Katolikus gyökerekre vezethető vissza a modern politika

Carl Schmittnek két fontos írása jelent meg magyar nyelven, egyetlen kötetbe foglalva. A tanulmányok relevanciáját részben az a baloldali gondolkodók által gerjesztett félreértés adja, miszerint a német jogász az erőszak apologétája volt. Ezzel szemben Schmitt munkásságának egyik fő témáját a legitim rend és annak forrása képezte. Kurucz Barnabás, az Alapjogokért Központ elemzőjének írása.

Etnikai semlegesség és multikulturalizmus: a bevándorlókat támogatják az őslakosokkal szemben. Fotó: Carsten Koall

Ezt a jogfelfogást nevezik decizionizmusnak; ebből a szemszögből az alkotmány legfeljebb azt jelölheti meg, hogy ki cselekedhet, de ennek ellenőrzése már kívül esik a jog kompetenciáján. A progresszív jogelmélet éppen ellenkező logikával rendelkezik, ugyanis a döntést igyekszik kölcsönös ellenőrzési mechanizmusokon keresztül felszámolni. Schmitt megállapítása szerint a liberális gondolkodási stílus számára a kivételes állapot vakfoltot jelent, képtelen önellentmondások nélkül megalapozni a jogrendet. Pedig éppen a kivételes helyzet fedi fel a dolgok lényegét, ezáltal a liberalizmus természetét is. A progresszív felfogás olvasatában az állam egyetlen feladata a jogalkotás, mégpedig az állampolgárok érdekei mentén. A döntés folyamata a fontos, nem pedig a személy, akinek csak a forma követőjének kell lennie. Schmitt szerint azonban a rend alapja mindig valamilyen döntés, ebben van egyfajta önkény, amit nem lehet kiküszöbölni, és a liberalizmus éppen ezzel képtelen szembenézni.

Schmitt szerint a szuverenitás – akárcsak az államelmélet minden más jelentős fogalma – eredendően teológiai kifejezés. 

Ám nemcsak történeti gyökerei okán, hanem alapvető jelentésstruktúrájában is. Isten és a földi szuverén (uralkodó), valamint a csoda és a kivételes állapot megfeleltethetők egymásnak. A liberális állameszme szintén rokonítható teológiai formulákkal, hiszen ahogy a deizmus elutasítja a csoda létezését és az isteni beavatkozás elvét, úgy a liberalizmus is tétlenségre kárhoztatja a szuverént és tagadja a kivételes állapot létét. Ezzel szemben az ellenforradalom teista meggyőződése éppen a monarcha szuverenitásának helyreállítására tett kísérletként értelmezhető. Schmitt olyan ellenforradalmárok írásait elemzi, mint Joseph de Maist­re, Louis de Bonald és Donoso Cortés. Vizsgálódásai során példaként említi, hogy a XVII. század államelméletében a monarchát Istennel azonosították, nem véletlen, hogy Hobbes híres-hírhedt Leviatánja vizuális ábrázolásakor emberi formát kapott. Ám a XVIII. század végére a szuverenitás az uralkodó személye felől a nép absztrakt fogalmára száll át, Rousseau államelmélete már merőben ezt a jelentésmódosulást szimbolizálja. A korábbi szuverén értelmezésből kiveszik a személyes alkotóelem.

A XIX. századi gondolkodás tovább haladt a megkezdett úton, a transzcendenciát az immanenciával igyekezett felváltani, ugyanis a restau­ráció teológiai érvrendszere a progresszív gondolkodókat a vallás ellen hergelte. Ennek eredményeként az értelmiség köreiből kiveszett a transzcendens gondolat, Istent az emberiség vagy a nép eszményére cserélték le. A folyamat eszmetörténeti jelentősége abban áll, hogy az áthagyományozott legitimitásfelfogás háttérbe szorult, helyét azóta a demokratikus értelmezés foglalja el. Cortést ez a felismerés vezette oda, hogy a roya­lizmus végéről értekezzen, számára ugyanis a legitimitás és vele a királyság intézménye szűnt meg, így a diktatúra maradt az egyetlen út – ezzel a spanyol gondolkodó a decizionizmus legradikálisabb felfogását képviselte. Schmitt rámutat, hogy De Maistre gondolkodásában is meghatározó a döntés, hiszen nála a szuverenitással egyjelentésű, az állam és az egyház kitüntetett szerepe is a tévedhetetlenségben, pontosabban a felülvizsgálhatatlanságban rejlik. A savoyai diplomata számára a döntés maga is értékes, hiszen kritikus időkben az a fontos, hogy megszülessen, a folyamat mikéntje már nem érdemel különösebb figyelmet. Érvelése mögött nemcsak a restauráció forradalomtól való félelme áll, hanem az az antropológiai kép is, miszerint az ember ereden­dően rossz, ­emiatt korlátozni kell.

A szuverén felszámolására tett kísérlet csak fokozta az ellenforradalmárok liberalizmus iránt érzett ellenszenvét, mivel utóbbi a döntést a vitával akarja elkerülni, a politikai aktivitást a sajtóba és parlamentbe tolja át. Schmitt rámutat, hogy a progresszívek meghagyták a királyt, de a parlamenttel megbénították. Szerinte ez ugyanaz a következetlenség, amit a deizmus is képviselt: Isten létezik, de cselekvésképtelen. A liberális polgár szabadságot és egyenlőséget követel, de kizárná a paraszti és munkásrétegeket a szavazásból, eltörli a vér arisztokráciáját, hogy a pénzarisztokráciát ültesse a helyére, miközben sem a nép, sem a király szuverenitását nem akarja. Ez adja a XX. század hangulatát. 

Ma semmi sem modernebb, mint a politika elleni harc.

A gazdasági elitek, valamint a progresszív teoretikusok küzdenek együtt a politika „szakszerűtlen” uralmának megszüntetése érdekében, így szűkítve szervezési-technikai feladatokra a politikus szerepkörét. A cél világos: az állam egy hatalmas üzemmé váljon, ahogy azt Max Weber is megfogalmazta. Schmitt helyesen állapítja meg, hogy ezzel a progresszívek a politikai egy lényeges elemét, az igényes és morális döntést akarják megszüntetni. Nem véletlen, hogy a német jogász az ellenforradalmi gondolkodás meghatározó alakjaihoz nyúl vissza, hiszen az említett teoretikusok relevanciája éppen a helyes döntés megmentésére való törekvésben áll.
 

A kötet mondanivalója a mai politikai környezetben legalább annyira releváns, mint amikor a benne szereplő írások először napvilágot láttak.

 A nemzeti szuverenizmus és a hálózati föderalizmus elvi vitájában köszön vissza a döntés procedurális és decizionista ellentéte. Ahogy a múlt században, úgy ma még inkább a politikai felszámolására törekednek a progresszív erők, az állam cselekvőképességét akarják megszüntetni. A hálózati föderalizmus – szellemi elődjéhez, a liberalizmushoz hasonlóan – komoly belső ellentmondásokkal küzd: a demokrácia nevében lép fel, de „populizmus” címkével ítél el minden olyan politikát, ami széles néprétegek támogatását élvezi; az állam elszámoltathatóságát követeli, de szuverenitását elaprózza az ellenőrizetlen NGO-k alkotta hálózatban; gazdasági versenyről beszél, de a multinacionális cégek érdekeit védelmezi; etnikai semlegességet hirdet, de a multikulturalizmus nevében támogatja a bevándorlókat az őslakosokkal szemben; hitet tesz a sajtószabadság mellett, de a politikai korrektség nevében cenzúrázza azt.