− Hogyan született meg a regény alapötlete?
A legfontosabb ihletforrás az a gondolat volt, miszerint nagyon sok olyan ember vállal politikai szerepet, akik nem hazaszeretetből vagy elhivatottságból választják a pályát, hanem egyszerű pénzkereseti forrásként tekintenek rá. Ezeknek az embereknek többnyire nincs valódi politikai programjuk, inkább lózungokkal lopják be magukat a választók szívébe.
Csakhogy ez gyakran valamiért mégis működik, és sikerül annyi támogatottságot szerezniük, ami által hozzájuthatnak némi finanszírozáshoz. Mondhatnánk azt is kicsit ironikusan, hogy bizonyosan jövedelmezőbb tevékenység pártot alapítani, mint regényt írni. Én az előbbihez sajnos nem értek.
− Legyen szó akár névről, akár személyiségvonásokról, az egyik főszereplőben, Petiben több valós közéleti személyiségre is ráismerhetünk. Volt prototípusa a karakternek?
− Szögezzük le, hogy a Péter név a fantáziám szüleménye. Egyébként amikor 2023 októberében leadtam a kéziratot a kiadónak, a jelenlegi állapotokra még számítani sem lehetett. Maga a karakter sem egyetlen valós személy mása. Számtalan ilyen típusú ember tűnt fel a politikai palettán az elmúlt időszakban.
− Egy korábbi interjúban említette, hogy hívő emberként az isteni igazság keresése a célja. A regényben érvényesül ez az isteni igazság?
− Ebben a regényben egy fordított helyzet áll elő: a protagonistánk, a főszereplőnk, Peti ezúttal egy negatív figura, míg az antagonistája, vagyis az ellenfele, a Zoli nevű újságíró egy pozitív karakter.
Pont arról szól a történet, hogy valóban gyorsan meg lehet gazdagodni ilyen módszerekkel, de csak ideig-óráig, és a történet előbb-utóbb csúnya véget ér. Ezt tekinthetjük például egy isteni igazságnak, vagy akár a karma egyik szabályának is: előbb-utóbb visszarúg a fal.
Amúgy még Zoli, a pozitív személyiségű főszereplőnk is jelentős személyiségfejlődésen megy keresztül a történet során. Hiszen ő is szinte végig hezitál, hogy mi a fontosabb: a szakmája vagy a gyerekkori barátság? Végig kitart a szakma mellett, végül mégis ő lesz az az isteni megbocsátás, aki azt mondja, hogy halott oroszlánba nem rúg bele még egy nagyot. Peti jelleme nem fejlődik, viszont utoléri az isteni igazságszolgáltatás, és – mint a népmesékben – elnyeri méltó büntetését.
− A regényt olvasva az volt az érzésem – szakmai múltját tekintve valószínűleg nem véletlenül –, hogy leginkább az oknyomozó újságíróval, Zolival tud azonosulni. Így történt?
– Az olvasókkal ellentétben íróként sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy csak egy karakterrel, mondjuk a pozitív hőssel azonosuljak. Gyakorlatilag mindenkiről mindent kell tudnom. Még azt is, ami nincs benne a könyvben.
Ahhoz, hogy tudjam, miként viselkednek, hogyan cselekszenek, mit mondanak és mit gondolnak bizonyos helyzetekben, ahhoz nagyon benne kell lennem a figurában. Ismernem kell a szociológiáját, tudnom kell, honnan jött, hová tart, egy időre szinte eggyé kell válni vele.
− Hogy született meg a regény álombeli helyszíne, a Bugyu-Tatu bolygó és annak gyermekkorú egyeduralkodója, Lüke Császár?
− Próbáltam megkeresni azt a felfesthető környezetet, amelynek segítségével meg lehet mutatni a főszereplő motivációit. Peti nem egy atomfizikus, viszonylag egyszerű lélek, és Lüke Császár, aki az álmaiban jelenik meg, az ő tudatalattijának kivetülése. Rajta keresztül szimbolikusan gyakorlatilag önmagának ad politikai tanácsokat.
− Amik sokszor olyan esztelenek, hogy azt sem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek-e rajtuk. És a szereplők gyarlóságait látva is pontosan így éreztem.
− Pontosan erről szól a dolog: Kurt Vonneguthoz hasonlóan azt gondolom, hogy jobban járunk, ha olykor fonákjáról szemléljük a dolgokat, és egy alapvetően siralmasnak tűnő helyzeten megpróbálunk inkább nevetni, mintsem szomorkodnánk miatta. Ha már változtatni úgysem igazán tudunk rajta. A könyv is azért fogalmaz így, azért íródik ebben a stílusban, hogy összességében fölvidítsa az olvasókat.
