodalomtörténész így méltatta költői munkásságát. „Nagy Gáspár organikusan alakuló értéktanúsító költészete a századvég és az ezredforduló egyik legjelentősebb költészete. Élete a legkiválóbb tragikus magyar költők példája szerint, törésmentesen fonódott egybe műveivel. Kivételes jelleme, hajlíthatatlan erkölcsi következetessége, a világban való egyértelmű, félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan jelenléte miatt azonban költészete több mint »csak« jelentős költészet: a verseivel tökéletesen egybesimuló életével visszaadta a szavak hitelét és jelentését, megerősítette az alapvető erkölcsi értékeket és az ember létbevetett bizalmát, hitét. Bátorítólag üzeni: »a remény sohasem meghaló / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ«.”
