Katolikus gyökerekre vezethető vissza a modern politika

Carl Schmittnek két fontos írása jelent meg magyar nyelven, egyetlen kötetbe foglalva. A tanulmányok relevanciáját részben az a baloldali gondolkodók által gerjesztett félreértés adja, miszerint a német jogász az erőszak apologétája volt. Ezzel szemben Schmitt munkásságának egyik fő témáját a legitim rend és annak forrása képezte. Kurucz Barnabás, az Alapjogokért Központ elemzőjének írása.

Etnikai semlegesség és multikulturalizmus: a bevándorlókat támogatják az őslakosokkal szemben. Fotó: Carsten Koall

A Katolicizmus ​és politika című kötetben található A római katolicizmus és politikai forma, valamint a Politikai teológia. A Négy fejezet a szuverenitás tanáról című írások is éppen arra keresik a választ, hogy honnan is ered a politikai uralom stabilitása, mit nevezhetünk a politika alapjának. Ennek kutatása során Schmitt a teo­lógiában pillantja meg a politikában is visszaköszönő alapmotívumokat, az ő szavaival élve: 

A modern államelmélet minden pregnáns fogalma szekularizált teológiai fogalom.

 

A római katolicizmus és politikai forma lapjain Schmitt a Római Birodalom bukását követő első stabil, legitim rendet (és békét) megteremtő egyház sajátos szellemi fiziognómiáját mutatja be. Az egyházat a kettősségek és ellentmondások kreatív feszültségeként ragadja meg: hierarchikus felépítésű, de keresztségénél fogva mégis egyenlők a tagjai; egy monarcha vezeti arisztokratákkal, de mégis demokratikus, hiszen egy földműves fia is lehet pápa. Ez a dualitás megmutatkozik alkalmazkodóképességében is, hiszen monarchiában, köztársaságban, demokráciában vagy épp diktatúrában ugyanúgy megtalálta szövetségeseit, képes volt a politikai túlélésre. Hol a szociáldemokrata törekvések elvi támogatója, hol az ellenforradalom bástyája volt. Az egyház ezen sajátosságát a római impériumból örökölt univerzalizmussal magyarázza Schmitt, ugyanis 

Minden imperializmus, amely több mint puszta jelszó, ellentéteket rejt…

Az univerzalizmus révén mégsem definiálható a katolicizmus politikai fogalma, hiszen gyakran éppen az egyes nemzeti partikularitásokat segítette az elnyomó birodalmakkal szemben. Egyedisége abban lelhető fel, hogy van egy racio­nális, de mégis transzcendens világértelmezése, ami szemben áll a modern ipari szemlélettel. ­Schmitt a természet fogalmát hozza példaként, ami szerinte a legjobban megragadja az értelmezések közti eltéréseket. Az indusztriális, nagyvárosi társadalomban az épített valóság radikálisan szemben áll az érintetlen, vad és barbár természettel. A katolikus gondolat számára ez a szétválasztás azonban idegen. Schmitt magyarázata merőben szociológiai természetű, a katolikusok földművelő, kevésbé iparos népek, számukra természet és ráció, emberi tevékenység és szerves fejlődés egyek. Ez a szemlélet, ami Schmitt szerint lényegileg eltér a modern kor gazdasági logikájától nem technikai, ugyanis nem kíván uralomra törni a léten, ehelyett erkölcsi-jogi jellegű.
 

Meglátása szerint az egyház képes egyedül a világon reprezentálni az isteni tekintélyt, valamint szolgáltatni az üdvösséget a hívek számára.

 Mindez persze sok konfliktust szült, az egyház pedig mindig kénytelen volt feltenni magának a kérdést, hogy hogyan lehet a világ rendjében transzcendens nézőponttal berendezkedni, a vallási hevületet hogyan lehet intézményesíteni. Összefonódása a politikával sosem volt totális, ahogy a kettő sosem vált szét teljesen egymástól. Ez a sajátos kapcsolat teszi a politikát többé, mint a termelés-fogyasztás gazdasági mechanizmusának menedzserét, mint egyszerű technokraták igazgatói tanácsát. Ezzel szemben a modern ipari szemlélet és a vallás nem békíthetők ki egymással, „A trón és az oltár szövetségét nem fogja követni sem a hivatal és az oltár, sem a gyár és az oltár szövetsége”. Ennek ellenére Schmitt szerint az egyház alkalmazkodni fog az ipari civilizációhoz, amennyiben a politikai hatalom fennmarad, ugyanis utóbbinak szüksége van valamiféle megalapozásra.
 