− Ha már Kurt Vonnegutot említette: mind a regényeiben megjelenő fiktív, párhuzamos univerzumok, mind a szarkasztikus humor az ő hatását tükrözik. Rajta kívül kik inspirálták még?
− Vonnegut valóban óriási hatással volt rám, de csak a középiskolában ismertem meg a műveit. Kisgyermekként nem tudtam betelni Karl May regényeivel. Nem is tudnám felidézni, hányszor olvastam végig Winnetou-történeteit. Édesanyám – aki egyébként magyartanár volt – egyszer csak megelégelte. Szerette volna, ha mást is olvasok, ezért kezembe nyomott egy Rejtő-regényt. Telitalálat volt: azóta sem telik el úgy nyaralás, hogy ne olvasnám a könyveit.
− Közgazdász, televíziós szakember, író. Nemcsak a végzettségek tekintetében, de szerzőként is sokoldalú, hiszen a regények mellett forgatókönyvet és színműveket is írt már.
− Az írás nem áll annyira távol a matematikai gondolkodásmódtól, hiszen egy történet megírása is szervezettséget igényel. Tudni kell, honnan hova akarunk eljutni, és hogy ezt a célt miként, milyen utakat végigjárva érhetjük el. A televíziózást és az írást pedig az köti össze, hogy alapvetően mindkettő a kommunikációról és a történetmesélésről szól.
− Ahogy a színdarab és a regény között is ez lehet az egyik legfőbb kapcsolat. Mégis egész más alkotói folyamatot jelentenek, ha jól sejtem.
– A regényírás alapvetően magányos folyamat. Bár lehet beszélgetni más írókkal, barátokkal, igazából egyedül vagyok a történettel, és én magam alakítom, mi történjen, hogyan történjen. A karaktereket is egyedül dolgozom ki. A színmű- és forgatókönyvírás ezzel szemben közös alkotói folyamat. Együtt kell működni a rendezővel, sőt egy egész stábbal, csapattal.
Azt azért hozzátenném, hogy nekem a színházi tapasztalatrendszerem elég szegényes. Túl sok darabom nem valósult még meg, és ami megvalósult, az is mind Bozsó József barátomhoz köthető, ő rendezte előadásokat. Csaknem négy évtizede ismerjük már egymást, így fantasztikusan jól tudunk együtt dolgozni, gyorsan egymásra hangolódunk. Az egyik színdarabomból film is született. Azt szintén egy régi barátom, Madarász Isti rendezte, vele is nagyon hamar megértettük egymást és remekül dolgozunk együtt. Ezen a téren tehát szűk, ugyanakkor nagyon pozitív a tapasztalati skálám.
− Amellett, hogy rendszeresen ír és harminchat éve televíziózik, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen gyártásvezetést is tanít. Mit ad az életéhez a tanítás?
− A mostani egyetemisták már teljesen másképp szocializálódtak, mint mi. Többségüknek nem olvasott esti mesét az édesanyjuk, nem nyomtak a kezükbe könyveket, nem vetítettek diafilmeket. Helyette már a számítógépek, az internet, a mobiltelefonok korában nőttek fel. Éppen ezért teljesen más rugóra jár az agyuk. Ettől még hallatlanul tehetségesek, okosak és gyorsak tudnak lenni, csak mások, mint mi. Másban tehetségesek, és gyakran másképp közelítenek a dolgokhoz, más az értékrendjük. A forgatókönyvírók például cseppet sem törődnek a helyesírással, ugyanakkor az agyuk olykor elképesztően jól pörög, rááll a történetekre.
− Közel állnak egymáshoz a tanítványaival?
− Nagyon sokat vagyunk együtt, különösen a saját osztályommal, a gyártásvezetőkkel. A közös munka során pedig mély emberi kapcsolatok tudnak kialakulni, így jól látom, hogy az alapvető emberi érzelmek, értékek eközben mégsem változtak az idők folyamán. Ugyanúgy vannak örömeik, bánataik, gondjaik, amiket meg kell oldjanak. Úgyhogy a tanítás számomra ezeket az élményeket, kapcsolatokat adja. Illetve egy hatalmas optimizmust és reményt, mert azt látom, hogy ez a generáció, amelyik hamarosan kikerül az egyetemről és elkezdi az életét, nagyon-nagyon jó dolgokat fog létrehozni.
Medveczky Balázs
2006-ban jelent meg első regénye, a Kettőnk könyve. Ezt követte a 2014-es Vigyázat, genyorok!, majd 2016-ban az Ecc-pecc kimehetsz című színmű (amelyből filmváltozat is készült). További regényei a Vízenjárók (2019) és a Válasszatok! 2022-ben. Utóbbi évben mutatták be a Zerkovitz úr, ébresztő! című zenés vígjátékát is. 2021-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, 2022-től az egyetem adjunktusa. 2022-től a Duna Médiaszolgáltató Online igazgatója.
