A Katolicizmus és politika című kötetben található A római katolicizmus és politikai forma, valamint a Politikai teológia. A Négy fejezet a szuverenitás tanáról című írások is éppen arra keresik a választ, hogy honnan is ered a politikai uralom stabilitása, mit nevezhetünk a politika alapjának. Ennek kutatása során Schmitt a teológiában pillantja meg a politikában is visszaköszönő alapmotívumokat, az ő szavaival élve:
A modern államelmélet minden pregnáns fogalma szekularizált teológiai fogalom.

A római katolicizmus és politikai forma lapjain Schmitt a Római Birodalom bukását követő első stabil, legitim rendet (és békét) megteremtő egyház sajátos szellemi fiziognómiáját mutatja be. Az egyházat a kettősségek és ellentmondások kreatív feszültségeként ragadja meg: hierarchikus felépítésű, de keresztségénél fogva mégis egyenlők a tagjai; egy monarcha vezeti arisztokratákkal, de mégis demokratikus, hiszen egy földműves fia is lehet pápa. Ez a dualitás megmutatkozik alkalmazkodóképességében is, hiszen monarchiában, köztársaságban, demokráciában vagy épp diktatúrában ugyanúgy megtalálta szövetségeseit, képes volt a politikai túlélésre. Hol a szociáldemokrata törekvések elvi támogatója, hol az ellenforradalom bástyája volt. Az egyház ezen sajátosságát a római impériumból örökölt univerzalizmussal magyarázza Schmitt, ugyanis
Minden imperializmus, amely több mint puszta jelszó, ellentéteket rejt…
Az univerzalizmus révén mégsem definiálható a katolicizmus politikai fogalma, hiszen gyakran éppen az egyes nemzeti partikularitásokat segítette az elnyomó birodalmakkal szemben. Egyedisége abban lelhető fel, hogy van egy racionális, de mégis transzcendens világértelmezése, ami szemben áll a modern ipari szemlélettel. Schmitt a természet fogalmát hozza példaként, ami szerinte a legjobban megragadja az értelmezések közti eltéréseket. Az indusztriális, nagyvárosi társadalomban az épített valóság radikálisan szemben áll az érintetlen, vad és barbár természettel. A katolikus gondolat számára ez a szétválasztás azonban idegen. Schmitt magyarázata merőben szociológiai természetű, a katolikusok földművelő, kevésbé iparos népek, számukra természet és ráció, emberi tevékenység és szerves fejlődés egyek. Ez a szemlélet, ami Schmitt szerint lényegileg eltér a modern kor gazdasági logikájától nem technikai, ugyanis nem kíván uralomra törni a léten, ehelyett erkölcsi-jogi jellegű.
Meglátása szerint az egyház képes egyedül a világon reprezentálni az isteni tekintélyt, valamint szolgáltatni az üdvösséget a hívek számára.
Mindez persze sok konfliktust szült, az egyház pedig mindig kénytelen volt feltenni magának a kérdést, hogy hogyan lehet a világ rendjében transzcendens nézőponttal berendezkedni, a vallási hevületet hogyan lehet intézményesíteni. Összefonódása a politikával sosem volt totális, ahogy a kettő sosem vált szét teljesen egymástól. Ez a sajátos kapcsolat teszi a politikát többé, mint a termelés-fogyasztás gazdasági mechanizmusának menedzserét, mint egyszerű technokraták igazgatói tanácsát. Ezzel szemben a modern ipari szemlélet és a vallás nem békíthetők ki egymással, „A trón és az oltár szövetségét nem fogja követni sem a hivatal és az oltár, sem a gyár és az oltár szövetsége”. Ennek ellenére Schmitt szerint az egyház alkalmazkodni fog az ipari civilizációhoz, amennyiben a politikai hatalom fennmarad, ugyanis utóbbinak szüksége van valamiféle megalapozásra.
A második szöveg éppen a politika vallási gyökereire kíván rámutatni, méghozzá a szuverenitás központi jelentőségű fogalma révén.
Schmitt szerint ez egyfajta határfogalom, ami nem a normál, hanem a kivételes állapothoz kötődik. A megszokott hétköznapokban a jogi norma biztosítja az állam rutinszerű működését, azonban nem képes megindokolni a kivételről szóló döntést. Erre már a XVII. század természetjogi gondolkodói is rávilágítottak, akik úgy látták, a kivételes esetről való döntés szorosan összefonódik a szuverenitás kérdésével. Eszerint minden rend – így a jogrend is – egy elhatározás eredménye, a norma csak ezt követően válik lehetségessé. Amennyiben ezt az állítást elfogadjuk, akkor világosan következik, hogy a szuverén kívül áll a normálállapotban érvényes jogrenden. Ő rendelkezik azon végső döntés monopóliumával, miszerint fennáll-e a kivételes állapot, számára nem szükséges a jog ahhoz, hogy jogot alkosson.