A második szöveg éppen a politika vallási gyökereire kíván rámutatni, méghozzá a szuverenitás központi jelentőségű fogalma révén.

 ­Schmitt szerint ez egyfajta határfogalom, ami nem a normál, hanem a kivételes állapothoz kötődik. A megszokott hétköznapokban a jogi norma biztosítja az állam rutinszerű működését, azonban nem képes megindokolni a kivételről szóló döntést. Erre már a XVII. század természetjogi gondolkodói is rávilágítottak, akik úgy látták, a kivételes esetről való döntés szorosan összefonódik a szuverenitás kérdésével. Eszerint minden rend – így a jogrend is – egy elhatározás eredménye, a norma csak ezt követően válik lehetségessé. Amennyiben ezt az állítást elfogadjuk, akkor világosan következik, hogy a szuverén kívül áll a normálállapotban érvényes jogrenden. Ő rendelkezik azon végső döntés monopóliumával, miszerint fennáll-e a kivételes állapot, számára nem szükséges a jog ahhoz, hogy jogot alkosson.

Ezt a jogfelfogást nevezik decizionizmusnak; ebből a szemszögből az alkotmány legfeljebb azt jelölheti meg, hogy ki cselekedhet, de ennek ellenőrzése már kívül esik a jog kompetenciáján. A progresszív jogelmélet éppen ellenkező logikával rendelkezik, ugyanis a döntést igyekszik kölcsönös ellenőrzési mechanizmusokon keresztül felszámolni. Schmitt megállapítása szerint a liberális gondolkodási stílus számára a kivételes állapot vakfoltot jelent, képtelen önellentmondások nélkül megalapozni a jogrendet. Pedig éppen a kivételes helyzet fedi fel a dolgok lényegét, ezáltal a liberalizmus természetét is. A progresszív felfogás olvasatában az állam egyetlen feladata a jogalkotás, mégpedig az állampolgárok érdekei mentén. A döntés folyamata a fontos, nem pedig a személy, akinek csak a forma követőjének kell lennie. Schmitt szerint azonban a rend alapja mindig valamilyen döntés, ebben van egyfajta önkény, amit nem lehet kiküszöbölni, és a liberalizmus éppen ezzel képtelen szembenézni.

Schmitt szerint a szuverenitás – akárcsak az államelmélet minden más jelentős fogalma – eredendően teológiai kifejezés. 

Ám nemcsak történeti gyökerei okán, hanem alapvető jelentésstruktúrájában is. Isten és a földi szuverén (uralkodó), valamint a csoda és a kivételes állapot megfeleltethetők egymásnak. A liberális állameszme szintén rokonítható teológiai formulákkal, hiszen ahogy a deizmus elutasítja a csoda létezését és az isteni beavatkozás elvét, úgy a liberalizmus is tétlenségre kárhoztatja a szuverént és tagadja a kivételes állapot létét. Ezzel szemben az ellenforradalom teista meggyőződése éppen a monarcha szuverenitásának helyreállítására tett kísérletként értelmezhető. Schmitt olyan ellenforradalmárok írásait elemzi, mint Joseph de Maist­re, Louis de Bonald és Donoso Cortés. Vizsgálódásai során példaként említi, hogy a XVII. század államelméletében a monarchát Istennel azonosították, nem véletlen, hogy Hobbes híres-hírhedt Leviatánja vizuális ábrázolásakor emberi formát kapott. Ám a XVIII. század végére a szuverenitás az uralkodó személye felől a nép absztrakt fogalmára száll át, Rousseau államelmélete már merőben ezt a jelentésmódosulást szimbolizálja. A korábbi szuverén értelmezésből kiveszik a személyes alkotóelem.

A XIX. századi gondolkodás tovább haladt a megkezdett úton, a transzcendenciát az immanenciával igyekezett felváltani, ugyanis a restau­ráció teológiai érvrendszere a progresszív gondolkodókat a vallás ellen hergelte. Ennek eredményeként az értelmiség köreiből kiveszett a transzcendens gondolat, Istent az emberiség vagy a nép eszményére cserélték le. A folyamat eszmetörténeti jelentősége abban áll, hogy az áthagyományozott legitimitásfelfogás háttérbe szorult, helyét azóta a demokratikus értelmezés foglalja el. Cortést ez a felismerés vezette oda, hogy a roya­lizmus végéről értekezzen, számára ugyanis a legitimitás és vele a királyság intézménye szűnt meg, így a diktatúra maradt az egyetlen út – ezzel a spanyol gondolkodó a decizionizmus legradikálisabb felfogását képviselte. Schmitt rámutat, hogy De Maistre gondolkodásában is meghatározó a döntés, hiszen nála a szuverenitással egyjelentésű, az állam és az egyház kitüntetett szerepe is a tévedhetetlenségben, pontosabban a felülvizsgálhatatlanságban rejlik. A savoyai diplomata számára a döntés maga is értékes, hiszen kritikus időkben az a fontos, hogy megszülessen, a folyamat mikéntje már nem érdemel különösebb figyelmet. Érvelése mögött nemcsak a restauráció forradalomtól való félelme áll, hanem az az antropológiai kép is, miszerint az ember ereden­dően rossz, ­emiatt korlátozni kell.

A szuverén felszámolására tett kísérlet csak fokozta az ellenforradalmárok liberalizmus iránt érzett ellenszenvét, mivel utóbbi a döntést a vitával akarja elkerülni, a politikai aktivitást a sajtóba és parlamentbe tolja át. Schmitt rámutat, hogy a progresszívek meghagyták a királyt, de a parlamenttel megbénították. Szerinte ez ugyanaz a következetlenség, amit a deizmus is képviselt: Isten létezik, de cselekvésképtelen. A liberális polgár szabadságot és egyenlőséget követel, de kizárná a paraszti és munkásrétegeket a szavazásból, eltörli a vér arisztokráciáját, hogy a pénzarisztokráciát ültesse a helyére, miközben sem a nép, sem a király szuverenitását nem akarja. Ez adja a XX. század hangulatát. 

Ma semmi sem modernebb, mint a politika elleni harc.

A gazdasági elitek, valamint a progresszív teoretikusok küzdenek együtt a politika „szakszerűtlen” uralmának megszüntetése érdekében, így szűkítve szervezési-technikai feladatokra a politikus szerepkörét. A cél világos: az állam egy hatalmas üzemmé váljon, ahogy azt Max Weber is megfogalmazta. Schmitt helyesen állapítja meg, hogy ezzel a progresszívek a politikai egy lényeges elemét, az igényes és morális döntést akarják megszüntetni. Nem véletlen, hogy a német jogász az ellenforradalmi gondolkodás meghatározó alakjaihoz nyúl vissza, hiszen az említett teoretikusok relevanciája éppen a helyes döntés megmentésére való törekvésben áll.
 

A kötet mondanivalója a mai politikai környezetben legalább annyira releváns, mint amikor a benne szereplő írások először napvilágot láttak.

 A nemzeti szuverenizmus és a hálózati föderalizmus elvi vitájában köszön vissza a döntés procedurális és decizionista ellentéte. Ahogy a múlt században, úgy ma még inkább a politikai felszámolására törekednek a progresszív erők, az állam cselekvőképességét akarják megszüntetni. A hálózati föderalizmus – szellemi elődjéhez, a liberalizmushoz hasonlóan – komoly belső ellentmondásokkal küzd: a demokrácia nevében lép fel, de „populizmus” címkével ítél el minden olyan politikát, ami széles néprétegek támogatását élvezi; az állam elszámoltathatóságát követeli, de szuverenitását elaprózza az ellenőrizetlen NGO-k alkotta hálózatban; gazdasági versenyről beszél, de a multinacionális cégek érdekeit védelmezi; etnikai semlegességet hirdet, de a multikulturalizmus nevében támogatja a bevándorlókat az őslakosokkal szemben; hitet tesz a sajtószabadság mellett, de a politikai korrektség nevében cenzúrázza azt.